Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

NÉPÚJSÁG 1986. szeptember 20., szombat Serédi János: Ne légy féltékeny! Petrőczi Éva versei: Nyár északon Aino anyó kertjében aeol-hárfa zengett, a fák tövén sötéten guggolt az áfonya. Verset írtam: „az éj fehér, kék kantele a víz.” Hol van Aino, s a fülig tintás kamaszlány, merre vágtat az éjszakák fehér rénszarvasa, milyen volt az áfonyaíz? Verset írok: rázza a szél hárfakalitkám rácsait. Ars poetica Verseim szó-ikebanák — szín színhez vonalhoz vonal; egy nyílástól hullásig érthetőbbé rendezett világ megszámlált percei. Reménykedő rakosgatás. Éppen a fürdőszobában pamacsolta az arcát, amikor Sárika megállt az ajtóban. A tükörből látta, hogy csak pongyola van rajta, az sincs begombolva. — Nem leszel egyedül. Itt hagyom a macskát. — Miféle macskát? — A perzsa macskát — mosolygott rejtélyesen. Hát­ra libbentette szőke haját. Báj és kacérság volt ebben a csöppnyi mozdulatban. — Nincs is macskánk. — Hogyne volna. Napont;, kétszer borotvál­kozott. Reggel késsel, este géppel. Most reggel volt. Re­megett a keze. ahogy fente a kést. Csak akkor higgadt le, amikor ismét a tükörbe nézett. Megint látta az asz- szonyt a nyitott pongyolá­ban. Soha se titkolta, hogy szereti, most azonban vesze­kedtek. Annál emésztőbben támadt fei a vágya. Sietve végzett. Azt remélte, még pongyolában találja. Ám már felöltözött. Testvonalát követő szürke kockás kosz­tümben állt az ablaknál. Lányosán karcsú volt, asz- szonyian csábító. — Halaszd ei az utazást! Megrázta a fejét anélkül. hogy megszólalt volna. In­nen a kilencedik emeletről rá lehetett látni a sétálóut­cára, meg a szökőkútra. Azt nézte. Hozzá lépett. Egészen a közelébe. Majdnem össze­ért a kezük. A presszó előtt a magasba ívelő vízsugarak szivárványoztak. — Imádom a tengert, ami­kor perzsel a nap — mondta elrévedő tekintettel. — Az ősz is szép. — Én a nyarat szeretem. — Két vagy három hónap múlva együtt mehetünk. — Nem így állapodtunk meg. — Akkor nem tudtam, mi fog közbejönni. Ki gondolta volna, hogy önállósítják a céget. Most lesz az első vál­lalati tanácsülés. — No és? — Ott kell lennem, ami­kor indul a verkli. Nem én vagyok az egyedüli pályázó. — Szóval megint a karrier — az asszony most sem emelte fej a hangját, mégis gunyoros éle volt, vagy in­kább a tekintetének, ahogy mozgékony barna szemével rávillant. — Ok a válásra. — Azért, mert negyven­évesen van még ambícióm? Mikor «sináljak karriert, ha nem most? — Csak aztán ne légy fél­tékeny ! — Féltékeny? Ugyan! Alig hallható pisszenés csúszott ki a száján. Vállára akasztotta a táskáját, fel­emelte bőröndjét és ringó léptekkel elindult a szobán keresztül. Az ajtóból vissza­nézett. — Vigyázz a macskámra! A szó, mint egy fenyege­tő ómen repkedett a levegő­ben, és fejbe kólintotta. Má­sodszor hangzott el. Az előbb fel se vette. Mást várt. Biztatást, becézgetést. vala­mi reménykeltőt. Kiguvadt szemekkel meredt a csukó­dó ajtóra és hallotta a lép­csőházból a távolodó lépte­ket. — Miféle macskára? — ugrálta körbe a gondolatot. Még az irodában sem hagy­ta békén. Hogy kiverje a fejéből, magát sem kímélve, alaposan meghajtotta beosz­tottjait. Otthon újabb meg­lepetés várta. A konyhában megcsapta a frissen főtt étel illata. Az asztalon vacsorá­hoz volt terítve ugyanúgy, mint máskor, csak most egyetlenegy tányér díszel­gett a fehér abroszon. Mel­lette a szalvétán kanál, vil­la. kés. Visszajött, suhant át rajta az öröm. — Sárika! Egyik helyiségből a má­sikba rohant. — Hol vagy? Kapkodva szedte a leve­gőt. — Tudom, hogy itt vagy — biztatta magát. — Itt kell lenned — hangja egyre hal­ványodott, míg végül az utolsó reményszál is elpat­tant. A lakás üres volt. Le­törve tért vissza a konyhá­ba. Ki főzte a vacsorát? — dobolt benne a kérdés. Ahogy jóllakott, a nyugta­lansága is elpárolgott. Ráte­lepedett az álmosság. Ásí- tozva fordult be a szobába. Ki kell pihennie magát. Hol­nap temérdek a tennivalója. Gépiesen vetkőzött. Akkor pillantotta meg a macskát. A kék színű franciaágyon ült. Azon az oldalon, ahol az asszony szokott feküdni. Egy hatalmas perzsa macs­ka. Olyan megrökönyödéssel nézte, mintha most jött vol­na rá, hogy egy fejetetejére állított világba csöppent. A macska is őt nézte. Seszínű szeméből rebbenetlen tekin­tet sugárzott. Még akkor se vette le róla. amikor fel­emelte a mancsát és meg­vakarta a bajusza tövét. Hosszú szálú fehér bajusza volt, mely elütött szürke bundájától. Mozdulatlanul figyelte, és úgy tetszett ne­ki, hogy a macska közöm­bös tekintete megváltozik. Incselkedő mosollyá szelí­dül, miközben felemelkedik, és lassú, riszáló mozdulattal nyújtózkodik. Olyan volt, mint egy jóltáplált, bájaival kacérkodó asszony. — Ohó, barátkozni akar — gondolta magában. Leült az ágy szélére. Bátortalanul ki­nyújtotta a kezét. A macs­ka hagyta, hogy megsimo- gassa és dorombolni kezdett. A vibráló feszültség egyik percről a másikra csendese­dett benne. Erőt vett rajta a fáradtság. Elnyúlt az ágyon. Mély álomba merült. Magasan járt a nap, mire felébredt. A konyhában vár­ta a reggeli. Meleg kakaó, friss kifli, olasz felvágott. Másnap hasonlóképpen. Va­csora. reggeli a konyhában, macska az ágyban. Sem ezen, sem azon nem csodál­kozott. A rejtélyt sem pró­bálta megfejteni. Megszokta. Jólesett a gondoskodás. Es­ténként eljátszott a macská­val. Cirógatta, becézgette. Az pedig hálás volt minden mozdulatáért, s egyre ra­gaszkodóbb lett. Elpanaszol­ta a baját, mindent, ami a szívét nyomta. Ilyenkor az ágy közepén ült szoborszerű mozdulatlanságban, és olyan odaadással hallgatta, hogy meglepte intelligenciája. Vagy talán érti a szót? Eszébe jutott a felesége. Ugyanígy viselkedett az első évben. Minden igyekezettel azon volt, hogy kimutassa, mennyire ragaszkodik hoz­zá. A második évben válto­zott meg. A folyamatos kö­vetel ődzésekkel, a kiszámít­hatatlan utazásokkal, ö el­lenben ugyanaz maradt, aki volt. Az első pillanatban szeretett bele, amikor meg­látta a gyár udvarán. Négy éve éltek együtt. Négy év kellett hozzá, hogy rájöjjön, nem tud meglenni nélküle. Meg a kétségekkel teli ma­gány is hiányzott, hogy fel­idézze az első pillanatot, és végképp eldöntse, mindent megbocsájt, és soha többé nem gyötri féltékenységével. Csakhogy az aggodalom is megszólalt. Ha visszajön? És ez a hang volt a legnyug­talanítóbb. A macskaidill viszont felvillanyozta. A vál­lalati tanácsülésen sziporká­zó ötleteivel lehengerelte el­lenfeleit. A kereskedelmi igazgatói posztra vagy tízen pályáztak. A tanács tagjai egyhangúan rá voksoltak. Elégedetten vonult fel az emeletre, a tágas, szőnye­gekkel borított irodába, és egykedvűen fogadta a kollé­gák gratulációit, ahogy irigységüket szánalomra méltó mosolyuk mögé rej­tették. Ö is alakoskodott. Nagy szavakkal dobálózott, a közösséget emlegette, és áldozatvállalásról beszélt. Olyan lehengerlő önbiza­lom sugárzott belőle, mellyel egykettőre eloszlatta azokat a bárgyú gondolatokat, hogy netán valaki a helyére tor­nássza magát. Azt viszont nem sejtette senki, honnan táplálkozik ez a belső tartás. Talán még ő sem. Csak az motoszkált benne, hogy a macskának nem adott enni. Immár egy hete tart a bi­zalmas barátságuk, de egy­szer sem fordult meg a fejé­ben, valamit lökjön a sze­rencsétlennek. Hirtelen for­dulattal berekesztette a házi ünnepséget. Útközben tejet és kalácsot vásárolt. Ügy vélte, ilyesmire van szüksé­ge a cirmosnak. A konyhá­ban tejbe aprította a' kalá­csot, s egy tányérral a kezé­ben lépett be a szobába. Le­tette a padlóra. A macska sehol. Hívogatta. — Cicicic! Semmi válasz. Még egy apró miákolás sem. Pedig az ajtó zárva. Az ablak is. Hová tűnhetett? Moccanat­lanul állt a szoba közepén. Neszezést hallott. Egy fekete kandúr lopakodott elő. Puha léptekkel tartott a tányér felé. Lefegyelni kezdte a te­jet. A perzsa macskát is észrevette. Riadtan pislogott ki az ágy alól. — Hűtlen lettél, te nyava­lyás — állapította meg tár­gyilagosan. Mintha számí­tott volna erre. Fel is neve­tett. — Mint a gazdasszo- nyod, mi! Avagy másról van szó? Lehet, hogy maga az asszony változott macskává? Elszórakozott a gondolat­tal. Vagy inkább átsuhant rajta. Nem engedte, hogy megállapodjon, hogy gyöke­ret eresszen, mert tudta, ak­kor elveszti az egyensúlyát. Éber valóságérzéke arra késztette, hogy belépjen a fürdőszobába. Megállt a tü­kör előtt. Bamba tekintetű, tokás valaki nézett vissza rá. Elhízott, megnehezült a já­rása. Izmai petyhüdtek, zsír­párnák övezik a derekát. Nincs is dereka. Bezzeg a felesége! Elhatározta, a dolog végé­re jár. Ki készíti a reggelit, meg a vacsorát? Van ebben a húzásban valami ördögi. Szántszándékkal ki akarják csinálni. Belépett a konyhá­ba. Most azonban nem volt megterítve. Az asztalon sza­naszét hevertek az edények. Mintha az a valaki a sze­mébe nevetne. Ügy játszok veled, ahogy akarok. De ezen se lepődött meg. Már semmin se lepődik meg. An­nál makacsabbul kapaszko­dott az elhatározásába. Rá kell jönnie, kivel flörtöl a felesége! Talán az egész hó- kamóka mögött ez rejlik. Így akarják félrevezetni. Ki­eszelte a tervet. Meg volt győződve, az a valaki a gyárban dolgozik. Másnap hívatta a titkárnőjét. — Szeretném tudni, hány dolgozó ment el szabadság­ra? Kik azok, akik a bolgár tengerpartra utaztak? Délután már kezébe vehet­te a listát. Sokan voltak sza­badságon. Négy névnél sze­repelt Bulgária. Két mérnök és két technikus választotta pihenőhelyül. Egyikük a csá­bító. Valamelyik mérnök. A nők buknak a mérnökökre. A következtetést a filmekből vonta le. A filmekben több­nyire mérnökök csapják le az együgyű jogászok vagy a bamba közgazdászok kezéről a nőket. A nap hátra levő részét azzal töltötte, hogy kipuhatolja, a négy víkende- ző közül, melyik utazott egyedül. Bár a flörtöket nem szokták más orrára kötni, mégis sok mindent megtu­dott. Gyanúja az egyik tech­nikusra terelődött, aki né­hány hete vált el. Az ered­ménnyel meg volt elégedve. Talán visszazökkent volna a régi kerékvágásba, ha ott­hon tud pihenni. Éjszaka azonban a macskaricsajtól megfájdult a feje. A követ­kező nap még szokatlanabb utasítással állt elő. A keres­kedelmi igazgatóság vala­mennyi dolgozója haladék­talanul menjen ki a város­ba és fogdossa össze a kóbor macskákat. Két napig tar­tott a hajsza. A gyár udva­rán egy hatalmas kalitkában vagy száz macska nyávogott. A kezdeti tiltakozás, mely az utasítást fogadta, ovációba csapott át. A kereskedelmi igazgatónak zseniális ötletei vannak! Minden alkalmat megragad, hogy kilendítse a vállalatot a holtpontról. A macskákat Olaszországba ex­portálják. A vállalati tanács tagjai elégedetten dörzsölték a kezüket, általában minden­ki elégedett volt a vállalat­nál és bizakodással tekintett a jövőbe, miközben a keres­kedelmi igazgatót magasztal­ta. Ő pedig azzal a meggyő­ződéssel indult haza, hogy végre nyugodt éjszakája lesz. Ám tele volt a szobája kóbor macskákkal. Egymás hegyén-hátán nyávogtak. Elragadta az indulat. Elfogni ezeket a bestiákat, kirifgdos- ni őket a szobából! Üres le­vegőbe kapott bele. Anyag­talan rémképek voltak. A perzsa macska viszont ki­csúszott a kezéből. Egész éj­szaka vadászott rá. Reggel lett mire elcsípte. A farká­nál fogta el és kihajította az ablakon. Fellélegzett. A szo­bában csend lett. És mégis! Mintha hangot hallott volna. Valami sikongásfélét. Talán a szekrényből, talán a másik szobából, vagy ki tudja hon­nan. Hallgatózott is, hátha újra hallja. De mivel a csen­det semmi se törte meg, ön­magával elégedetten tért be a fürdőszobába, hogy meg­borotválkozzon. Javában pa­macsolta az arcát, amikor megnyikkant a kilincs és ki­nyílt az ajtó. De nem a be­járaté, hanem a szobáé. Sá­rika állt a küszöbön. Mintha most érkezett volna. És ő csak nézte, érthetetlenül, za­varos tekintettel, aztán ki­robbant belőle a kérdés. — Kivel voltál a tenger­parton ? — Azt ígérted, nem leszel féltékeny — mosolygott az asszony elnézően. — Jogom van tudni — ka­szált bele a levegőbe a bo­rotvával. — Senkivel se, mert el se mentem. Itt voltam a másik szobában a szekrényben. Ar­ra voltam kíváncsi, hogyan bánsz a macskámmal. — Hülye ötleteid vannak — sziszegte és .visszafordult a fürdőszobába. Szerette volna, ha az asz- szony megáll az ajtajában ugyanúgy, ahogy máskor szokta, nyitott pongyolában és ő a tükörből gyönyörkö­dik benne. De nem jött. Hát elképzelte, hogy ott áll. Fel- parázslott a vágya. Mire végzett a borotvál­kozással senki se volt a szo­bában. A nyitott ablakon ke­resztül látta meg. A sétáló­utcán ment a bőrönddel. A. kockás kosztümben lányosán karcsú volt és asszonyian csábító, ö mindig ilyennek látta. És ott ment mellette a perzsa macska is. A macs­kától teljesen kiborult. Az orvosi vizsgálat szerint fo­kozatosan rogrediáló félté- kenységi paranoja lépett fel nála. A bíróság kimondta a válást. A lakást az asszony­nak ítélte, hiszen ő makulát­lan volt. A tárgyaláson is lefegyverzően viselkedett. — Hányszor mondtam, ne légy féltékeny! — hivatko­zott korábbi intelmeire. Feldmann Tibor: Tanya télen Feldmann Tibor: Finn tájkarakter

Next

/
Oldalképek
Tartalom