Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-05 / 183. szám

1986. augusztus 5., kedd iZHilUFfiltj „Csernobil újragondolkodásra késztet” Interjú Valerij Legaszov akadémikussal Benazir ultimátuma Hirosimái világkonferencia Hirosima városban hétfőn megkezdte munkáját az atom- és hidrogénfegyverek ellen küzdő világkonferen­cia. A tanácskozást 1955 óta minden évben megrendezik, s immár hagyományosnak számít az atomtámadás súj­totta két városban, Hirosi­mában és Nagaszakiban. Idén a 41. évforduló alkal­mából kerül sorra. A világ- konferencia mellett egyéb nemzetközi béketanácsko­zások, japán békemegmozdu­lások, valamint különböző kiállítások és koncertek sze­repelnek a programban. A világkonferencia mun­kájában 30 ország — köztük Magyarország —, és 20 nem­zetközi szervezet képviselői vesznek részt. A Magyar Országos Béketanácsot Südy Zoltán képviseli. A konferencián elsőnek felhívást fogadtak el az atomháború megakadályo­zására és e fegyverek teljes betiltására. Hangoztatták: 41 évvel a két japán város el­len intézett amerikai atom­támadás után a felhalmozott fegyverek mennyisége, e fegyverek robbanóereje min­den korábbit felülmúl, ezért az emberiséget minden ko­rábbinál erőteljesebben fe­nyegeti az atomháború ki­robbanásának veszélye. A felhívás hangsúlyozta: a nukleáris fegyverek betiltása, ileltve teljes megsemmisítése nélkül az atomháború ki­robbanásának kockázata nem szüntethető meg. Szovjet konzuli küldöttség kezd tárgyalásokat Izrael képviselőivel Hamarosan szovjet konzuli küldöttség kezd tárgyaláso­kat Izrael képviselőivel kon­zuli kérdések rendezéséről. A tárgyalásokat Helsinkiben tartják a hónap végén — je­lentette be hétfőn a szovjet külügyminisztérium szóvivő­je, aki hozzátette: a diplo­máciai kapcsolatok felvételé­re Izraellel csakis a közel- keleti rendezés eredménye­ként kerülhet sor, a szovjet álláspont változatlan. A Szovjetunió 1987-ben, az izraeli—arab háború után szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Thatcher engedményei A nemzetközösség londoni mini csúcsértekezletén a szankciókat makacsul ellenző Margaret Thatcher brit kor­mányfő hétfőn rákényszerült arra, hogy bizonyos korláto­zott intézkedéseket irányoz­zon elő Pretoria ellen. Egy londoni kormányszó­vivő közlése szerint a mi­niszterelnök-asszony az apartheid „helytelenítésének” jeleként kilátásba helyezte, hogy ezentúl,, kedvét sze­gik” mindenkinek, aki Dél- Afrikában kíván beruházni, s nem ösztönzik az afrikai országba irányuló idegenfor­galmat sem. Brit hivatalos források azonnal leszögezték, hogy a beruházási és az ide­genforgalmi bojkott „önkén­tes” lesz, s hogy a kormány e tekintetben nem adhat utasítást a magánvállalatok­nak. A szóvivő közölte továbbá, hogy Nagy-Britannia „nem állja útját” a Közös Piac há­gai csúcsértekezletén elő­irányzott további szankciók elfogadásának. A júniusi csúcsértekezleten elsősorban a dél-afrikai szén, vas és acél, valamint a Krügerrand- aranyérmek importjának ti­lalma került szóba. A szóvivő elismerte, hogy a miniszterelnök továbbra is ellenzi az átfogó gazdasági büntető intézkedéseket, s .^engedményei” egyáltalán nem elégítették ki a mini­csúcs többi résztvevőjét. „Ki kell dolgozni az atom­reaktorok új nemzedékét, a biztonság új koncepcióját” — hangsúlyozta Valerij Lega­szov akadémikus, a Kurcsa- tov nevét viselő moszkvai atomenergetikai intézet igaz­gatójának első helyettese, a csernobili szerencsétlenség okainak felderítésére és kö­vetkezményeinek felszámolá­sára alakított kormánybizott­ság tagja a Novosztyi szovjet sajtóügynökség munkatársá­nak adott nyilatkozatában. — A katasztrófát azok a kísérletek okozták, amelye­ket a negyedik blokk sze­mélyzete végzett bűnös fele­lőtlenséggel, a Szovjetunió­ban és a nemzetközi gyakor­latban egyaránt érvényes üzemeltetési szabályzatok be nem tartásával. Gondolom, senki sem kételkedik abban, hogy a szerencsétlenség oko­zói valamennyien megkapják a megérdemelt büntetést... Ha nem végzik el ezeket a kísérleteket, nincs katasztró­fa. Az atomerőmű negyedik blokkjában történt további események azonban azt is mutatták, hogy a meglevő automatikus biztonsági rend­szerek sem tudják megaka­dályozni, hogy a személyzet adott esetben helytelenül cse­lekedjen. Erre feltétlenül kell, hogy felfigyeljenek, s nyilván fel is fognak figyel­ni az atomenergetikai szak­emberek nemcsak a Szovjet­unióban, hanem minden, atomenergiával rendelkező országban — hangoztatta a szovjet tudós. — Ebben a tekintetben a csernobili baleset nem a szov­jet atomenergetikai ipar, a szovjet reaktortechnika és biztonsági rendszerek speci­fikus esete, s végzetes lenne, ha győzedelmeskedne az effé­le nézőpont. A csernobili sze­rencsétlenség volt — eddig — a legnagyobb a különböző or­szágokban, a különböző konstrukciójú reaktorokkal és védelmi rendszerekkel működő atomerőművekben bekövetkezett balesetek kö­zül. Következésképpen min­denütt meg kell erősíteni a gyakorlatilag azonos koncep­ciójú biztonsági és védelmi rendszerekben az ellenőrzést, tökéletesíteni kell a védelem technikai eszközeit. Mélysé­ges tévedés, s ezért veszélyes is azt hinni — amint erről a baleset utáni első időkben a nyugati sajtóban olvasni le­hetett —, hogy a szovjet atomiparban alkalmazott technika kevésbé megbízható a nyugaton alkalmazotthoz képest. Az efféle tévhit ha­mis biztonságérzetet alakít­hat ki. — Most is igaz, hogy a szovjet atomerőművek beren­dezéseinek biztonsága és megbízhatósága igen magas fokú. Az események egyik tanulsága számunkra az, hogy a nagy potenciális ve­szélyt magában rejtő techni­ka hosszas, nyugodt üzemel­tetése elaltatja a személyzet éberségét és veszélyérzetét. Ezért a tudósoknak és a szakembereknek azon kelle­ne elgondolkodniuk, miként lehet megszervezni a dolgot úgy, hogy ilyesmi elvben ne történhessen meg; hogy a technikai eszközök és rend­szerek ne csak az operátor és a meghibásodást jelző dol­gozó „tanácsadóiként” szere­peljenek, hanem eleve meg­akadályozzák a személyzet lehetséges hibás cselekedete­it. Az atomerőműben műkö­dő három—négyszeres védel­mi rendszerek, mint a gya­korlat mutatja, nem védenek akkor, ha a személyzet tuda­tosan, vagy véletlenül meg­sérti az üzemeltetési szabá­lyokat, ha van lehetősége hi­bás tettekre. — Másfelől a biztonsági rendszerek növelése, bonyo­lultabbá tétele ellenkező irá­nyú effektust idézhet elő — a kisebb biztonságot. Olyan új feladat merül fel, amely­nek megoldásával gyökeresen meg kell változtatni az atom- energetika fejlesztésével kap­csolatos egész gondolkodás- módot. Ki kell dolgozni az atomreaktorok új nemzedé; két, a biztonság új koncep­cióját, és ez — amint az SZKP KB PB jelentésében, és Mihail Gorbacsov még ko­rábban tett javaslataiban ki­fejezésre jut — gyorsabban és jobban érhető el a külön­böző országok tudósainak kö­zös erőfeszítéseivel. — Olyan atomreaktort le­het és kell létrehozni, amely­nek biztonságát nem techni­kai rendszerek biztosítják, mint most, hanem magának a reaktornak a belső tulaj­donsága lenne a „szuperfokú biztonság”. Olyan reaktor kell, amely leblokkol a nor­mától való minden eltérés­kor, minden alkalommal, amikor az ember szabályta­lanul avatkozik be munká­jába. — Mélységes meggyőződé­sem, hogy az emberiség ha­ladása szempontjából nagy hiba lenne csak az atom- energetika biztonsági kérdé­seire összpontosítani a fi­gyelmet. Ebben az értelem­ben a problémát nem a te­' vékenység és nem az ener­giafajta jelenti, hanem az energia koncentrációja, vagy az operátor kezében levő technológiai rendszerben rej­lő potenciális veszély mérté­ke. Minden nagy technikai rendszert kritikusan kell vizsgálni a megbízhatóság és a biztonság szemszögéből. De nem kell a másik végletbe sem sodorni, s tagadni bár­milyen technikai ágazat fej­lesztésének szükségességét. Bármelyik technológiai irányzat kizárása aránytala­nul megnövelné a többi ve­szélyességét — hangoztatta végül Legaszov .akadémikus. Az amerikai sajtó kezdi „Fülöp-szigeteki szindróma” néven emlegetni mindazt, ami Pakisztánban történik, illetve nem történik. Egyre több kommentátor hívja fel a figyelmet arra, hogy egy fontos ázsiai országban ko­moly erjedés indult meg, és ennek amerikai kezelése több mint vitatható. Az Egyesült Államok kormánya — mond­ják még kongresszusi körök­ben is— ugyanúgy nem fi­gyel fel nagyon is árulkodó jelekre Pakisztánban, ahogy nem figyelt fel a sah Irán­jában, vagy éppen legutóbb a Fülöp-szigeteken. A pakisz­táni belpolitikai erjedés leg­újabb híre az amerikai ag­godalmaskodók álláspontját erősíti. Eszerint a „mozga­lom a demokrácia helyreál­lításáért” nevű pakisztáni pártszövetség most már ulti­mátumszerűén, 1986. szep­tember 20-ig adott határidőt Ziaul Hakk tábornok-elnök­nek arra, hogy közölje az új általános választások idő­pontját. Az államfő a múltban ed­dig nyolc ízben adott ha­sonló követelésekre „konk­rét” választ, és nyolc ízben szegte meg ígéretét. Az 1977- ben katonai puccsal hata­lomra került, és a törvényes kormányfőt kivégeztető fő­tiszt csak tavaly februárban járult hozzá az álválasztások­hoz, amelyek a pártok en­gedélyezése nélkül persze, semmit nem oldottak meg. Maga Ziaul Hakk levetette a generálisi egyenruhát, és el­Scnjangban, az északkelet-kí­nai Liaoning tartomány székhe­lyén szombaton sajtóértekezle­ten jelentették be, hogy meg­indították a hivatalos csődeljá­rást a kollektív kezelésben le­vő robbanásbiztos felszerelések gyára ellen. Ez az első csődel­járás Kínában a népköztársaság kikiáltása óta. A senjangi gyárnak 72 mun­kása és alkalmazottja van. Ál­lóeszközeinek értéke 302 000 jü­an, az elmúlt tíz évben felhal­mozódott adósságainak összege viszont 503 000 jüan. A Sen- jangban életbe léptetett kísér­leti csődeljárási szabályzat sze­rint csődbe jutottnak lehet mi­nősíteni minden olyan gyárat, üzemet, vagy vállalatot, amely­nek adóssága meghaladja az ál­nök maradt, kihirdetve a ka­tonai rezsim „végét”. Az or­szág számos más vezetője is pontosan ugyanúgy járt el: civilbe öltözött, és kulcspo­zícióban maradt. Ugyanak­kor a rendkívüli állapot megszüntetése lehetővé tet­te a kivégzett Bhutto minisz­terelnök lányának, Benazir- nak a hazatérését, és a Pa­kisztáni Néppárt Oxfordban végzett, rendkívül népszerű vezére a rezsim számára ve­szélyes kampányt folytat számos tartományban. Fura, képlékeny helyzet alakult ki: ez a nyár bizonyos értelem­ben a hagyományos pártok újjászületésének ideje, a re­zsim erre csak ritkán — és akkor is csak fenyegetések­kel — reagál. Ma úgy tűnik, két eset le­hetséges. Vagy figyelembe veszi a tábornok-elnök az el­lenzék követeléseit (erre ke­vés a remény), vagy a régi jó recept szerint a hadsereg jön ki újra a kaszárnyákból, hogy „rendet csináljon”. Nem egy amerikai politikus szerint Washington egyik esetre sincs igazán felkészül­ve, ezért könnyen olyan trauma érheti, mint annak idején Iránban, vagy leg­utóbb a Fülöp-szigeteken. Larry Speakes szóvivő nem­rég azt mondta: „Ziaul Hakk nem Marcos és Benazir Bhutto nem Corazon Aqui­no”. Ez igaz. A világ mégis inkább a hasonlóságokra, mint a különbségekre figyel. Harmat Endre lóeszközök értékének kéthar­madát. A gyár 72 dolgozóját, beleért­ve az igazgatót is, munkanél­külinek — a Kínában használt kifejezés szerint munkára vá­rónak — nyilvánították. A sen­jangi városi hatóságok hat hó­napon át folyósítják a csődbe jutott gyár munkára váró dol­gozóinak eddigi fizetésük 75 százalékát, s ha fél év eltelté­vel sem sikerül elhelyezkedni­ük, további 24 hónapon át havi 30 jüan megélhetési hozzájáru­lásban részesülnek. A városi hatóságok vizsgála­tot rendeltek el a csődbe ju­tott gyár vezetői ellen, annak kiderítésére, hogy mennyiben terheli őket személyes felelős­ség a csődért. . _i y y y II y.y líli'jílíílJj ílJJUJJJildiíl^ll _______________I I---------------------I—8------­A z ultimátum határideje még nem járt le, amikor olyan esemény tör­ténik, mely egy csapásra ronggyá tépi azt a fikciót, miszerint Anglia és Franciaország semleges, és ma­gatartásukat kizárólag a béke iránti aggodalom diktálja. Haifa izraeli ki­kötőben napok óta horgonyoz tisztán „véletlenül” egy francia torpedó­romboló. Amikor október 31-én reg­gel az egyiptomi „Ibrahim El-Aval” nevű kísérőhajó Haifa előtt cirkál, a „semleges” francia hadihajó kifut a kikötőből és szétlövi az egyiptomi hajót. A francia kapitány azonnal kihívat egy izraeli tengerészeti külö­nítményt, amely a megsérült kísérő­hajót Haifába vontatja. Izrael „első” tengeri győzelméről rendkívüli je­lentést sugároznak az éterbe. Október 31-én, közép-európai idő szerint 17 óra 40 perckor felbúgnak a mo^orak a ciprusi repülőtereken, s halált hozó robbanóanyaggal tele­tömött „Vaillant” és „Canberra” tí­pusú bombavető repülőgépek gör­dülnek a kifutópályákra. Húsz perc­cel később Egyiptom fővárosát rob­banások rázkódtatják meg. A mul- lahok esti imára szólító felhívása hirtelen megszakad. Közben az egyiptomi honvédelmi miniszter, Abdel Hakim Amer tá­bornok parancsot ad a Sinai-félszi- geten lévő csapatoknak, hogy vonul­janak vissza nyugati irányba, mert az ellenség sokfelé megelőzte, vagy megkerülte őket. Most a fő feladat: zárt védelmi vonalat alkotni a csa­torna előtt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában még ugyanezen az estén a szcxvjet delegátus határozati javaslatot ter­jeszt elő, amely elítéli a két nyugati hatalom agressziós cselekedeteit. De Anglia és Franciaország képviselői ezt nem szavazzák meg, s így hatá­rozat nem születik. Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke hivatalo­san sajnálkozik az angol—francia akció felett. Ugyanebben az órában az agresz- szorok ‘hadihajói az egyiptomi par­tok előtt cirkálnak, s tűz alá vesz­nek szárazföldi célpontokat. A 6. amerikai flottát pedig a Földközi­tenger keleti medencéjében összpon­tosítják. Keightley, az intervenciósok parancsnoka ezt jelenti Londonba: „Az amerikai hajóparancsnokok nagy megértést tanúsítanak, és sem­miképpen sem akadályozzák akció­inkat.” Az angol—francia légitámadások hivatalos célja az egyiptomi légierő kikapcsolása. De a támadások egyál­talán nem korlátozódnak erre. Sú­lyos csapást mérnek a polgári lakos­ságra. S a gyújtó- és robbanóbom­bákkal együtt röplapok hullanak az égből, olyan röplapok, amelyek vi­lágosan beszélnek: A világ minden részéről érkezett sok tucatnyi tudósító hallja Kairó­ban és más egyiptomi városokban a bombák süvítését, látja a tüzeket és a megrepedezett házakat. De Selwyn Lloyd, Anglia külügyminisztere, az alsóházban még 1956. november 1- én is letagadja a légitámadásokat, sőt olyan állításra vetemedik, hogy a legutóbbi 24 óra minden eseménye teljes mértékben összhangban áll az ENSZ Alapokmányával. Az alsóház üléstermében tombol a felháborodás. Nem akarnak szűnni a közbekiál­tások az ellenzék, a munkáspárt so­raiból. Nagyon is későn — azaz csak most, miután a háború már ki­tört — éreznek lelkiismeretfurda- lást a munkáspárti képviselők. Bi­zalmatlansági indítványt terjeszte­nek elő. Követelik a kormány le­mondását: „...hogy e Ház sajnálko­zik őfelsége kormányának azon cse­lekedetén, hogy fegyveres erőszakhoz folyamodott Egyiptom ellen, nyíltan megsértette a brit nép nagy részé­nek meggyőződését is... veszélyez­tette az atlanti szövetséget, és súlyos kárt okozott a nemzetközi jogrend alapelveinek.” Egyik bombavető kötelék a másik után repült a Földközi-tenger felett Egyiptom felé. Az aknaajtók kinyíl­nak, s a halált hozó teher szabadon zuhan a mélybe. A Szuezi-csatornán a hajóforgalom régóta szünetel. Most pedig a nagy árkot még el is rekesztik. Brit harci repülőgépek elsüllyesztik a Port Szaid melletti csatornabejáratnál az „Akka” egyiptomi hadihajót. Egy brit cirkáló ágyútűzzel a tengerfe­nékre küld Szueznél egy egyiptomi fregattot. Az egyiptomi csapatok rendezett visszavonulása lehetővé teszi, hogy az izraeli haderő 16 kilométerre megközelítse a csatornát. Az egyip­tomiak számára viszont ez a vissza­vonulás teszi lehetővé, hogy stabili­zálják védelmüket, és megállásra kényszerítsék az izraelieket. Emel­lett az egyiptomi csapatokat a nem­zeti gárda gyorsan behívott csapatai­val is megerősítik. Az egyesített főparancsnokság sem november 1-én, sem 2-án nem ad bevetési parancsot az angol—francia ejtőernyős vadászoknak, gyalogsági és páncélos kötelékeknek. Nikosiá- ban haboznak, noha a várakozás minden napja lehetőséget ad a meg­támadott félnek, hogy jobban meg­szervezze védelmét, noha napról- napra növekszik a világ közvélemé­nyének az agresszorokra gyakorolt nyomása. A sínai fronton lejátszó­dott események megmutatták, mi­lyen erős az egyiptomiak ellenállá­sa. Ezt az ellenállást akarják bom­bázó repülőrajok tömeges bevetésé­vel megtörni, mielőtt a leszállás el­kezdődnék. E nehéz órákban megmutatkozik az arab szolidaritás. Az arab orszá­gok kormányai megszakítják diplo­máciai kapcsolatukat Angliával és Franciaországgal. De mi ez a lépés az olajmunkások akcióihoz képest! Elzárják a nagy olajvezetékeket, melyeken a folyékony arany a gaz­dag olajkutakból a kikötőkbe áram­lik. Az arab országok olajmezőiről nem érkezik már olaj — sem repü­lőgépek, sem hajók, sem gépkocsik számára. November 2-án az Egyesült Nem­zetek Szervezetének Közgyűlése 64 szavazattal 5 ellenében, 6 tartózko­dás mellett, azonnali tűzszünetet kö­vetel, de erről a határozatról a bri­tek nem vesznek tudomást. Másnap megkísérlik a partraszállást Szuez­nél. A támadást azonban véresen visszaverik. Így a Nikosiában szé­kelő egyesült főparancsnokság csak ezt jelentheti: „Félmillió röplapot dobtunk le Kairóra. Ezek a követke­ző figyelmeztetést tartalmazták: „Vagy elfogadjátok a szövetségesek ajánlatát, vagy viselni fogjátok a megtorlás súlyos következményeit. Gondoljátok meg, hogy van elég erőnk célunk elérésére, s ha szüksé­ges, azt teljes mértékben fel fogjuk használni!” Izraeli csapatok november 3-án meghódítják a Gaza-övezetet. Ott már az agresszió első napján körül­zártak néhány gyenge egyiptomi egységet. Az amerikai hírügynökség tudósítója, a harcok szemtanúja, ezt táviratozza: „Gazában heves utcai harcok folytak. Az egyiptomi nemze­ti gárda tagjai a háztetőkről és az ablakokból tüzeltek. (Folytatjuk) üz első csődeljárás Kínában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom