Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
NÉPÚJSÁG 1986. augusztus 20., szerda o Helységneveink nyomában Kétsoprony n múlt és a jelen harmóniája Megújuló történelmi városok A Békéscsabához, Kamuihoz és Kondoroshoz tartozó határrészekből 1952-ben községgé szervezett Kétsoprony történelmi nevet vett fel. Valaha — már a 15. századtól kezdve — a békéscsabai határban lakott volt egy puszta, amit Sopron, Keth- Sopron, Két-Sopron, utóbb pedig Mező-Két-Sopron néven említettek az okmányok. A település nevének Sop- rony utótagja a Sopron helységnévből származik, ami viszont személynévből keletkezett magyarnév-adással. (Az alapjául szolgáló Suprun személynév feltehetően a szláv közvetítéssel hozzánk került Sophronius latin személynévből ered.) A helységnév Két előtagja arra utal, hogy valamikor két azonos nevű település volt egymás mellett. Ettől eltérő magyarázatot ad a helységnév eredetére Karácsonyi János a Békésvármegye története című munkájában: „Neve az ó-szláv sopa= szín, karám, félszer, s annak sopron alakjából származik. E nevet a magyarok is átkölcsönözték, s az itt lévő karámról nevezték el az itt alakuló két községet. A két község egyesülése után Két- Sopronnak, utóbb Mező-Két Sopronnak hívták, hogy így megkülönböztessék az Aradtól északra eső, Arad megyei szintén Két-Sopron nevű falutól.” Ez a Mező-Két-Sopron a török hódoltság idején még lakott település volt, de 1723-ban a korabeli írások már pusztaként emlegetik. A mai Kétsopronyban 1984. január 1-én 1600-an laktak. Fotó: Szőke Margit Történelmi városaink rekonstrukciójáról beszélgettünk dr. Román Andrással, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetőjével: — Szívesebben veszem rekonstrukció helyett a rehabilitáció kifejezést — mondja dr. Román András —, jobban, pontosabban fejezi ki, hogy mi a beteg városrészeket gyógyítjuk, próbáljuk eredeti formájukban visszaállítani. A hatvanas, hetvenes években — nagyon helytelenül — a történelmi városok körét szűkén értelmezték. Azokat sorolták ide, amelyeknek műemlékértékű központja van. A történetiséget azonban nem lehet és nem szabad időben lezárni, behatárolni. Ide tartoznak a később épült városok, városrészek is, ha azok építészetileg jól átgondolt, máig ható és élő stílust képviselnek. — Említette, hogy a korábbi években súlyos hibákat is elkövettek mind az építészek, mind a műemlék- védelemmel foglalkozó szakemberek. — Sajnos, a hatvanas években úgy állítottak helyre, védtek meg történeti városrészeket, hogy közvetlen környezetüket tönkretették. Ami a történeti városrészen kívül rekedt, szabad prédájává vált a rombolásnak, így helyrehozhatatlan károk keletkeztek például Székes- fehérváron, Veszprémben, igaz, a kijelölt, védett területet megmentették, de környezetére, annak értő átalakítására nem fordítottak gondot. Az eredmény: szörnyű ellentmondást mutat a környezet és a védett városrész. — Ennek a helytelen építészeti megoldásnak anyagi okai voltak? — Nem hiszem, hogy a pénzen múlott volna, ami például Székesfehérváron történt. Szerintem az átgondolt városfejlesztés gazdasáI gosabb. Tudok azonban jó példákat is említeni. Az okos és értő városrendezés szerencsére védelmet nyújtott Sopron, Eger, Kőszeg történeti magjának és környezetének, de említhetem a budai várnegyedet is, ugyancsak a korábbi évek rekonstrukciójából. Most, a nyolcvanas években örvendetes építészeti rehabilitációt végeznek Győrben. Szintén jellemző ez a szemléletváltozás Pécs történeti részének, környékének átformálására és Pápára. Tanultak a múlt hibáiból Székesfehérváron, és ma már nem követik el azokat az építészeti tévedéseket, részletes rendezési terv alapján tevékenykednek. Igen jó munkát végeztek Vácott, Magyaróváron és Szentendrén is. Utóbbi városban — (ezt külön kiemelem — nincsenek könnyű helyzetben az építészek: a legtöbb védett épület magántulajdon. Tulajdonosaik bár szeretik otthonukat, nem áldoznak annyit felújításukra, illetve nem teszik ezt olyan okos körültekintéssel, mint ahogy állami forrásból és építészeti irányítással lehetne, kellene. — Az ön által említett átértékelés a történeti városok. városrészek megítélésében napjainkban is tart? — Elsősorban a szemlélet- változás terjedését hangsúlyoznám, amely mindenképpen segít megmenteni értékeinket és próbál környezetével is harmóniát teremteni. Érdekes módon a mostani nehéz gazdasági helyzet kedvezően hat a rehabilitációra. — Ezt mivel magyarázza? — Mind kevesebb lakás, lakótelep épül állami forrásból. Sajnos éppen ez utóbbiak elszaporodása bontotta meg, tette tönkre a történeti városok, városrészek, illetve környezetük egységét. Most elsősorban az egyéni lakásépítőket támogatják. Ez pedig lehetővé teszi, hogy ezek az újonnan épülő otthonok már átgondoltabb tervek alapján, harmonikusabban illeszkedjenek környezetükbe. Nem épülnek óriási toronyházak sem, amelyek kirívó ellentétben vannak a védett, történeti városrésszel. Ezt a szemléletváltozást és rehabilitációs tevékenységet nagymértékben támogatják az utóbbi időben sorra alakuló városvédő egyesületek is. — Sebestyén — Pécs, a Citrom utcai tömbbeépítés, balra a régi városfal a gyilokjáróval, háttérben a felújított Nagyposta épülete (Fotó: Cseri László) Hazai tájakon Pékműzeum Sopronban I-. £ p iW': // A pékmúzeum épülete A soproni „ponzüchter” negyed mesébe illően bájos polgárházai között a maga nemében egyedülálló, földszintes kis múzeum hívja fel a figyelmünket a kapuja feletti oroszlános cégtáblával. A céhes pékipar múzeuma ez, bár a házban még a céhkorszak után is szorgos élet folyt: 1950-ig sütötték itt a kenyeret, az omlós zsemlét, a böjti perecet és az ünnepi foszlós kalácsot, no meg a finom cukrászsüteményt. Sopron város lakói kiváltképp kényesek lehettek (ma is ízletesebb itt a pékáru, mint bárhol a hazában!); szigorúságukat jelzi a kép, amelyen az úgynevezett „pékfürösztő” gépezet látható. A pékfürösztés szokása a német városokból jutott el a Dunántúlra: ha romlott a kenyér meg a sütemény minősége, vagy ha a súlya csökkent, akkor meg- fürösztötték a péket, vagyis egy gémeskútszerű szerkezetből tóba, vízmedencébe (Győrben a Dunába) eresztették, ami télen kiváltképp kellemetlen lehetett, a szégyenről nem is szólva. Meg kell hagyni azonban, hogy Sopronban emberségesebbnek bizonyult a magisztrátus, mint Bécstől Székesfehérvárig a többi városban, mert itt pénzen meg lehetett váltani a büntetést; meg is váltották, mert a rémületes szerkezet csak ijesztésül szolgált, használatára sosem került sor. A pékproduktumok kiváló minőségére a címer is utal (ezt viseli a kapu fölött lógó cégtábla is). Két oroszlán tart egy hatalmas perecet, s mindkettő hosszú nyelvvel nyalogatja a szája szélét, sejtetve, hogy már eleped- nek az után a perec után. A ház műhelyrésze a XVI. században épült, a mesterék lakrésze fiatalabb, az a XVIII. században kapta mai formáját. Az első ismert tulajdonosit Joachim Hübper- nek hívták, az utolsó mesterek az olasz eredetű Sever család tagjai voltak. Sever Mihály trieszti péklegény vándorévei során vetődött Sopronba, ott beleszeretett a pékség tulajdonosának unokahúgába, és bizony itt ragadt, mint a lépvesszővel fogott madár, de nem bánta meg, ellenkezőleg, új termelési ágat vezetett be, oly mértékben szárnyakat kapott munkakedve a boldogságtól. Ő rendezte be a cukrászdát, hozatta és gyártatta az édességek előállításához szükséges eszközöket, formákat, üstöket, edényeket. Legmegragadóbb azonban a lakása! A szellemes ötlet, amely — övé volt vagy az ősöké?! — behozta a konyhába a vizet, noha még vízvezetékről akkoriban senki sem álmodott a városban. Közvetlenül a konyhaablak előtt állott a kút, az ablakból kinyúló kéz felhúzta a kerék segítségével a teli vödröt, egyenest be a konyhába, ahol tartalmát a tűzhely vízmelegítőjébe öntötték, utóbbi csappal volt ellátva, tehát folyt a meleg víz a lavórba, vájdlingba, amibe kellett. Szükség is volt erre az eredeti melegvíz-szolgáltatásira. hiszen a pékek szőlősgazdák is voltak (ugyan ki nem művelt szőlőt a régi Sopronban?); tehát a konyhán bort is mértek (ma is ott sorakoznak a különféle űrméretű edénykék), sűrűn kellett őket öblögetni, mosogatni. A boltíves lakószobák finom vonalú, intarziás bútorai szolid jólétről, kifinomult ízlésről tanúskodnak; mértéktartóan józan, fényűzésmentes életvitelről egyszersmind. Ezeknek az embereknek a munka képezte életük tengelyét, de szerették szép, vonzó, rendezett és tiszta környezetben álomra hajtani a fejüket; noha a legfontosabb akkor is az volt, hogy holnapra erőt gyűjtsenek. A műhely m^ga rusztiku- sabb; régibb korszakot mutat be, mint a mesterlakás. A nem nagy területre épült pékséget a józan, célirányos gondolkodás, rendszeretet, ötletesség jellemzi. Minden parányi helyet kihasználtak. Volt itt dagasztószoba, sütőszoba, cukrászműhely, kenyérbolt, cukrászda, az alagsorban présház és pince, a tenyérnyi udvaron ló- és tehénistálló, kocsiszín, félemeletnyi magasan a „magazin”, ahol gabonát, lisztet, kukoricát — még magasabban a padlás;, ahol babot, diót, mandulát tároltak. (Mindent, amit csak adott a szőlő; a bab kivált nélkülözhetetlen soproni csemege, állítólag itt még torta is készült belőle, de nem a gesztenye pótlására, mint nehezebb időkben máshol. dehogyis, hiszen itt bőven terem a szelíd gesztenye, hanem önmagáért, cseppet sem rejtve bab mivoltát.) A „szőlősgazda műhelye” is helyet kapott a házban, mintegy a pékség kiegészítőjeként. (Jó hasznát látta ennek az utolsó pék: ipara megszűntével a szőlőjéből élt.) Ma a régi raktárakban pékipartörténeti múzeum van, itt sorakoznak a céhládák, -pecsétek, -levelek, s a különféle munkaeszközök, receptkönyvek. Megtudjuk itt, hogy mesi- terremeknek zsemlét kellett készíteni; sokféle változatával jeleskedhetett az if jú jelölt: volt köznapi Semmel, volt finomabb lisztből való, fényűzőbb asztalokra szánt, ezt Mundsemmelnek hívták, de sütöttek vajas, sőt ikerzsemlét is, utóbbiról régi tányérokon fönnmaradt ábrázolások tanúskodnak. A sütőszoba mellett, a da- gasztóteknők és a hatalmas kemence közelében húzódott meg a legények kamrája, egyszerű, de kényelmes és meleg (gondolom, albérlet helyett ma is sokan elfogadnák); a pékmunka ugyanis szakaszosi volt; míg kelt a tészta, pihenhetett a pék. örvendetes, hogy az utolsó pék megőrizte őseitől örökölt felszerelési tárgyait, hogy 1970-ben bekövetkezett halála után a város a házat rendbe hozatta, és így 1975- ben megnyílhatott ez a múzeum, régi iparosok okos munkaszervezésének, szorgalmának és minőségérzékének az ékes bizonyítéka. Bozóky Éva A cukrászműhely részlete
