Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
o 1986. augusztus 20., szerda NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Dúsa Lajos: Augusztusi merengő Isten ingujjban ül a padra, enyhül a hőség — nézelődhet. Csupa darázs az őszibarackfa és a csordultig érett nőket kiűzi most az alkonyatba puhuló húsuk, szarkalábuk. Könnyű ruhásak, nevetősek, mintha nyaruk lenne erősebb, s nem érlelődne — mint a titok — a látszat mögött mély magányuk. Én benn sétálok önmagámban. Harminchat éves vagyok, s látom semmibe billenő nyaramban hogy gurul széjjel ifjúságom. Csak amit hiába akartam az taszít, lök tovább, előre. Csak örökös becsapottságom gyermekökle ver: nagyon fájjon szivemtől idegen világom, hol ránk érik a semmi ősze. Takáts Gyula: Világát nem bontják szét A látomás terében néha egy út ragyogni kezd és ismeretlen ismerősök elérik messziről kezed. Vezetnek már s ott mész velük, ahol szerettél volna járni. A rejtett erkély is ragyog, melyről még messzebb lehet látni. S az ott a Nem-Tudom! Világát nem bontják szét formák; tökélye így a szép Egész ... Járd körbe! Biztos visszaérsz... Illyés Gyula naplója Illyés Gyula életműve az egyik legnagyobbszabású teljesítmény a huszadik századi magyar irodalomban. Lehet-e egy ilyen nagy terjedelmű, s ismert — ismerni vélt — életműnek még meglepetése? Adhat-e a Napló- Jegyzetek első megjelent kötete valami lényegesen újat? Aki szenzációra vár, aki ismeretlen dokumentumok, intim feljegyzések, leleplező közlések sorozatára kíváncsi, az alighanem csalódni fog. Mert bár Illyés Gyula 1929 és 1945 között keletkezett naplójegyzetei sokféle célú és megfogalmazású jegyzetek, de sohasem születtek abból a célból, hogy irodalmi .titkokról” lebbentsék fel a fátylat. Mintegy mellesleg persze, néha ilyen fátyolfel- lebbentő funkciót is ellátnak ezek az írások, de ebből a szempontból lényegük mégis a visszafogottság, a nagyfokú szemérmesség, zárkózottság. Nem fog csalódni viszont az, aki az életmű térképét kiegészítő, pontosító, újabb adalékként olvassa ezt a könyvet. A napló rendkívül összetett, sokrétű irodalmi műfaj. Már szándéka szerint is: hiszen hol az író magáncélú feljegyzései, hol eleve a nyilvánosság számára készülnek. Illyés Gyula naplójegyzetei nem egységes alkotások. Az idők mélyéből füzetekből, papírlapokról összegereblyézett anyag arról tanúskodik, hogy eredetileg Illyés munkanaplóként, műhelynaplóként alkalmazta ezt a formát, s ahogy haladt előre írói pályáján, úgy lett írói- lag is mind érettebb az is, ami csak kidolgozandó ötletnek, hevenyészett feljegyzésnek készült. Mindvégig megőrződik azonban a Naplójegyzetek többműfajú- sága, kevert jellege. Az egyik alapréteg a munkanapló amely maga is kétféle. Hol egy-egy nap eseményeinek rendkívül tömör, utalásszerű feljegyzésével találkozunk, hol bizonyos gondolati anyag hasonlóan vázlatos rögzitésével. Egy második réteg tartalmazza a szó szűkebb értelmében a naplójegyzeteket, valamilyen problémakör folyamatosan megfogalmazott kibontását, esetleg valamilyen önéletrajzi jellegű cselekmény- sor beszélő rögzítését. Ide sorolnám a negyvenes években megsokasodó aforiszti- kus szövegeket is. Egy harmadik réteg levélszövegeket tartalmaz, feltehetően elküldött és el nem küldött leveleket egyaránt. S végül egy negyedik réteg olyan cikkeket, esszéket, emlékezéseket, amelyek eleve a nyilvánosság számára készültek. E műfaji sokoldalúságból is látható, hogy a Naplójegyzetek nem egységes mű, hanem egy egységes életmű műhelyének vázlatos kereszt- metszete. Természetesen nem az a fontos, ami esetleg hiányzik ebből a kötetből, hanem az, ami benne van. S ennek az anyagnak — most már nem műfaji, hanem tartalmi szempontból is négy rétegét különíteném el. Az egyik réteg a szűkebben vett önéletrajz eseményeit rögzíti, vagy beszéli el. Egy másik réteg az alkotás problémáival néz szembe, többnyire önelemző módon. Egy harmadik réteg az irodalom, az irodalmi élet gondjaival és eseményeivel foglalkozik, egy negyedik réteg pedig a társadalmi-politikai élettel. Illyés napló jegyzetei ben általában olyan dolgokról van szó, amelyekről valamit már tudunk. Esetleg elég sokfélét, ö azonban olyasmit tud hozzátenni, amit csak ő tudott, csak 6 írhatott meg, s így a tárgyalt tény gazdagabban és hitelesebben áll előttünk. Ez a Naplójegyzetek egyik igazi ajándéka. A másik pedig az, hogy nemcsak történelmi és irodalmi eseményekről, nemcsak egy művelődéstörténeti korszakról tudunk meg sok lényegeset, hanem egy életműről, s az azt formáló magatartásról is. Vasy Géza Benyó Ildikó: Édesanyám Simonyi Imre versei: Igénytelenség A Szellem pedig: sosem „haladó szellem". Csupán van. Vagy nincs. S a „nagyobb szabadság’’ helyett (lévén szerény igényű!) én bizony, beérem csupán a szabadsággal is. Minden ember Minden ember egyenlő. Minden ember egyenrangú. Hát... nem tudom ... lehetséges ... De semmi esetre se kényszerítsünk senkit egyenlővé. De semmi esetre se fokozzunk le senkit egyenrangúvá. Kérelem Csak kötelezővé ne tegyétek azt, ami szabad: a gyötrelmet s a gyönyörűséget. Szalay István: Anyám kenyere Van lapos kenyér, dombos kenyér, kerek kenyér, hosszúkás kenyér. És ha valakinek rosszul megy a sorsa, azt mondjuk: keserű kenyeret eszik! Amikor valaki a múltban elveszítette az állását, vagy éppen nem kapott munkát; így beszéltek róla: kenyér nélkül maradt. k Nekünk magyaroknak a kenyér nélkülözhetetlen eledelünk. Van egyszerű és minőségi kenyér. Barna és fehér, egy-, két-, háromkilós. Van szövetkezeti és „maszek kenyér”. És hogy el ne felejtsem, természetesen van jó és rossz kenyér. Anyám életében igen kevés pékkenyeret evett! Ezt csak alig néhányan mondhatják el magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos kemence. Mondom is, hogy őt meg a házát mutogatni kellene, mire nagyot nevet a töpörödött kis öregasszony. — Jó gyerek! Mit mutogatnál egy nyolcvanesztendős vénasszonyon ? — Biztosan a maga sütötte kenyér teszi, az nyújtotta ilyen hosszúra az életét.. . Erre már nem mond semmit, csak elém tesz egy fazék pincehideg aludttejet egy fél cipóval: — Egyél! Visszagondolva a mögöttem maradt fél évszázadra, az jut eszembe, hogy nálunk mindig valami hétköznapi ünnepeltsé- ge volt a kenyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös izgalom vett erőt, készülődtünk, tettünk-vettünk, mindennek megadtuk a módját. A kenyérsütés előtt való este anyám megszitálta a lisztet, bekovászolt, vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcskébe langyos vízbe „párt” áztatott, és hozzá élesztőt kevert, majd a teknő végében „keresztfára” terítette a patyolatfehér sütőkendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász! Másnap hajnalban a dagasz- tás következett. — Mennyi ideig kell dagasztani? — kérdeztem. — Ameddig a „gerenda meg nem csordul...” Mintha ma is hallanám sípoló tüdejének hangját, lihegé- sét. — Töröld meg a homlokom, kisfiam! A cserépfazékban olyan az aludttej, mint a máj. Csúszik a fakanálról, mint tavasszal a háztetőről az olvadó hó, de a cipó sem alábbvaló, noha ezt már — anyám szokása szerint — a húgom sütötte. — Jólesik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenyelem a finom falatokat, előhozakodom a tudományommal: — Tudják-e, hogy mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak rá semmit, ezért elmesélem nekik, hogy a rómaiak időszámításunk előtt 170-ben már sütöttek kenyeret, és — állítólag — ők használtak először a kenyérsütéshez élesztőt. A németek csak a középkorban, a svédek még később kezdtek kenyeret sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először dagasztógépet. Ámulva hallgatják a mesét, a mama csak akkor ráncolja össze a homlokát, amikor a bécsi dagasztógépet említem. Egy kis idő után aztán ő adja fel nekem a leckét: — Meg tudod-e mondani, hogy miért jobb ízű a házi kenyér, mint a gyári? Sült hal módjára hallgatok. — Jobb vagy nem jobb? — Jobb! — Miért jobb? Egymásra nézünk, nevet az egész család, de a válaszra senki sem vállalkozik. A búbos padkáján hanyatt vetem magam egy elnyűtt báránybőr bekecsen, és jóllakottan lesem a mennyezetet, meg az ismert régi falvédőt. Húgomasszony azután jónak látja befejezni a kenyérsütés ismertetését: — Dagasztás után szakajtókba szaggatom a kenyértésztát, letakarva kelni hagyom, majd a felfűtött kemencébe rakom. — Szoktál-e még lángost sütni? — Inkább csak ycipót, meg „vakarcsot” a maradék tésztából, hiszen annyira várják a gyerekek ... Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, megkérdezem: — Mi lesz a búbossal, ha felépül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert visszajön és a testvérem csak a szemével kacsint, hogy „zsindely van a háztetőn”... — Tudjátok-e, hogyan büntette meg egyszer egy gazdag ember a fiát? — kérdezte anyám. Régi emlékek tornyosulnak bennem, régi mondák, mesék, de erre a kérdésre a választ sehol sem találom. — A gazdag ember fia jó dolgában már nem tudott mit csinálni, és játékból labdát gyúrt a kenyérből. Meglátta ezt az apja, és elhatározta, hogy példásan megbünteti a fiát. — Te nem becsülöd a kenyeret! — adta elő a vádat. — Minek becsülném, amikor húst is ehetek. A kenyér csak a szegényeknek való! Nem sokáig késlekedett az apai ítélet: — Mától kezdve mindent ehetsz, csak kenyeret nem! Néhány nap múlva a fia rimánkodva kért bocsánatot, mert kenyér nélkül mit sem ért a hús. A családi meghitt beszélgetéseket nem pótolhatja semmi! Nincs az az izgalmas film, vagy rádióműsor, amely helyettesíthetné a hazai szót, a nyílt szívű kitárulkozást, amelyeken hol nevet, hol sír az ember, néha egy kicsit együgyűnek is tartja, de rajtuk évtizedek múltán is elgondolkodik. Lámpagyújtásra megérkezik a sógor. Fáradtan, porosán, iz- zadtan, egyenesen a búzatarlókról, ahol a hatalmas kombájnok krokodilfogakkal harapják az „életet”. Az eső megtette a magáét, megáztatta a vetéseket annyira, hogy jól bírják a nyarat. — Milyen a termés? A tavalyihoz hasonló! — válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcsességével, majd mosakodás után ő is nekilát a kenyérszegésnek. — És a minőség? — Az sem rossz! Nincs szebb, emberibb látvány, mint amikor az éhes ember jóízűen eszik, kedvére jóllakik, és közben feledni látszik a napi gondokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt önmagával, a világgal, az evés vége felé pedig mind beszédesebbé válik, érdekelni kezdi minden, ami csak körülötte történik. — Látom, még mindig magatok sütitek a kenyeret! Bólint, aztán nyel egyet a hámozatlan keréjból, miközben a poharát magasra emeli. — Addig sütjük, amíg anyánk él, hiszen ő a maga kenyerén élt mindig és talán a szíve szakadna meg, ha nem ehetne kemence földjén sütött tepertős lángost, és ha nem tehetné oda dédunokái elé a frissen sült cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem hallaná a beszédet, feláll az asztaltól, és csomagolni kezd, mert az anyák mindig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt, mert nem mese a madárlátta kenyér hazavitt boldogsága, és sohasem felejthetők azok az idők, amikor még nagy úr volt a kenyér, és bajba jutott a család, ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban bizony nagyobb volt a kenyér becsülete! Megcsókoltuk, ha földre ejtettük, és — mintegy bocsánatkérésképpen — a kés hegyével keresztet írtunk rája megszegés előtt...