Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
1986. augusztus 16„ szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Bertalan Ágnes: Két tárca í. Gázolni a vizet, vagy úszni felfelé a folyón, csodálatos érzés! Ölel a víz, ölel a nyár, ölel az egész létezés! Kifeküdni p forró homokba? S hallgatni a folyó sietését, nézni az ég végtelenét, a fűzbokrok neszezését, ahogyan kicsi szellő matat a levelei között? Ügy érzed, parányi része vagy Időnek, nyárnak, életnek. Fenséges, nagy, ki- szakíthatatlan. Ilyenformán érzem, ahogyan fekszem a Körös homokfélszigetén. Igen, mindig itt volt ez a félsziget, ha száraz, esőtlen volt a nyár. Visszafelé hallgatózom a letűnt évekbe, amikor eső kellett volna, eső ... A levelibékák esőért való könyörgése itt kopog a szívemen, nem annyira látom, mint érzem a megrepedt Föld jaját, „És szívig repedt a Föld .. dobog bennem a régi. verssortöredék. Ó, hányszor kö- nyörgött a Föld, a fák, növények, gyümölcsök, még a kökénybokor is — esőért! Mint most is! A nagyon kedves virágom, a napraforgó — nem gyöngyözik bezzeg, nem sír örömében olaj-könnyeket, tenyérnyi kis tányérját nem hajtja alázattal a földnek. Víz kellene, víz, hogy duzzadnának a szemek, de hát mit tegyünk?' Mennyi minden eszébe jut az embernek, ha egyedül van Idővel, nyárral, önmagával ! Van a kertünkben egy „gaz”, ami mára elérte a négy métert — jó kerti földben. Ügy mondjuk neki: hé- lyakútmácsonya. Látni ezt a gazt az országutak mentén, a réteken ... Tudvalevő, hogy a nagy, széles levelei nem külön vannak egymástól, együtt nőnek kétfelé, s szabályszerűen tölcsért alkotnak a szárnál. Valami négy hete volt utoljára eső, akkor ösz- szegyűjtötte, amit csak fél tudott fogni — csak a főszáron nyolc edénykéjébe és: a két legnagyobban van, alul, valamelyes víz. De hát a kultúrnövényeink nagyon is ránk vannak szorulva, kivéve a tengerit, talán — ami úgy-ahogy, de még a harmatot is összegyűjti. Ó, persze, az Istennek a gaz az édesgyermeke, mi hogyan segítsünk minden szál tengerin, minden fej káposztán, avagy minden tő paradicsomon, ha már egyszer még mindig nincs olyan öntöző- rendszerünk? No de .. . most ne erről essék szó. Most strandolunk, mert... strandolási idő van. Annak gyönyörűségéről... Mellettem siet a folyó, csodálatos zenét komponál a fűzfabokroknak, gátnak, égnek, s nekem. Záporok zuhogásáról, amikor korbácsolja a hátát, szél hajtotta fellegekről, a lombok sírásáról. Ma már nem szó szerint verejtékünkkel munkáljuk a földeket, ápoljuk a növényeket, fákat, zöldségféléket, de azért bizony, meg kell dolgozni, hogy valami eredményt érjünk el- Nem könnyű a forró delekben kombájnon ülni, irányítani ... nem könnyű gyűjteni, még ha bálázógéppel gyűjtünk is, nem könnyű irtani a gazt, még ha motoros kapálógéppel járjuk végesvégig a kerteket, nem, nagyon meg kell dolgozni mindenért, és most úgy tetszik, minden hiábavaló, mert nincs eső, nincs ... És akkor ... azt mondja a rádió: „...néha-néha rontja el egy-egy zápor az időt...” Valamilyen információban hangzott el, de azt nem hallottam, nem figyeltem, csak az Időbe hallgatóztam. De ezek a szavak, ez a megállapítás keményen, ökölcsapásként zuhogott rám. Felakadt tőle minden érzés bennem, emlékek, a szívig repedt földről, nagy esőkről, amikor lélegzetet vett a nyár... Hangulatát, színét veszti a „strandolás”. Nem tudom, csak magamnak feltenni a kérdést: hát hogyan képzeljük a nyárt? Esők, szelek nélkül? Csupa napfény és ragyogás a világ? Csak azért, hogy percekre, órákra élvezzük a létezés örömét, s hogy mi most négerbarnára süljünk? Mert mi most nyaralunk? Amikor esőért könyörög még az a ... hélya- kútmácsonya is? Az eső nemcsak az ennivalónkat adja, segíti, de megfürdik a világ vele, benne, mint a lélek a jóságban. Tiszta lesz, hiszen az élet nagy ellensége a szenny, a por, a piszok. Engedje hát meg nekem a rádió kommentátora, hogy esőért könyörögjek! 2. Akármilyen is az Idő, mégis nyár van, és: vakáció. Unokák hada — négyen vannak —, no meg egy vendég kislány — lepik el az udvart, ami inkább kert, hiszen „csupa” fa, bokor, gyep az egész porta. Ahol is féktelen, nagy játékokat „bonyolítanak” le. Kell ez a féktelenség, nagy mozgás, hiszen „panelházban” laknak, élnek, a fővárosban. Talán nem is tudják, hogy milyen szerencsés „helyzetben” vannak, hogy minden szünidőben hazajöhetnek, és a fákat nemcsak a lakótelepi nyárfasor jelenti, amely pontosan az ő lakásukkal szemben van. Hiszen azok a fák nem sokat tudnak mesélni a tegnapi erdőről. De így együtt, az itthoni kiserdőkkel, a sok-sok gyümölcsfával, bokrokkal, ami között, alatt — napról napra, hétről hétre kifogyhatatlan a kedv, a nevetés — összeáll egy benyomás a természetről. Mégis van valami hiányérzetem, amikről sokat beszélgetek magamban, magamnak. No de, az unokák féktelensége nem rosszaság, egyáltalán. Értem, ki kell tombolni magukat a percre beosztott napok, hónapok után. Jól neveltek — ahogy mondani szokták —, hiszen tudnak viselkedni, szépen használják a kést-villát étkezéskor, s falusi szokás szerint, mindenkinek köszönnek az utcán. Saz én lelkesedésemmel lesik a kis sünt, „aki” itt rakott fészket a magtárban, a homályos sarokban, s aki pontos időben indul estefelé portyázni... És mégis ... Egyik alkalommal a legkisebbel, Szabival, megyek lefelé a kertben, a mezsgyén. Az immár leérett epertábláról „tallózok” neki a még érő, apró szemekből. Forgatja a tenyerében, egyet be is kap, de a többit — nyolctíz szemet — elpotyogtat. Feddem érte, de azt mondja: — Aprók. Anyuka’ nagy- szeműeket szokott venni! Igen! A pesti piacok, üzletek a piac igénye szerinti „nagyokat” veszik, árusítják. Készen kapja a városi ember a legszebb szemeket. Igaza van, megfizet érte. De hogy mi, falun, leszedjük az apró szemeket is, ez nekünk természetes, hiszen ezért is megdolgoztunk! Ez még hagyján, de a vendég kislány, ahogyan nagy kirándulást tettünk a kertünk alatt kezdődő rétben, ahol óriássá nő a nadályle- vél, a vadrépa, a sás, nád, és annyi más növény — azt súgja: — Kisdolgoznom kell! — s rémülten áll a roppant határban. — Drágám, hát... ott az a rekettyebokor, nézzed, aztán ... Kétségbeesve néz bele a határba, s mintha ősvadon közepén állna: sír: És szaladni kell haza, hogy a modern illemhelyet használhassa. Kedves, szép kicsi lány, de ... letördeli a magpipacs gumóját, virágot tép, mire aztán az unokák is nekiesnek, de a megfakadt oltásoknak is, a már gyümölcsét érlelő gallyaknak, az áttelelő fokhagyma — különben valóban csodálatos — kunkor- gó szárú gumójának is, és egyáltalán, ami csak összeszedhető a kertben. Szép csokrok, valóban festő ecsetje alá valók. Aminek azt írnám címnek: Barbár csendélet... Megint csak „jön” a feddés, hogy ezt nem szabad! — Mi szoktunk kirándulni, és anyukával mindig szedünk gallyakat is, csokornak! — jelenti ki megfellebbezhetetlenül a kislány. S én magyaráznám a gyermekkoromban elhangzott intéseket, hogy nem szabad letörni a fagallyakat, nem szabad letaposni a veteményt, nem szabad tépni a virágot — azt csak szedni szabad, amikor a vázába tesszük, vagy a temetőbe visszük. Mert fáj a fának, fáj a virágnak, fáj a madárnak, hiszen még a verebet is úgy irtottuk, hogy csak a tojását szedtük ki a fészekből! Hiába mondom, a gyerekek már nem tudják, hogy csak a tudatos lénynek, tehát az embernek fáj a fájdalom. Beszélgethetnék erről magamban, magamnak, hogy igen, a tankönyvből tudják az élet folyamatát, rajzokból ismerik a növényeket, állatokat, madarakat, de: nem érzik azt, ahogyan a magból virág lesz, a virágból gyümölcs. Az ember értelme, két keze munkája, szorgalma nyomán létező világot nem érzik! Miért? Káldi János: Arany János Atyánk a szóban, vakító csúcs, Példa és Tartás az időben, hangod nem hull le, de zeng, zeng, biztatón, ölelőn, időtlen. I„Nem hal meg az... Nem hal meg az..." — száll szünet nélkül a mindétig igaz üzenet, a remény-sugaras vigasz. S ha valakire vonatkozik, senkire előbb, mint, íme, Rád! Milliókra szórtad világszép kincsed, a bűvölő csodát. Adtad Toldit, s a sok hőst, akiket szültél, az V. Lászlót, Szondi két apródját, a vízre hajló Ágnes asszonyt, akinek sulykán az ezüst dér múlhatatlan holdfényben ragyog. Adtad Rozgonyinét, Zács Klárát, Marci bácsit, a vén gulyást, s a többieket, akiket semmilyen vihar nem tép ki az emlékezet tájaiból, akikről lelked tündér szava szól, amíg süvölt vad pályáján a Föld. Pardi Anna: Őserdei visszhang A majmok csekély sorsa izgat. De legalább nem átlőtt a karjuk. Nem isznak estétől reggelig. S ha ketrecbe zárják őket, az még nem misszió. És ha gyűlölik egymás nyafogását, abból nem lesz vitairat újsághasábokon. Vidám traumájuk támadna a pszichológusoktól. Szőrzetük metruma bozótba írt verssor. S az erdők nem kamatlábra engedik előre csapatuk, és ha folyó tükrébe néznek, nem az olajárfolyamtól riadt az arcuk, szerelmükben nem a gázvezetékekkel kapnak a petevezetékek lángra, s a hajnal nem úgy szüköl a láthatáron, mint egy felderített, ellenséges állat. Különben is: megfojtani egymást, vagy magukat nem fejlődött ki .náluk az erre alkalmas [szorító kéz. Ruzicskay György: Notre Dame a Szajnával Verasztó Antal: Visszalapozó Csend volt, csak a falióra sétálója igyekezett utolérni a ketyegést, de ez már olyan megszokott nesze volt a szobának, hogy senki nem vett tudomást róla. Talán nem is hallottuk, csak ha véletlenül megállt, azt vettük észre. ' Nagyapám idős ember volt, ülve fűzte a bakancsát. Na jó, tegyük el magunkat holnapra — mondta esténként —, versenyezzünk, ki fekszik le előbb — ajánlotta nekünk, gyerekeknek. Erre mondókája is volt: „Vetkőzz gyerek, feküdj lány, ki fekszik le hamarább?!” Tele volt az éjszaka álmokkal. Ök ugyanazt álmodták amivel napközben vergődtek, kapáltak, kaszáltak, álmukban is erre rándult a kezük. Én meg az ősi elemek kiszámíthatatlan erejétől függően hol napernyő alatt hű- söltem ,hol meg holdernyő alatt sétálgattam az éjszakában. Rémálmaimban meg valahonnan mindig előkerült egy nagykalapos ember és sorra elvágta a virágok torkát. Ha mód nyílik rá, kerülöm is a vágott virág elnevezést. Más hiba is akadt bennem, ez a nappaliak közé tartozott. Kis szófacsarással azt is mondhatnám, az ünnepnappaliak közé. Elemi iskolás koromban vasárnaponként, tanulótársaimmal együtt kötelező istentiszteleten vettem részt. Itt döbbentem rá, magam sem tudom miért, de a vasárnapi prédikációk szövege, amit a pap olvasott a szószéken, nem keltették fel bennem a szentek iránti érdeklődést. Az imák és könyörgések tömegével szemben meg teljesen tanácstalan voltam. Ugyanis a mi családunkban a csak elképzelhető dolgokat soha nem igyekeztek az élet valóságává tenni. Ezt abból is gondolom,, hogy nagyanyám gyakran átküldött a közeli boltba negyed kiló kristálycukorért, amit hegyes végű papírsta- nicliban vittem haza. Nagyapám mégsem e szerény mennyiségű cukor láttán mérgei te fel magát, hanem valami régi irományon. A nevezetes irományban az állt, hogy: szülőhelyem, Orosháza képviselőtestületének egyik (1898. évi) határozata szerint évenként március 15-én „díszgyűlést tartatott, melyen buzdításul, elismerésül és jutalmul emléklapot és 50 koronát adományoztak két helybéli születésű nőcselédnek és férficselédnek, a kik egyfolytában legtovább szolgáltak egy helyen”. Ugyanakkor emléklapot adott a képviselőtestület a megjutalmazott cseléd gazdájának is! Mindezt március 15-én!!? Dühöngött nagyapám! Ki a fene rágódik egy negyven valahány éves elhatározáson? —kérdezett vissza nagyanyám. Ki-ki? hát én, ágaskodott nagyapámban a sértett önérzet. Amíg az idejéből telt, nem változott. Önzetlen indulattal hitt a kenyérhéj fényű szavak emberformáló hatalmában.
