Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-10 / 161. szám

HlHiWKTiM 1986. július 10., csütörtök Másodszor is Községvédö tábor Mezőberényben Cserépmeghatározás... Kitalálod-e, milyen korból való? Fotó: Gál Edit HANGSZÓRÓ ünnep a kabaréban Nem önmagát — az volt már egy jubileum okán —, ha­nem az ünnepet ünnepelte a maga sajátos eszközeivel a so­ros első hétfőn a Rádió Kabarészínpada.' Vagyis minden ünnepek napját tartották Éljen július! címmel, és ebbe minden belefért, még a válási szertartás is az anyakönyv­vezetőnél, hisz kabarézni nemcsak a fel- és összecserélt ün­nepeken lehet, és nemcsak az életben. De hálás téma min­denkor maga az ünnepi beszéd is, ha csak nem a valóság­ban hangzik el a szónoklás, mert akkor a többség merő unalom, itt viszont tiszta mulatság, pedig csak utánozza az életet. Mégis őszinte siker, ha valaki — mint Montágh Im­re — szakértőként és komolyan szól az ünnepi beszéd ha­tástalan, vagy hatásos kellékeiről. Még az óvodások és is­kolások is kitettek magukért, amikor elmondták, mi is az az ünnep. Jó volt ez a júliusi kabaré. Jó, mert a sok kisebb szám mind célba vett valami létező ellentmondást, furcsaságot, de mégsem a hajánál fogva ráncigálta elő. Jó, mivel elma­radtak az unalmassá csépelt, övön aluli, nem is két, ha­nem egyértelműségek, és elmaradt a kierőszakolt nevetés is. Mégis volt, mert a szöveg, és annak az előadása, főleg az értelme nevettetett, önkéntelenül, úgy, ahogy annak lenni kell. Persze, nem egyformán, de a gyengébbekben is humor csillogott. Nagy Bandó András most is kitűnt az öt­leteivel, s azzal, hogy nemcsak ötlete van, de azt képes jól, szellemesen kidolgozni. így a képzelt válási ceremónia, de még inkább az 1848. március 15-e, egy KISZ-forgatókönyv szerint: remek volt. Déri János pedig meglepetés. Nem akart humorizálni, mégis humoros volt, amit mondott, cse­vegni sem óhajtott, mégis közvetlen hangot használt. Több hasonlóra van szükség a kabaréban, ahol az utóbbi időben nem sok haladó hagyomány született, inkább megújulásra várt a hallgató. Az pedig nem könnyű egy havonta visz- szatérő műsor esetén. De mégis kell, mert nyakukon a konkurrencia: a hétfői tévéadás, amellyel fel kell venni a versenyt, ha állni akar­ják a sarat, az elkoptatott sablonok nem lesznek elegen­dők. További új ötletek — esetleg új szerzők — kellenek. Netán visszanyúlni ötletért a régi és még régibb kabaréba. Tanács vagy önigazolás? Szilágyi János telefonos műsora — a Halló, itt vagyok! — sokáig olyan volt, hogy jóformán csak hallgatni kellett, akár egy rádiós gyóntató papnak. Pergett a szó a kagyló túlsó végén, s a lelkek legtitkosabb zuga tárult föl, igaz, hol kevesebb, hol több magamutogatással. Elképesztő esete­ket hallhatott, aki nem sajnálta az időt az első álomból el­lopni. A név- és arcnélküliség védettsége szolgált a hívó­nak biztosítékul, s aki igénybe vette: könnyített magán. Ügy is nézett ki, hogy az egész műsor nem más, mint egy lelki kitárulkozás, ami ugyan lehet egyénileg nagyon hasz­nos, de a hallgatónak nem maradéktalan szórakozás. . A legutóbbi adás másféle volt, inkább tanácskérés jel­legű — párbeszédekbe foglalva —, maguk a jelentkezők is erre hivatkoztak. Csak hát, úgy van az régtől fogva — vagy mindig is úgy volt —, hogy minden tanácskérő a sa­ját elhatározását szeretné mással is megerősíttetni. Itt és mast: a lánya szerelmét elítélő idős, beteg asszony, a szomszédokkal és a felessel pereskedő másik, a macskaba­rát harmadik, de még az is, aki a csak levélben hűtlen élettársáról beszélt. A további kettő viszont valódi tanács­kérőnek tetszett, de nemcsak emiatt különböztek a többi­től, hanem az előbbiekkel használt hang miatt is. Mert a hangnem azokkal bizony, olykor keményre, ingerültre si­került, márpedig, ha valaki, mint Szilágyi, önkéntes hall­gató, vállalnia kell annak a kellemetlen részét is, vagyis nagy türelem kell hozzá. Kioktató hang semmiképp, még ha indokoltnak érzi is. Bár igaz, azokra a problémákra ne­héz volt másképp reagálni. S hogy mennyire így van, az meglátszott a másik kettő­vel való beszélgetésen, mert ott már valódi tanács sikere­dett. Érdekes, de remélhetőleg nem jellemző a most érett­ségizett és felvételire váró lány esete. A teljes tanácstalan­ság .Már a kérdés felvetésében is: mi legyen, tanulás, vagy szerelem? S ugyanakkor, ennek és annak a kilátásta- lansága, mert szerinte egyikre sem érdemes feltenni az életét, hiszen a házasság vége úgyis válás, a hosszú tanulá­sé meg a nehéz pályakezdés. A tanács: mégis a tanulásnak van értelme, s ez egybehangzik az édesanya óhajával is. A lánynak lépni kell, de hogy mit fog tenni, még maga sem tudja. De a beszélgetés jó volt. Még tanulságos is. Vass Márta Az avar temető újabb titkai Egyedülálló régészeti lelet Szarvason Nincs kímélet. A Nap for­ró katlanná varázsolja a környéket. Legszívesebben a fák árnyékába húzódnánk, ám röstelljük gyengeségünket, hiszen az ásatáson dolgozók akkor már napok, hetek óta csak a meg-meglebbenő szel­lőtől kaphattak némi felüdü­lést. És még erre mondják, hogy kegyes hozzájuk az idő­járás! Persze, ha napok óta zuhogna az eső, még rosz- szabb lenne... Gyerekek érkeznek futva. Nikolini Edit, az ásatás ve­zetője elmondja a feladatot: ásniok kell. Nagy dolog...! Igen ám, de a föld mélyéből napvilágra került kerámiák korát is meg kell határozni, s az már nehezen sikerülne. Bezzeg, ezek a kis régész- tanoncok. Percek alatt cso­portosítják a számunkra nem sokat mondó aprócska akár­miket. — Ezek kavicsok, ezek csontdarabok, ezek őskori korongolatlan cserepek, ama­zok meg XIV. századi kerá- miadarabok... — hadarja Litauszky Rita, mire jutot­tak a cserépmeghatározással. Nikolini Edit elégedetten bólogat, aztán jutalmul zse­tonokat oszt szét a gyerekek között. Van már náluk né­hány, hisz egy feladaton már túl vannak. — Meg kellett figyelnünk, hogy idefelé milyen környe­zetvédelmi hiányosságok voltak. Találtunk is bőven — s már kezdi is sorolni a ló­farkas nagylány —: Nem volt árok, rosszak a keríté­sek sok helyen, a földmun­kák után nem rendezték el a terepet, szemetes a rét... A „több szem többet lát” elv lám, cnost is beigazoló­dott. S ha tovább mennek, ismét hasonló gyűjtőfelada­tuk lesz. Néprajzi objektu­mokat, tárgyakat kell felfe­dezniük. Csűrt, ekét.. . — ... a lógarázs is nép­rajzi objektum? — kérdez rá nevetve az istállóra a csa­pat egyik oszlopos tagja... Legutóbb egy balatoni em­léktárgypályázat hívta fel népi iparművészetünkre a fi­gyelmet. Meglepően sok pá­lyázó, sok tárgy, bőséges dí­jazás (325 000 forint). Nem csekély összeg, de vajon mi­vé lesz az eredmény, jut-e a Balaton mellé egy is közü­lük? Ebben az évben aligha. Mire a bemutató kiállításból megrendelés születik, s a bürokrácia gátlásait legyőz­ve ajándék lesz, és jobbra fordul a megrendelő bazárok, butikosok ízlése, elmúlik a nyár, feledés lep be sok jó szándékot, mint annyi más­szor. A pályázaton nem csu­pán népi iparművészek vet­tek részt, de iparművészek és népművészek is. Mi lehet az oka? Hogy lehet, hogy ez a sokat vitatott művészet, a népi iparművészet nem csu­pán kecskeméti új múzeu­mával jutott megbecsült helyhez, s „tágította ki” a népművészeti boltok kiraka­tait, de megfelelőnek bizo­nyul arra, amit a kézműves iparművészet, s a gyári ter­mékek nem pótolhatnak? Természetesen sem múzeum, sem pályázatok sikere nem dönti el a népi iparművészet létjogát. Még az üzletek for­galma, vagy kivitelünk bő­sége sem. Ám ha körülné­zünk, vajon mi helyettesít­hetné, akkor gondolkodásra kényszerülhetünk, megálla­pítva: űr maradna helyén, fehér folt a művészetekben, s elsősorban lakáskultúránk­ban pótolhatatlan hiány. Ne hamisítsuk meg a nép­művészetet korszerűsítése, eredeti feladatának megvál­toztatása árán — szól az el­lenvetés. És nem lehet a De nincs sok idő a beszél­getésre, hiszen futnak a per­cek, s itt minden időre megy. Mert vetélkedő zajlik éppen, erre már bizonyára rájött az olvasó. S hogy hol járunk, s kik a versenyzők, erről szóljon Nikolini Edit, a Mezőberény határában az elmúlt évben megkezdett ásatás vezetője. — Tavaly rendeztünk elő­ször községvédő tábort, s annak sikerén felbuzdulva az idén ismét meghirdettük. Én a régészethez vonzódó gyerekeket irányítom, ők népi iparművészet mentsége, hogy tovább fejleszti a nép­művészetet, megőrizve szelle­mét, míg az eredendően használati tárgyakat dísztár­gyakká szépítgeti. És ha már eleven, élő népművészet nincsen, őrizzük meg eredeti tisztaságában, másoljuk hű­ségesen, ne változtassunk rajta, ne törjük mai szemlé­letünk, s mai feladatok igá­jába. Elvnek ez is, amaz is határozott és tisztességes. Mint mindenben, a\ népi iparművészetben is lelhetünk dicséreteset és elvetendőt. A sárospataki Rákóczi Múzeum a múlt esztendőben megvá­sárolta fafaragó tábora alko­tóinak java munkáját. Re­mekműveket, bár egy sem volt közöttük a régi értelem­ben vett használati tárgy. Reliefekre, oszlopokra alkal­mazott népi motívumok vol­tak ezek, az önkifejezés mű­vészeti fokán, s mégis a né­pi iparművészet jegyében. Ügy látom, leginkább a fa­ragók vállalják ezt a mű­vészeti mentést. Rossz példa viszont, ami­kor — mondjuk —, a buko­vinai fekete-fehér-meggypi- ros alapszínű, s csak ebben a színállásban szép és eredeti szőtteseket, narancssárga, zöld, ki tudja, még meddig rontható „átírásban” kéri a kereskedelem, hivatkozva a kedves vevő ízlésére, igényé­re. Addig minden rendben van, hogy a régi párnavége­ket, lepedőszélek mustráit mai díszpárnákra (amik va­lójában nem is csak diszek!), falvédőkre, asztali futókra alkalmazza a népművészet­ből így népi iparművésszé vált alkotó. S eddig talán a vetekednek most, az utolsó napon... Nézzük a feltárt szelvényt. Űjkőkori településre buk­kantak itt tavaly, ezt a fel­tárást folytatják ez évben. — Rengeteget segítettek a gyerekek! Befejeztük a ta­valyi gödrök feltárását, s ta­láltunk egy újabbat is, mely­nek eredetét még nem sike­rült megfejteni. Nem szemét­gödör, ez már biztos, lehet, hogy lakóhely volt, vagy munkát végeztek benne... A tábornak vége, ám az ásatást Nikolini Edit szeret­né tovább folytatni. A kis társaság elindul vissza, az úttörőházba. Faragott faldísz (Schmidt Sándor munkája) faragóknak, szövőknek, hím­zőknek, bőrösöknek, nemeze- seknek van könnyebb dolga, mint a kerámikussá lett fa­zekasoknak, hiszen őket job­ban köti, kötelezi a népmű­vészet. A népművészet tár­gyai nyilvánvalóan nem tölt­hetik be, vagy csak ritkán eredeti feladatukat. A bo- kályban ma nem tejet al- vasztunk, hanem virágot tar- \ tunk, a komaszilkében nem ételt hordunk, hanem ecsetet és ceruzát őrzünk, a hímzett párnával nem az emeletes Körösi Mihályt, a tábor vezetőjét hamar megtalál­juk. A tábor céljáról beszél­getünk, s arról, milyen prog- ramolet szerveztek a gyere­keknek. — Most is, mint tavaly, három tevékenységi körből válogathattak. Volt akit a régészet, másokat a néprajz, megint másokat a környezet- védelem érdekelt. E szerint állítottuk össze a programo­kat is. Nézegetjük a forgatóköny­vet. A kis t néprajzosok a mai piaccal, történetével is­merkedtek. Interjúkat készí­tettek a hajdanvolt család- alapításról. Tapasztalataikat ügyesen feldolgozták Nagy Ferenc irányításával. A ré­gészek idejük jó részét a terepen töltötték. Konyecsnyi György vezette a környezet- védők munkáját. — Kirándultunk a batto- nyai ásatáshoz is, ahol Bu­dapestről érkezett, nevelőott­honi gyerekek segítenek. ************ Rövid sétát teszünk a tá­boriban. A vetélkedő még mindig zajlik. Az egyik helyszínen őskori állatokat raknak össze, másutt agyag­edényeket formáznak, megint másutt egy szétvágott fény­képet — egy feltárt sír fel­vételét — rakosgatják ösz- sze... — Jól érzik itt magukat a gyerekek — mondja útikala­uzunk, Körösi Mihály. — Ezt már csak abból is gon­dolom, hogy a többség ta­valy is itt volt. Jöttek Bé­késcsabáról, Gyomaendrőd- ről, Szeghalomról, de még Miskolcról is. Negyvenen. Az elmúlt évi diafelvétele­ket nézegetve a tavalyi fa­faragó gyerekekről is tudo­mást szereztünk. Lovacská­kat, kopjafát, libikókát ké­szítettek a majdani új mező- berényi játszótérhez. Sajnos, a játékokat még nem vehet­ték birtokukba a gyerekek, mert a Hősök úti lakóházak mögött a tereprendezés még hátra van. Elbúcsúzunk. Nem messze a tábortól, a zöld gyepen kocsit mosnak. Mit szólná­nak ehhez a községvédő tá­bor lakói?! Nagy Ágnes ágyak látható oldalát ékesít­jük, hanem heverőnkön szol­gálja kényelmünket. Arra a csodálatos, évszáza­dokon át kiérlelt művészi szemléletrfe, ami a népművé­szetet oly változatossá, gaz­daggá, szépségekben kimerít- hetetlenné teszi, mai egy­hangú, sokszor sivár környe- • zetünkben pótolhatatlan szükségünk van. Ez nem nosztalgia, nem visszafordu­lás, ez egyszerűen okos fel- használása olyan értékeknek a folytonosság jegyében, amelyeket más nem képes helyettesíteni. A hiba a ha­misításnál kezdődik, az olyan változtatásoknál, ha az új feladatok helyett, a „tovább fejlesztés” helyett a hagyo­mány eredeti értékeit, szép­ségeit szétzúzzuk, lezülleszt- jük, elszegényesítjük, vagy alkalmatlan helyen, s rosz- szul alkalmazzuk. Amikor „a csizma az asztalra ke­rül” ahol nincs helye. Ál­dásos a népi iparművészet munkája, ha valóban életet ad népművészetünk holttá nyilvánított értékeinek, s be­hozza mindennapjainkba azt a csodálatos formavilágot, színek együttesét, a tökéletes mívesség harmóniáit, amire egyre nagyobb szükségünk van, sokszor visszájára for­dult technizálódásunkban. De nincs szükség népművésze­tünk devalvációjára, a vásá­ri holmi szaporítására. A -határt meghúzni népművé­szet, népi iparművéaget és iparművészet között nehéz, az érték és bóvli között a határ azonban világos. Szün­telen figyelmet, kritikai je­lenlétet követel, hogy ne en­gedjünk olcsó megoldások­nak, tisztázatlan piaci lát­szatigényeknek. Koczogh Ákos Csak el ne kiabáljuk: to­vábbra sem pártolt el a sze­rencse Juhász Iréntől, a Bé­kés Megyei Múzeumigazga­tóság régészeti osztályának vezetőjétől. Június közepétől az ő irányításával folytatták a szarvasi tűtartós, avar teme­tő feltárását. Az iparvágány és pályaudvar területén újabb 8 sír került elő, ezzel 422-re emelkedett az eddig feltárt sírok száma. Az idei ásatás is ’— az el­múlt évekhez hasonlóan — gazdag leletanyagot eredmé­nyezett. Az egyik lovas-sír különösen érdekesnek bizo­nyult; az elhunyt harcost fa­koporsóba temették el, mely­nek deszkáit ácskapocs for­májú vaskapoccsal fogatták össze. A kiásott sírgödörbe először behelyezték a „Szent Mihály lovát” (koporsótartó), melynek megtalálták a nyo­mát. Az eltemetett harcos derekán míves, öntött bronz­veretek voltak, grifekkel és palmettás növénymintával díszítve. A harcos fej felőli részénél találtak rá egy igen' szűkfe kiásott sírban a fel- szerszámozottan eltemetett lóra. A szerszámok közül tel­jesen ép maradt a nyereg, ami az avar korban ritkán fordult eddig elő. A nyereg első kápájának teljes szer­kezetét rekonstruálni tudják, mivel jó állapotban megma­radt annak díszített vasalása és a szélét díszítő csontvere­tek. E lelet jelenleg egyedül álló a Körös-vidéken. Ä fel­tárást tovább folytatják. II népi iparművészet létjoga i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom