Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
1986, július 26., szombat o Dér Endre: Levél az álmokról Éjszakánként kasza pengett kiskertünk mellett. Szikkadt arcú legények vágták föld suhogó gyümölcsét, s göndör hajú lányok hajladoztak a nyomukban, hogy meleg lakozhassék az emberiségben, újabb esztendőre. A meleg persze csak télire kellene. Ilyenkor, júniusban annyi van belőle, hogy dolgozni se lehet tőle. Nappal hát az árnyas fákhoz pártoltak az aratók, s a nyugvást virradásnak keresztelték el. Kicsit harmatos volt ugyan a búza szára, de megjárta, ha férfimarok szorította a kasza nyelét. összeült a bíróság, az ügyész ismertette a vádiratot. A per anyaga meglehetősen rendhagyó: voltaképpen egy másik perrel — vagy válóperrel — kapcsolatban kell állást foglalnia a bíróságnak. A házasság, amelynek a felbontása az eredeti per anyagát képezi, szerelmi házasságnak indult, és hosszú évekig sikeresnek látszott, szeretetben, megértésben éltek a házasfelek, két kisiskolás korú gyermekük is van, kiteljesedett tehát a család. Ám egyszer csak a férj találkozott egy másik nővel, szerelmi kapcsolat szövődött köztük. Nehéz lelki tusák után úgy döntött a férj: ahhoz. hogy önmagához, őszinte érzelmeihez hű maradhasson, el kell válnia, el kell hagynia a családját. A benyújtott válókeresetben kifejti: „Minden embernek joga van a boldogsághoz, nekem is jogom van. De én a boldogságomat ebben a családban már nem találhatom meg, egész életemben hazudnom kellene, őszinte érzelmeimet el kellene fojtanom, s erre engem semmiféle törvény nem kötelezhet. Egyébként is képtelen volnék rá, kérem a házasság felbontását.” Igen ám, de másfelől ott van az asszony, aki viszont szeretné együtt tartani a családot, s a két vétlen gyerek, akit bizonyosan nem lehet vád alá helyezni szüleik elhidegülése miatt. Ott van tehát három ember, vitathatatlanul nekik is joguk van a boldogsághoz, csakhogy ők éppen nem családjukon kívül, hanem csakis a családjukban keresik a boldogságukat; egész életüket megnyomoríthatja, ha a családjuk szétesik. Nekem se éjjelem, se nappalom nem volt. Hajnalban a kertre nyíló ablakon át oly szépen dalolta be az ébresztőt a sok énekesmadár, hogy csak az nem ugrott volna ki az ágyból, akiben nincs lélek. Az ablakhoz lépkedtem, kócosán és kó- válygó fejjel, s magasztosult szívvel hallgattam _a l egszebb zenét... Azazhogy, a majdnem legszebbet. Mert szépen szóltak a hajnali madarak, ám az al- konyodáskor megszólaló madarak hangjának mégsem volt párja. Halkan-halkan. ciriphalkan szállt a Halász Adél hangja, benne remegett íme, két meredeken ellentétes álláspont — tessék igazságot tenni! Lehet itt egyáltalán igazságot tenni? Sok mindenről szó esett ezen a különös bírósági tárgyaláson. Vitatkoztak például a pereskedő felek a nemek kapcsolatáról is: melyik a legkorszerűbb, a legéletképesebb forma? És ha a házasság már túlhaladott? Elavult? Némely civilizált nyugati országban — valamelyest nálunk is — terjedőben a papír nélküli formák: az élettársi együttélés, a rövidebb, hosszabb alkalmi párkapcsolat. A bíróság a kérdésekre elvi állásfoglalással válaszol: a nemek kapcsolatának csakis az a formája életképes, tehát korszerűnek is csak az tekinthető, amely az életet — kellő mennyiségben és a kor legjobb minőségi szintjén — adja tovább. Tényeket, adatokat is idéz a bíróság. s ezekből kiviláglik: ma is a házasság az egyedül életképes forma. Az egyéb kísérleti formák — a statisztika bizonysága szerint — meg sem közelítik. Ennyiből is sejthető, hogy a „per” nem hivatásos bírák, ügyészek, ügyvédek közreműködésével, és talán nem is perrendtartásszerűen zajlott. Egyik nyáron Körmenden voltam tevékeny részese és tanúja a szép, öreg, történelmi várkastélyban, szakmunkástanulók olvasótáborán. Két részre szakadt a közösség. Jó fele a váddal rokonszenvezett, a többiek a védelemmel. Természetesen a szószólók is közülük kerültek ki;, bizony, nehezen kerekedett az okfejtés, küszködve keresték a szavakat, szükség volt olykor némi bea nagyvilág minden szépsége: „Csendes folyóvizet igyál. Mindig rólam gondolkozzál..." Bizony, mikor Halász Adél énekelni kezdett, a többiek csak leheletnyi dú- dolással mertek csatlakozni. Egy este mégis beleóbé- gatott valaki repedt hangon: ! ,.Mindig rólam gondolkozzál ..." Nagy nevetés támadt egyszerre, s én is kiszaladtam megnézni, ki a szentségtörő? Mihály volt az, a félbolond. Tátott szájjal hallgatta az éneket, és annyira etbájolódott, hogy az ő száján is kiszaladt a nótaszó. — Jól van, Mihály! Hogy vót. Mihály! Szóljatok már a színigazgatónak! — kiabáltak a legények, s akkora lármát csaptak, hogy a bolond rémülten húzta be masegítésre, de a játékos bírósági tárgyalás mégis szemlátomást egy áramkörbe kapcsolta be a résztvevőket — élményükké vált valami, méghozzá valami nagyon fontos, őket majdan személyesen is érintő emberi probléma, melyet sem a családban, sem az iskolában az órákon, sem baráti körben nem szokás ilyen teljességében terítékre hozni. A hatvanas évek végén rendezték riteg az első olvasótábort Felsötárkányban, általános iskolásoknak, 40 résztvevővel. Fiatal írók — akkor még fiatalabbak — kezdeményezték, vezették; ide kívánkozik a nevük: Varga Csaba, Ratkó József, Kovács István, Mózsi Ferenc, .Vasy Géza... és Fábián Zoltán, mint az írószövetség akkori titkára. Az elmúlt években már 120—140 olvasótábort szerveztek nyaranta szerte az országban, 7—9 ezer résztvevővel. Némiképp félrevezető adatok ezek, mert a valamikori felsőtár- kányi kezdeményezés sikerének csak mennyiségi mutatói, holott — olvasótáborokról lévén szó — az eredeti szándék szerint is olyannyira a minőség a lényeg, hogy máris időszerű beiktatni a további tervekbe az ilyen és hasonló nemes vállalkozások elmaradhatatlan mottóját: inkább kevesebbet, de jobban. íme hát a jó kezdeményezés országos mozgalommá nőtt a népfront — az Olvasó Népért mozgalom — gondozásában, és ezernyi tanár, könyvtáros, népművelő, író (újabban túl kevés író!), művész szán rá heteket a nyarából olvasótábori munkára; az innen-onnan összeverődött táborozókat valamelyes közösséggé formálni, a kiscsoportokba lelket oltani. Két hét nem nagy idő, túlzás volna az olvasótáboroktól csodákat várni; még telgát a két válla mögé, s zavarodva topogott szegény. Én nem nevettem. Sosem tudtam nevetni rajta, mert különös egy bolond volt ez a Mihály. Sugaras reggelen találkoztam vele másodízben — sohasem felejtem el. Temérdek virágot ölelt magához fél kézzel. — Hát te mért nem alszol, Mihály, mint a többiek? — Alszok én — felelte illedelmesen —, még álmodok is. — Nana! — rökönyödtem meg. — Én azt látom, hogy csak ugrálsz ide-oda. — Alszok én, még álmodok is. — Tán csak nem? S mit álmodul? — Ezt ni! — s leszakított egy pipacsot. — Ez is az én álmom. — S leszakított egy búzavirágot is. — Nézd, máma már menynyi szépet összeálmodjes siker esetén is csak keveset pótolhatnak abból, ami a családi, az iskolai nevelésből, a baráti, a környezeti hatásokból odáig hiányzott. Ami rossz viszont megvolt az addigi nevelkedésben, azt mindenki magával hozza a táborba: hibás beidegzettsé- gek, üres pózok, öncentrikus magatartás, gondolkozás, olcsó vásári divatok az ízlésben, a szórakozásban. S a nevelők körében is működnek más környezetből, olykor az iskolából hozott, ide nem való reflexek, s megesik, hogy a nevelő a saját ízlését, felfogását, szemléletét igyekszik ráerőltetni a kiscsoportjára. Holott nyilvánvaló, az olvasótábornak nem lehet az célja, hogy két hét alatt átgyúrja, megváltoztassa a lakóit, hiszen ennél sokkal fontosabb célja van: oltsa beléjük a küzdelmes öntörvényű változás, fejlődés, művelődés igényét. Természetesen nem kovácsolhatja tartós közösségbe a más-más iskolából, más-más környezetből érkező gyerekeket a kéthetes táborozás, de azzal is nagyot tehet — nagyon nagyot! —, ha a mindennapos szabad vitákkal, kitárulkozó esti beszélgetésekkel, játékos „bírósági tárgyalásokkal” igényt kelt bennük az együvétartozás, a kisközösség fészekmelegére. Természetesen nem nyújthat örök érvényű eligazítást a magánélet, s a közélet bonyolult ügyeiben-gondjaiban, de olyan összefüggésekre villanthat fényt, melyek iránytűként szolgálhatnak majd az eligazodásban, az önálló ítéletalkotáshoz, mert kilépve megszokott szűköcs- ke magánvilágukból ezek a fiatalok ráébredhetnek arra, mit jelent közösségben — népben, nemzetben, emberiségben — gondolkozni. Fekete Gyula tam... — s felemelte a csokrot. — Aztán mit csinálsz ezzel a sok „álommal”, te? A bolond boldogan mosolygott. Elnézett kancsal. barna szemével a tájra — sohasem lehetett tudni, hová néz —, és ezt mondta: — Kötözgetek velük, hogy széjjel ne essék az élet. Este láttam meg, hogy tulajdonképpen mit is mondott Mihály. Marokszedő, s kévekötő volt ő. akár a lányok. A kaszálás igen senyén ment Mihálynak, hát inkább kötött. A J^ötést viszont értette. Ha nekifogott, messzefele elmaradtak tőle a lányok. Pedig nem csinálta valami egyszerűen. Nappal szedett virágait is beletekerte a kötésül használt búzaszárak közé, mert az volt a bolondériája. hogy csak akkor tart a kötés, s csak akkor nem omlasztja az eső, a szél az „életet”, a gabonát, ha virágok tartják egybe a kévét. Kötött is olyan kévéket, hogy azoknak nem ártott az idő ... Furcsa-furcsa egy bolond volt az a Mihály. Nyughatatlan, suta alakja egyre gyakrabban tűnik elébem. Látom, amint serényen forog a szikkadt arcú legények, s a göndör hajú lányok között az alkonyaiban, miközben halkan-halkan, ciriphalkan száll a Halász Adél hangja: „Mindig rólam gondolkozzál ...” Hát én mindig Mihályról gondolkozom. De szeretném már egyszer megszorítani az „álomgyűjtő” bolond kezét! Mert soha ennyire testvér nem volt két ember kerek e földön, mint mi ketten. Mihály meg én. Égve gyűjtöm az álmokat nappal — s bizony elszárítaná jobbomat az emberek átka, ha esténként nem kötözgetnék velük. Kötözgetek, hogy széjjel ne essék az élet. Szente Béla versei: spleen I. az arc edényeibe könnykő szárad hűvös éji csend az alázat. s a lélek magát, meg magának adja, nincs szerelme, és nincs haragja, nem bíbelődik este öleléssel, kenyérkor hűvös, bűvös késsel, mondják meghasonul az ember ilyenkor, összeszorítja szemhéjait — landol. .. spleen II. künn esőre áll, felhők röpülnek, a vizek elmerülnek, a dombok elfeküsznek, szél fut, csereg a szó türelmes lesz a gondolkodó s ebben a szélben a cigaretta is Sorsabban ég a van kútjának tövében üldögélek, — érzem, hogy a föld hideg — s elárulom magam mindenkinek Szomjúságra friss víz Fekete János: Tokaj hőségben Fűzfák
