Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-06 / 105. szám
1986. május 6., kedd ***** II Az első, 28 bátor hallgató Fotó: Pálfl Károly A pedagógusok szervezett továbbképzésének legújabb formája az úgynevezett intenzív továbbképzés, ebben a tanévben kezdődött meg a pedagógusképzést folytató felsőoktatási intézményekben. Hogy szükség volt rá, azt senki sem vitatja. Az ismeretek hamar elavulnak, és felfrissítésükre, megújításukra az eddigi formák nem bizonyultak eléggé hatásosnak. így született meg a művelődési miniszter 12/1985. (X. 1.) rendelete a pedagógusok továbbképzéséről, amelyben már szerepel az intenzív továbbképzés is. Rendelet született E rendelet szerint „Az intenzív továbbképzés feladata, hogy áttekintést adjon az iskolai tananyagot tudományosan megalapozó, a felső- oktatásban korábban nem tanított főbb ismeretekről. Feldolgozza a nevelő-oktató munkához szükséges legfontosabb új oktatáspolitikai, pedagógia, pszichológiai stb. szakmai, tudományos ismereteket. Kiemelt figyelmet fordítson a tantárgypedagógiára, az elméleti ismeretek gyakorlati alkalmazására, és ellenőrzött, dokumentált formában alkotó ismeretszerzésre késztesse a résztvevőket. E feltételeknek — sem a képző intézményeknek, sem a hallgató szerepre vállalkozó pedagógusoknak — nem könnyű megfelelni. Tizenöt, húsz év elteltével, munka mellett bizony nem könnyű újra a padba ülni. Első fecskének lenni pedig különösén nem. Akik a 120 órás intenzív továbbképzésre önként vállalkoztak: megérdemlik a megbecsülést. A rendelet erről is intézkedik. A kiváló és jó minősítést szerzett pedagógus a továbbképzés befejezését követő második naptári év kezdetétől 500-tól 800 forint béremelésben részesíthető. Igen, megint a ható képző. Pedig még van egy olyan megjegyzés is a rendeletben, hogy „amennyiben a megszerzett ismereteket a pedagógus nevelő-oktató munkájában eredményesen hasznosítja”. Ennek a megítélése pedig — bár bízzunk az ellenkezőjében — igen sok szubjektivitásra ad lehetőséget. . . A tanárok haszna Az intenzív továbbképzés sikere elsősorban a képző intézményeken múlik. Hiszen a központilag kiadott keretprogramok mellett az oktatandó ismeretek összeállítása, a módszer megválasztása rajtuk, felkészültségükön múlik. S azon is, mennyire veszik komolyan ezt az új feladatot. Szarvason, az Óvónőképző Intézetben lelkiismeretesen, lelkesen készült fel az oktatógárda. A pedagógia— pszichológiai blokk ismeret- anyagát dr. Daróczi Erzsébet és dr. Bencsik Endre dolgozta ki, a vezetés és felügyeletblokkot Szakács Mi- hályné dr., az anyanyelvi és kommunikációs blokkot pedig dr. Sebestyén Istvánné és Dankó Ervinné dr. Végül — fakultációként — Zsáky István és Nagy Béláné a művészeti neveléshez kapcsolódó ismeretek tartalmi, gyakorlati anyagát állította össze. A témák sokféleségének okairól dr. Daróczi Erzsébet, az intézet igazgatója tájékoztatott bennünket. — A főhatóság által szervezett munkacsoport valamennyi óvónőképző intézet számára ajánlást dolgozott ki. Ennek van kötelező és fakultatív része. Kötelező a pedagógiai-pszichológiai és az anyanyelvi blokk. A másik kettőt mi ajánlottuk. A 120 órán belül az anyanyelv 50 százalékot, azaz 60 órát jelent, a többit 15—15 órában oktatjuk. Az előkészületek során mit tartottak szem előtt? — A továbbképzésben először is a legjobb oktatóink vesznek részt, s ez garancia arra, hogy a továbbképzés tartalma magas szintű legyen. Figyelemmel voltunk arra, hogy az új, feldolgozott tudományos ismeret- anyag belekerüljön a képzésbe, mint az eddigi ismereteket kibővítő, gazdagító elem. Tudjuk, a hallgatók nincsenek könnyű helyzetben. Hiszen a három hétre elosztott képzési idő alatt, naponta 9—10 órájuk volt. Ez természetesen nemcsak a hallgatóknak, de a tanároknak is megterhelő volt. Most, hogy befejeződik a képzés, jön a záródolgozat, és augusztusban a vizsgák. Ezen a dolgozat körében megjelenő valamennyi pedagógiai, pszichológiai, közoktatási és vezetési ismeretet komplexen, az adott témára koncentrálva kérjük számon. Szakács Mihályné dr. még azzal is kiegészíti, hogy a végzés óta eltelt 10—15 esztendő miatt elsősorban az óvónők gyakorlati tudására kellett építeni az új, elméleti ismereteket. A színvonalból nem adtunk le, de súlypontáthelyezésekre sor került. Végül még a tanári kar számára is hozott hasznot ez a továbbképzési forma. összedolgoztunk, megismertük egymás terveit, és egymás témáját figyelembe véve végeztük közösen a munkát. Nagyon nehéz Mint a diákok, örültek a felnőtthallgatók, hogy az újságíró megjelenésével jöhet pár perc lazítás. A 28 „első fecske” még csak ízlelgette a sommázni valót, vitatkoztak egymással is a továbbképzéshez kapcsolódó rendeletek miatt, de a három megyéből érkezett lányok, asz- szonyok egyben egyetértettek közfelkiáltással: az intenzív továbbképzés nagyon nehéz, s hogy a „java” még hátra van. A Szentesről érkezett Fe- keténé Moldován Mária így vélekedett: — Örültem a továbbképzés nyújtotta lehetőségeknek, mert az ember legalább megmérheti a tudását, azt, hogy önképzéssel meddig jutott el. Sok új ismeretet kaptunk, s most már tudom legalább, mit nem tudok. A továbbképzés során megláttatták velünk, melyek azok a területei szakmánknak, amelyeken tovább kell képeznünk magunkat. Fekécs Istvánné Orosházáról megdicsérte a szervezést, a tanári kar hozzáállását, fel- készültségét. S azt is megállapította, hogy e továbbképzés csak akkor érheti el a célját, ha a most megszerzett elméleti ismeretekre építve folytatják az önképzést. Éppen emiatt kesergett a mezőhegyesi Hollósiné Havasi Helén. Mert a kisebb településeken bizony nehezebb hozzájutni a szakirodalomhoz. .. A szarvasi Osasztvan Istvánné a korszerű programot dicsérte, s azt, hogy a hamarosan módosuló óvodai nevelés programjára már most ráhangolták őket. S bizony nagyon nehezen lehetett ezt a kemény munkát az otthoni teendőkkel összeegyeztetni. Néhány gondolat még a kicsit hosszúra nyúlt beszélgetésből. Nagy Jenőné — a nappali hallgató korában még nem tanított — vezetési ismereteknek örült a legjobban, ahogyan Tóth Jánosné is, aki megfogalmazta, hogy volt még egy nyeresége ennek a képzésnek: új barátságok születtek, s régi, elfeledettek újultak fel. Emberileg is sokat adott az új, nehéz diákélet. Trenovszki Ta- másné a gyakorlat oldaláról fogta meg a kérdést, s megállapította, hogy a képzésben részt vevők számára kiadott tájékoztató füzet, a benne lévő szakdolgozati témák hosszú évekre adnak muníciót a nevelési értekezletekhez. Nagy Jenőné foglalta talán össze a legfrappánsabban e képzés hasznát: — Ez a tanfolyam a kreativitáshoz, alkotó készségünk fejlesztéséhez, az önmagát megvalósító pedagógus személyiségének formálásához adott többletet. * * * Az egyetemeken, főiskolákon folyó intenzív továbbképzés nem sétagalopp. Munka mellett kell keményen dolgoznia a pedagógusoknak. Megérdemlik tehát a megbecsülést, elismerést hatóképző nélkül is. Reméljük, az első fecskék után újra lesz elég jelentkező, bár némi aggodalomra máris van ok. De az nem lehet vita tárgya, hogy éppen a pedagógusoknak van a legnagyobb szüksége az új, tudományos ismeretek naprakész elsajátítására. Mert az általuk tanított ismeretek határozzák meg a jövőnket. S ez megéri a befektetést. B. Sajti Emese KÉPERNYŐ fl svéd riport Ha van lelkesebb A hét-hallgató, azt nem hiszem el. De olyan lelkes, mint én, nyilván sok tízezer, netán sok százezer található. Ha pedig ilyen sokan vagyunk, akkor A hét szerkesztőinek bizony nehéz a dolguk. De, hogy ezt a nehéz vállalkozást eddig (úgy általában és talán részleteiben is) igencsak sikeresen teljesítették, az A hét (általában és részleteiben is) magas színvonalát bizonyítja. Nem szeretnénk azonban igazán az általunk komolyan szeretett műsort, ha nem mondanánk meg időnként fel-felbukkanó árnyoldalait, gyengeségeit. Ezek a gyengeségek észrevehetően akkor mutatkoznak meg feltűnőbben, amikor a közvélemény éppen a legéhesebb az információkra, amikor (hogy úgy mondjam) a kérdések szinte önmaguktól fogalmazódnak meg. Ilyen alkalmakkor (de mikor nincsenek ilyen alkalmak?) érzi a néző unalmasnak az olyan hosz- szadalmas és statikus kérdezz-felelek játékot, mint amilyen a szombati A hétben a „svéd riport”. Poór Klára fárasztóan didaktikus, ötlettelen, agyonmagyarázott és kifejezetten unottah lebonyolított beszélgetése volt Svédországban (!) az alkoholista nők bentlakásos otthonáról, a módszerekről, melyekkel az alkoholizmus női rabjait szeretnék visszavezetni az egészséges és életvidám emberek táborába. Pedig érdekes lehetett volna! Hiszen a túlzott szeszfogyasztás olyan csapás, melyet megelőzni, kikerülni közügy! Mélységesen közügy, ezt körbejárni és bizonyítani felesleges. És a riport mégis unalmas volt, ahogy telt az idő, úgy vált egyre bosszantóbbá: hogyan kerülhet képernyőre ilyen gyenge, széteső szakmai munka? A hét (újra csak aláhúzom) közismerten magas színvonalú televíziós műsor. Hajdú János egyénisége fémjelezte indulásakor, most is az fémjelzi. Kár lenne, ha A héttel kapcsolatban is felmerülne (többször) a „nahát, ez is kimaradhatott volna” értékítélet. Tény, hogy A hét változó, mint minden más a televízióban is. Üj arcok, új häng. A stíluson azonban nem lenne jó változtatni. Főleg az érzékeny, vibráló, okos, érdekfeszítő stíluson nem, és unalmas hosszadalmasságokat hozni a helyébe. Olyanokat, mint ez a „svéd riport” volt. Pedig az ötlet, kitekinteni máshová, az „ők hogyan csinálják?”, remek. Majd legközelebb jobban sikerül. Reméljük. Felvonulók kérték... Persze, hogy jó leülni a tévé elé egy felvonulással, sörözéssel, más egyebekkel eltelt május elseje után. És bekapcsolódni egy „kívánságműsorba, a felvonulók kérései alapján”, ahogy a műsor alcíme jelzi. Csak a megvalósítás, az a nehéz! Mert mit tehet a riporter, miközben odalép valaki mellé a tömegben, hogy eljusson odáig, amíg felteszi a kérdést: kit szeretne látni-hallani este, a kívánságműsorban? Először is bemutatja az illetőt, aztán némi protokolláris beszélgetés után megkérdezheti, hány órakor kelt, és mire gondol, miközben felvonul. A megkérdezett még el sem kezdi a választ, a riporter máris rácsap a kérdéssel: kit szeretne látni a tévében? Az illető válaszol: Latinovicsot, Latabárt, Nagybandót... Csak azt is ki lehetne már találni ehhez, hogy mi, ott a képernyők előtt, ne érezzük: megmondták nekik, mit kívánjanak... De: lehetne-e másképpen? Akkor meg minek ez a körítés? Hogy mindig éppen azt kérjék, amit be akarnak játszani. ötletemberek, itt a feladat! Hogyan lehetne másképp, sokkal jobban, hogy a felvonulók is szerepeljenek, és legyen este kívánságműsor is?... Meghökkentő mesék és Derrick Ezek az angol „Meghökkentő mesék” először roppant tetszettek. Már nem is tudom, mifélékkel kezdték, csak arra emlékszem, hogy igazán izgalmasak voltak és elké- pesztőek. Egy különös fajta angol humor megtestesítői, jó színészekkel, kitűnő rendezésben. Az újabbak már kevésbé tetszenek. Ez a legutóbbi meg, a nejét feltrancsírozó és nylonzacskókba csomagoló úriember egyenesen elborzasz- tott. Persze, gondolhatták az angol filmcsinájók: végeredményben mindegy, mitől hökken meg a néző. Alig felejtettem el a Karácsonyra megjövünk bárgyú ízléstelenségeit, másnap jött Derrick, és hajszálra hasonló ügyben kezdte el a nyomozást. A sorozat új darabjának hőse is elásta élete nem kívánt párját, és belebonyolódva a saját csapdájába, szolgáltatott okot Derricknek újabb bravúrnyomozásra... Mi lenne, ha egyszer a műsorszerkesztés „bravúrjait” is felemlegethetnénk? Sass Ervin Felmérés?! Hessegetem a gondolatot, kényszeresen mégis újra és újra visszatér Sass Ervin: Felmérés című rövid glosz- száját olvasva: fheg léhet-é az .írót mérni egy-egy okosan megszerkesztett felmérőlapon?! Bele lehet-e látni az ember szívébe-agyába ilyen kreatív módon?! Nem tudom, nem értek ehhez a műfajhoz, inkább a tapasztalataimra és ösztöneimre hallgatva mondom tehát: nem hiszek benne. Különösen nem akkor, ha egy városban tíz (10) írót kérdeznek meg ugyanarról a valamiről: hogv látja a világot maga körül, hogy érzi magát? Ilyen egyszerű lenne: bedobom a kétfillérest, és megkapom a svédgyufát?! Egyetértek Sassal abban, hogy „a kíbicek pályánkí- vüli biztonságát meglovagolva keverik-kuszálják a szálakat” némelyek; azzal még inkább, ahogy glosszáját zárja: .......ideje lenne felmérni az indítékokat is, hogy k i miért mondja azt, amit mond, és használja fel a nyitottabb, az új és az új lehetőséget feltáró légkört övön aluli támadásokra”. (Népújság, 1986. ápr. 28., 6. oldal.) Több fórumon kértem már, kapjon a Népújság lapjain nagyobb lehetőséget a valóságfeltáró vita; úgy látom, ez a rövid Sass-írás nyitánya lehet egy ilyen valaminek. Biztatgatom magam is, most, míg verem a billentyűket: igen, beszélgessünk; ha nagyon muszáj, „verekedhetünk” is akár, de úgy, hogy tartsuk tiszteletben a játékszabályokat. Vagy hogy ilyenek netán nincsenek .is?! Hogy a .szocialista együttélés és vitapartneri kapcsolat kódexe még nem állt össze; szokatlan városunk- ban-megyénkben?! Hát teremtsük meg! A kíbicek persze ettől rögtön fázni kezdenek majd, na de lelkűk rajta. Ez a természetük; nem róluk beszélek. Azokról viszont. igen, akik számára városurrk-megyénk kulturális közélete életkérdés — minden szemforgató farizeizrmis nélkül. Valamit még a felmérésről. Mivel mérettethetik igazán az író? Természetesen, mint minden ember: a cselekedetein keresztül! Az író cselekedete pedig az írás! Ezt kell mérni! Minden egyebet mellékesnek, álságosnak érzek; egy bürokratikus gondolkodásmódot ugyan kielégít egy gondosan összeállított, szakdolgozatízű adatkérő lap; bennem hiányérzet marad egy ilyen adatlap kitöltése után, és elkedvetlenedem. Számolom a sorokat. Eddig harminchat! Mi fér hát még bele a kapott terjedelembe? Jóformán semmi, de azt hiszem, ennek a rövid jelentkezésnek nem is lehet más célja, minthogy folytatásra késztessen másokat is. Érzem, dadog még az írógép, még nem tudjuk talán (magam sem), hogyan is kell ezt csinálni, de állítom és vallom, hogy a sandaság jelen van városunk-megyénk kulturális közéletében, és addig ne reménykedjen egyetlen felmérés vagy felmérő sem abban, hogy itt valami „egység” alakul ki, amíg nincs módunk tisztességes szókimondás útján megismerni egymás gondolatait, törekvéseit, szándékait. Most már csak vázlatosan néhány gondolatot. Az irodalom művelése — társadalmi elkötelezettsége ellenére is — intim cselekvés; akik művelik, általában érzékeny emberek, s nem vindikálnak maguknak ugyan előjogokat, de nehezen tűrnek természetüktől idegen kereteket is. Voltak és lesznek időszakok, amikor látszólag kéreg alá vonul a mozdulat, ezt siettetni, valamiféle művi mozgásba -hozni-akarni, azt hiszem, nem a legszerencsésebb akció. Ha van vitalitása az irodalomnak, az megtalálja a maga csatornarendszerét; ezt segíteni viszont, valóban mindenki kötelessége, aki a kulturális közélet alakulásáért felelősnek érzi magát. Ennek a legjárhatóbb útja: a személyes találkozás és beszélgetés; ez a formák megtalálásához is elvezet. Ki kell bújni a csigaházból, duzzogás és intrika helyett emberi beszédre van szükség, s ami még nagyon fontos: a TÉNYEK tiszteletére. Ne mondjuk arra, ami van, hogy nincs, mert nem akarom látni. S valamit még az Üj Auroráról: „E táj az elmúlt idők folyamán mindig elbocsátotta fiait, akik csak fél fejjel is kiemelkedtek az átlagból; folyóiratunk — mint műhely is — arra vállalkozott, hogy visszahívjon ide alkotókat, megkísérelje a lehetetlennek látszót, a vidéki, a sajátos és az egyetemes magyar szintézisét.” (A FO- NYÓDI HELIKON kisantológiája 2. Vidéki Magyarország; 73. oldal.) Azért citáltam e sorokat, mert vállalkozásunk sikerét is csak akkor látom biztosítottnak, ha akarunk beszélni egymással, és kölcsönösen tisztázzuk: mi az igaz, és mi a hamis. Fiiadéin Mihály
