Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
NÉPÚJSÁG 1986. május 1., csütörtök o Régi május elsejékről Beszélgetés Neményi Lilivel Neményi Lili otthonában Azon a május elsején nem volt munkaszünet, sem vidám felvonulás. Egyenruhás rendőrök és munkásnak álcázott spiclik „vigyáztak” a Magdolna utcai vasasszékházra, jól megjegyezve maguknak mindazoknak az arcát, akik oda merészkedtek. Mégis mentek: művészi műsor hallgatásával ünnepelni. S ha veszélyes volt a műsort megnézni, végighallgatni; kétszeres veszélyt jelentett kiállni a dobogóra, Petőfi, Ady, József Attila verseit elmondani, megzenésített műveiket énekelni. Neményi Lili 1940. május 1-én Ady—Reinitz, József Attila— Reinitz-dalokat adott elő Budapest VII. kerületében, a munkásfellegvárban, a Magdolna (ma Költői Anna) utcai vasasszékházban. Féltve őrzi a géppel írott műsorlapokat. Nyomtatott füzetre nem telt a szakszervezetnek. — Mi azt akartuk — mondja az Operaház immár nyugdíjban élő magánénekesnője -q, hogy minél több munkás eljöjjön, ismerje meg a kultúra értékeit. Ezeket a műsorlapokat kézről kézre adták, és megtelt a nagyterem munkásokkal. Volt ott még egy május elseje, egy évvel később, amely örökre emlékezetes marad. Orosz estet rendeztek a vasasban, bátorságot merítve abból, hogy a Szovjetunió bejelentette: r-észt vesz a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Az estnek nagy sikere volt. És a budapesti rendőrség politikai osztályán újabb neveket jegyeztek fel a „gyanús személyek” listájára. Neményi Lilinek akkor már régi és erős kapcsolatai voltak a munkásmozgalommal. Hogyan kezdődött? — Még a harmincas évek első felében, nem sokkal azután, hogy átjöttem Erdélyből. Férjem, Horváth Árpád, aki akkor a Nemzeti Színház főrendezője volt. összehozott régi barátaival: Reinitz Bélával, Braun Somával, Hajdú Henrikkel, Szakasits Árpáddal és másokká}. Egy napon azt mondta: „Ady—Reinitz-dalokkal készülj, egy kis klubban fogsz énekelni”. Hogy kik voltak ebben a klubban, meg a többiben, ahová ezután jártunk, soha nem kérdeztem. Árpád előadásokat tartott, nemcsak művészetről, hanem politikáról is. Én pedig énekeltem és szavaltam. Adyt, József Attilát, Brechtet, Kassákot, Kodályt, Bartókot, Vándor Sándor műveit. Horváth Árpád nem sokáig maradt a Nemzeti Színház főrendezője. 1935-ben az új igazgató első dolga volt, hogy — mint mondta —, eltávolítsa a „baloldali * mételyt”. — Kassán jártunk akkor — mondja Neményi Lili —, a szlovákiai magyaroknak énekeltem, s vittem üzeneteket, írásokat. Hogy kiknek és mit? Azzal kaptam meg a feladatot, hogy amint teljesítettem, felejtsem el. Akkor még nem tudtam, csak üésőbb jöttem rá, hogy ezek valamilyen illegális, kons- pirációs üzenetek voltak. Egy évig a szlovákiai felléptidíjakból éltek. 1936 őszén — második próbálkozásra — Horváth Árpád megnyerte a debreceni Csokonai Színház igazgatására kiírt pályázatot. Ügy érezte, most megvalósíthatja nagy. tervét: behozni a munkásságot a színházba, bevonni a kultúrába. Megsárgult újságlapok kerülnek elő. Az 1937-es Színházi Újságok Debrecenből. A műsorok mellett hirdetik az Ady Társaság Színházi Szabadegyetemét. Előadók: Hankiss János egyetemi professzor, Thury Levente fő- szerkesztő és Horváth Árpád színigazgató; a Figaró házassága nagymonológját Kőmíves Sándor adja elő. Egy másik alkalommal matiné az „Édes”, Ady anyja javára. Gulyás Pál költő, Juhász Géza (később professzor) előadásai után Neményi Lili énekelt Ady-dalokat. Aztán Kodály Székelyfonója Basilides Máriával, és — életének első operaszerepében — Neményi Lilivel, bevezetőt Tóth Aladár (akkor zenekritikus, a felszabadulás után az Operaház igazgatója) mondott. Lassan megváltozott a közönség. Horváth Árpád meghirdette: „A Csokonai Színház a jövő közönségéért — Ifjúsági és munkáselőadások”. Meghívta egy-egy előadásra a vagongyár (ma járműjavító) munkásait, az egyetem hallgatóit. Politikai harc kezdődött a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A helybeli jobboldal is megmozdult. A Debreceni Újság—Hajdúföld című lap (főszerkesztője a később háborús bűneiért kivégzett Kolosyáry-Borcsa Mihály volt) támadta Horváth Árpád színházát, gaz- dászhallgatók egy csoportja pedig a Néma levente előadásán bűzbombát dobott a bemutatón megjelent szerző, Heltai Jenő és a női főszereplő, Neményi Lili felé. . Pesterzsébet — akkor még önálló város — volt a debreceni társulat egyik nyári állomása. — Egy fabódéban játszottunk — emlékezik Neményi Lili. — Inkább bokszmeccsnek, mint színházi előadásnak való helyiség volt, a csöppnyi színpadon nem is fértek el a színészek, de azért mi játszottunk. Igaz, eleinte még előadás közben sokszor megzörgették a deszkaajtót, kihívtak valakit vagy üzentek, de hamarosan megváltozott a helyzet. A nyár második felében már ünneplőbe öltözött a munkásközönség, még ha egyetlen jó ruhájukat vették is föl- Kezdés előtt tíz perccel már tele volt a nézőtér. S volt úgy is, hogy csepeli munkásszínjátszókkal együtt léptünk fel Erzsébeten. Mindezeknek véget vetett a fasizmus. A pesterzsébeti városháza urai 1939 nyarán váratlanul „tűzveszélyesnek” nyilvánították a mindaddig megfelelőnek tartott fabódét. S ugyanakkor a mindenható Színészkamara megvonta Horváth Árpádtól a színjátszás jogát, Debrecen város törvényhatósága pedig felmondta az 1936-ban hat évre kötött szerződést. —■ Pesterzsébeten egy varrónő ajánlásával léptem be a Szociáldemokrata Pártba — folytatja Neményi Lili az emlékezést. — Később én ajánlottam féltestvéremet. Szabó Ernő színészt. Akkor már hírük volt a munkáselőadásoknak, Baló Elemér beszélt rólunk Szakasits Árpádnak, ő régről ismerte Árpádot is, engem is, meghívott, hogy lépjek fel a párt matinéin. Ez volt a két május elsejei előadás előtörténete. S a folytatás: — 1944. március 15-én Petőfi Egy gondolat bánt en- gemet című versét kellett volna elszavalnom, de a cenzúra nem engedte- Más programot ajánlottunk, azt is veszélyesnek tartották. Az erzsébeti Csiliben hirdették a fellépésemet, a rendező kérésére kimentem a színpadra, bemondtam, hogy nem tudok énekelni. Hátulról egy hang bekiáltott: „Tud maga!” Kénytelen voltam válaszolni, hiszen azt nem tiltotta a cenzúra: „Tudnék, ha volna mit, de a cenzúra betiltotta minden számomat!” A közönség — megtapsolt. Egyre nehezebb idők következtek. Horváth Árpád a háborús években elköltözött a Continental szállóbeli közös lakásból. Havonta egyszer felhívta valaki — mindig más és más — Neményi Lijit és közölte: „Laci bácsi jól van!” (Laci bácsi volt Horváth Árpád fedőneve az illegalitásban.) Utoljára 1944 novemberében hívták Neményi Lilit telefonhoz, s a hívó azt mondta: „Laci bácsi nincs jól!” Ebből tudta, hogy valami nagy baj van. Horváth Árpádot elfogták, bevitték a Margit körúti katonai fegyház különleges részlegébe, a nyilas számon- kérő különítmény celláiba. További sorsáról senki nem tud biztosat. Felesége csak néhány óráig volt a nyilasház foglya. Utolsó pengőiért engedte el egy nyilas, aki ismerte DebrecenbőlÉvekkel később, fogadásokon találkozott férfiakkal és nőkkel, akik a kezét szorongatva köszönték meg neki. hogy megismertette velük Bartókot, Kodályt, Adyt — a kultúrát. Várkonyi Endre Hegedűs Katalin: Szerelemgyerek A redőny rácsai között árad a napfény. Vékony sugarak törnek be a szobába, apró porszemek csillognak, táncolnak a fénycsíkban. Az ablak előtt méltóság- teljesen hajladozik az öreg akác- A szobában friss festékszag terjeng, s még a félhomályban is ragyognak az új szekrénysor üvegtáblái. Testetlen, megfoghatatlan, egyetemes boldogságban fürdik a világ. Az udvarról edénycsörömpölés, tyúkok vijjogása, récék hápogása hallatszik. Néha egy-egy élesebb női hang. Tréfa és kacagás. Réka ma a tisztaszobában alhatott. Kivételes alkalom —, ma lesz az esküvője. A beáramló hangokból úgy ítéli meg, hogy későn ébredt. Odakinn javában folyik a munka. Réka jólesően nyújtózkodik az ágyon. Ráér- Barátkozik a gondolattal. Néhány óra múlva feleség lesz, és nemsokára anya. De ez még titok, csak ketten tudják Lacival, a vőlegénnyel. Nem vette észre senki, a menyasszonyi ruha is biztonságosan eltakarja. De nehéz volt ezt a titkot megőrizni! A boldogság rendszerint elárulja önmagát. Hányszor végigsímítja napközben a ruháját! Csak érezni akarja, hogy valahol benn él, várakozik, sarjad a titok. A titkot a véletlen teremtette. Verőfényes kora nyári délelőtt. A bokrok sűrűjén sejtelmesen szivárgott a fény. Csak vékony csikók törtek utat a bozóton, derekát hűvös érintéssel ölelték a karcsú fűszálak- A föld keménységét érezte, a levelek illatát. Majd nem maradt más, mint két test boldog remegése, s a váratlanul rájuk törő boldogságtól megrettenve hallgatták egymás szívének riadt dobogását. Egy pillanatig tartott az egész, vagy talán az örökkévalóságig? Egy pillanatig tartott, csak ők kívánták azt, hogy tartson örökké. Mindketten hangtalanul fohászkodtak, hogy a pillanat ne múljon el nyomtalanul, s hogy a múlandósággal szemben megteremtődjön — bennük és általuk — a halhatatlanság. Megilletődötten álltak fel, örök adósságra kötelezetten. A nagy felfedezést egymásnak köszönhették. Szövetséget kötöttek a halál ellen. Azóta ennek a csodának a bűvöletében élnek. A fiú katona. Ritkán találkoznak, de elválaszthatatlanok. Az újabb és újabb találkozásig erőt ad a gondolat- Gyerekük lesz. És Réka gyakran emlékezik. A bozóton áttörő vékony fénycsíkot látja, a fűszálak hűvös ölelését érzi. Emlékezik a föld keménységére, a levelek illatára. A menyasszonyi ruhát együtt tervezték Lacival, anyagát együtt vásárolták. Bútort is kaptak. Egy ideig ellaknak a szülőknél. A gyerek se okoz gondot, elfér. Nagy lakodalmat rendeznek. Sok a rokon, örülnek a fiatalok boldogságának. Kedves tőlük- Az anyja is megkülönböztetett szeretettel beszél vele. Kedvében jár, kényezteti. Talán még a titkát is elárulhatná neki. Milyen tapintatosan nyit be az ajtón: — Gyere csak kislányom, táviratod érkezett. Réka fürgén ugrik, széthajtogatja a papírt, elolvassa. Lába alól kicsúszik a talaj. Viliódzó fénysugarakat lát, alig tudnak áttörni a bozóton. Derekán újra érzi a fűszálak hűvös ölelését, a falevelek most is illatosak, de milyen kemény a föld. Hosszú idő után tér magához. Fehér ruhás ápoló sürög körülötte. Gumikesztyűt húz, ollókat, csipeszeket fertőtlenítRéka papírdarabot szorongat a kezében, széthajtogatja, újra és újra elolvassa. „A lakodalomra nem megyek — ne várj. Laci.’’ Félelmetes a csend. Fenyegetően villognak a csipeszek. A kórterem ablakára fekete kereszteket rajzol a vasrács. Takács Győző: Naphimnusz Arcok közelről Takács Győző — Nézegetem a gyerekeket a gimnázium udvarán. Testnevelési órára készülnek, és előtte a magasugrást gyakorolják. Olyan 120-130 centi magasan lehet a léc. Cukkolom őket, hogy ez is valami? Tessék megpróbálni, ha a tanár úr olyan nagy hős — biztatnak. Nosza, levetem a zakóm, nekifutok, és hopp, át is ugróm. Megtapsolnak. Beszélgetésünk idején csak mellékesen említi Takács Győző ezt a kis történetet, pedig úgy érzem, nagyon jellemző rá. Hiszen a lécet át kell ugrani! Játékból vagy komolyan, de az akadályok arra valók, hogy legyűrjük azokat. És jólesik, ha a produkció végén megtapsolnak. — Persze hogy kell az elismerés, a közönség visszajelzése — mondja Takács Győző. — Nem önmagamért élek, tudnom kell tehát, szükség van-e a teljesítményemre. Szeretem a több- szólamúságot, sok mindenbe belefogok, de egy jó beszélgetés ízeit, vagy az elmélyült alkotómunka magányát semmiért se adnám. Látszólag időzavarba is kerülök azért, mert nem hagyom, hogy a felpörgetett másodpercmutatók szabályozzák az életem. Jó volna, ha a reneszánsz alkotóműhelyek légköre venne körül, ahol a művészek mindent megtanultak, amit az anyagról tudni lehetett, s így könnyebben felfoghatták koruk üzenetét. — Megváltozott időben változtak a világ ingerei. Mit mond a művésznek a huszadik század utolsó két évtizede? — Vibrálást, bizonytalanságot, az értékek eltorzulását. önmagunkban vagy a környezetünkben nagyon nehéz megtalálni azt a kis szigetet, amely nyugalmat áraszt, szellemi termőtalajt ígér. — Éppen egy évtizede él Békéscsabán. Mi köti ide? — Mindaz, amit tíz év alatt alkothattam, és a remény, hogy valamit megvalósíthatok terveimből. Azért jöttem, mert hívtak, mert a városnak, a megyének szüksége volt rám. Reménytelen lenne felsorolni mindazt a sok kerámiát, térplasztikát, grafikai munkát, amit elkészítettem. Egynémely alkotásom talán visszhangra is lelt az emberek szívében. Főbenjáró bűnt nem követtem el, hiszen mindig hű maradtam az anyaghoz, amely nem képes hazudni. Bár időközben dolgoztam egyszerre több városban. Mezőtúron és Hódmezővásárhelyen, kiállításom is volt szerte Európában, de a családom Békéscsabán él, itt teremtettem magamnak műhelyt, ide jövök haza. Számomra a művészet tehetség és szellemi felkészültség dolga, meg az anyag széles körű ismerete. Éltető elemem a sikerélmény, ez tart állandó készenlétben. Békéscsabán vagy bárhol, ha mindez megvan, jól érzem magam, ötleteim kiapadha- tatlanul ömlenek, dolgozom napestig. Alázattal. Művészi alázattal! Andódy Tibor
