Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
1986. május 1-, csütörtök NÉPÚJSÁG------100 éve történt----------------------------A chicagói véres események A XIX. század utolsó harmada a „nagy fellendülés” időszakaként vonult be az amerikai történelembe. Az 1861 és 1865 között zajló polgárháború befejezése után az Egyesült Államok egész területén felgyorsult a kapitalista fejlődés. Néhány évtized alatt uralkodóvá vált a gépi nagyipar, kiépült az országos vasúthálózat, létrejött a nemzeti piac. A gyors és látványos eredményeket azonban nem kis részben a munkásság terheinek fokozásával érték el. A bérek alacsonyak, a munkakörülmények rosszak, sokszor baleset- veszélyesek, a munkaidő hossza pedig átlagosan napi 10— 14 óra volt. A rendkívül rossz munkakörülmények megváltoztatására a munkások országszerte tiltakozó megmozdulásokat szerveztek. Az akciókat elősegítette, hogy ekkorra a dolgozók már megalakították legfontosabb politikai és gazdasági szervezeteiket. Ezek közül a legjelentősebb az 1869-ben létrehozott „A Munka Lovagjainak Nemes és Szent Rendje” (Noble and Holy Order of the Knights of Labor), valamint az 1881-ben egyesült szakszervezeti mozgalom, amely 1886-tól Amerikai Munkásszövetség (American Federation of Labor — AFL) néven működött. Az eseményeknek új lendületet adott az a határozat, amelyet az Egyesült Államok Szervezett Szakmáinak és Munkásszervezeteinek Szövetsége az 1884-es chicagói konferenciáján fogadott el. Eszerint a munkásságnak ki kell harcolnia, hogy 1886. május elsejétől a munkanap törvényes hossza 8 óra legyen. Ennek kivívásáért az egész országban nagyszabású gyűléseket, sztrájkokat rendeztek, valamint felhívást intéztek Amerika minden munkásához, hogy 1886. május 1-én vonuljanak ki az utcára, s ezzel is támogassák a 8 órás munkanap bevezetéséért folyó harcot. Különösen serényen készülődtek a május elsejei sztrájkokra és felvonulásokra a nagy ipari központokban: Chicagóban, New Yorkban, Pittsburghben, Bostonban, Balti- more-ban. A munkanap rövidítéséért indult mozgalom már 1886 áprilisában csaknem negyedmillió ipari munkást ragadott magával. Nem egy munkáltató igyekezett békés mederbe terelni az eseményeket, s már a május elsejei országos megmozdulás előtt saját vállalatánál bevezette a 8 órás munkaidőt. Végre elérkezett a várva várt nap! 1886. május elsején az államokban több mint 350 ezren szüntették be a munkát és vonultak ki az utcára. A nyolcórás munkanapért folyó harc Chicagóban volt a leghevesebb. Itt sztrájkoltak a legnépesebb szakmák képviselői, a vasutasok, a villamosipari alkalmazottak, a rakodómunkások, a vágóhidak munkásai és mások. A megmozdulások még május 3-án és 4-én is folytatódtak. 1886. május 3-án a rendőrség a békésen tüntető chicagói munkások közé lőtt. Hat ember meghalt, sokan megsebesültek. Ezt követően május 4-én a Haymar- ket téren nagy tiltakozó gyűlés volt a tüntetőkre leadott sortűz miatt. A téren éppen a felvonulók egyik vezére, Albert R. Parson beszélt, amikor — máig kiderítetlen körülmények között — bomba robbant. A merénylet következtében hét rendőr és négy munkás meghalt. A hatóságok a munkásvezetőket tették felelőssé a véres eseményekért, a nemzetközi tiltakozás ellenére négyet közülük (A. R. Par- sont, A. Spiest, G. Engelt és A. Fischert) 1887. november 11-én kivégeztek. Ennek ellenére a munkásmegmozdulások eredményesek voltak. Az amerikai munkásmozgalom kutatóinak legújabb számításai szerint az Egyesült Államokban megközelítőleg 185 ezer munkás ettől kezdve csak napi nyolc órát volt köteles dolgozni. A II. Internacionálé I. kongresszusán pedig határozatot hoztak; eszerint minden esztendőben nemzetközi munkástüntetést rendeznek „hogy meghatározott napon a dolgozók minden városban és minden országban követeljék a társadalmi hatóságoktól a nyolcórás munkanap bevezetését...” Az 1886-os chicagói események emlékére május elsejét a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepévé nyilvánították, s 1890. május 1-től kezdve minden évben szerte a világon megemlékeznek arról a száz évvel ezelőtti napról. Földesi Margit II munkásmozgalom és az antialkoholizmus 0 józan munka gyökerei Alkoholizmusellenes plakátok a Tanácsköztársaság idejéből De akarásom, leölt hízóként haldokol és agyam szuvas, megrecsegő fáján, vén öngyilkos a padlás gerendáján, kinyúló nyelvvel lóg az értelem.. (József Attila: Alkohol) Történészeink nincsenek egységes véleményen. Vannak, akik azt mondják, hogy az Antialkoholista Munkásszövetség 1921-ben azért alakult újjá, hogy az illegalitásban élő kommunisták gyülekezőhelye legyen. Mások azt mondják, hogy a hazai munkásmozgalom szervezésekor is ott voltak azok, akik az alkoholizmus ellen harcoltak. Valószínűleg mindkét állítás egyszerre igaz. Vannak, akik fejcsóválva hallgatják a „régieket”, amikor arról beszélnek, hogy az öntudatos munkás sohasem volt részeg. Tény: a Horthy-korszak munkásai közül sokan fehér ingben, nyakkendősen mentek szórakozni a munkaszüneti napon. Összeszedetten, méltósággal. Ehhez szorosan hozzátartozott a család, a baráti kör rendje. A kocsmák mélyét a kapitalizmus fészkének tartották, s az alkoholizmust olyan betegségnek, melyet a tőkés rend terjeszt. „Weisz és elvtársai tisztában vannak az alap és a felépítmény viszonyának marxi tanításával, és tudják, hogy tiltó törvénnyel nem lehet tartósan megszüntetni a szeszes italok gyártását, terjesztését, fogyasztását a kapitalizmus társadalmában, mert az alkoholizmus a kapitalizmusnak — az egyház és az erőszakszervezetek mellett is — szükséges és erős támasza.” (Részlet dr. Arató Emilnek, az Alkohol- ellenes Munkásszövetség elnökének kéziratos visszaemlékezéseiből.) Az idézetből az következik, hogy a munkás antialkoholisták a társadalmi rend megváltozásától a kóros iszákosság enyhülését is várták, de ezt is józanul. Az előbb idézett életrajzi kéziratból: „...azzal is tisztában vannak, hogy az eljövendő szocializmusban is hosszú időre lesz szükség, több, talán sok generációra, ameddig ez az évezredes, begyökeresedett szokás, amely keresztül-kasul átfonja az egyénnek és a társadalomnak az életét, a megváltozott gazdasági alap adta körülmények, az emelkedő általános műveltség, és az objektív tudomány segítségével megszüntethető lesz.” Mit tudunk az Alkoholellenes Munkásszövetségről? Sokat is, keveset is. Kezdete elvész a szabadkőműves páholyok titokzatos homályában. Tudnunk kell azt, hogy a szabadkőművesség egy történeti időben — a múlt század második felében — nem volt reakciós, ellenforradalmi, mint később, a Horthy-korszak idején. Az Alkoholellenes Munkásszövetség 1904-ben vált ki a Good Templar rendből. Hivatalos szervezetté — körbélyegzőjének tanúsága szerint — 1909-ben vált. Vezetői között találjuk a kezdet kezdetétől Madzsar Józsefet, Szerdahelyi Sándort és Van- kó Károlyt. Azt hirdették, hogy a gyerekeknek és fiataloknak egy csepp alkoholt sem szabad inni. Hangsúlyozták a megelőzés fontosságát, a komoly felvilágosító szó erejét. A már alkoholistává vált munkások esetében az őszinteséget — mind a beteg, mind a gyógyító részéről. A Tanácsköztársaság győzelme után párt- és kormányprogrammá teszik az alkoholellenes küzdelmet. A Munkaügyi és Népjóléti Népbiztosság (minisztérium) egyik főosztálya lett az Alkoholellenes Tanács. A proletárdiktatúra ugyanolyan fontos frontnak tekintette az alkoholellenes küzdelmet, mint a belső reakció, vagy az intervenció elleni harcot. Ezért jelennek meg 1919-ben a haza védelmére hívó, a belső reakció leleplezésére buzdító plakátok az alkoholizmusellenes felhívásokkal együtt. Az utóbbiak mindig a család nevében szóltak. Akkor is tudták, hogy a mértéktelen italozás nemcsak az agysejteket, az egyéniséget, hanem a családokat is megtámadja. A Tanácsköztársaság leverése után a mozgalom újjászerveződött, s 1921-ben hivatalosan is megalakult. Munkája egybefonódott dr. Arató Emil tevékenységével. Arató ekkor már tagja az illegális kommunista pártnak. Az AMSZ központja a József krt. 9-ben volt, rövidesen 1680 aktivistával dolgozott — írta dr. Arató Emil. Hét éven keresztül dolgozott nehéz, ellenforradalmi helyzetben a mozgalom. 1928- ban belügyminiszteri rendelettel oszlatták fel. Mindez azért fontos, mert manapság újra a társadalmi érdeklődés középpontjában van az alkoholizmus. Nem egyszerűen kampányról van szó, hanem arról, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen ... ”, azaz józanul lehet. Ruttkay Levente II mozgalom derűje Tény, hogy kevés munkás- mozgalmi anekdotánk van, a baloldali mozgalmak papírra vetett történései közt alig akad mosolyt fakasztó epizód, a megörökített történetek komorak, hiányzik belőlük a derű, a könnyed- ségT Békés István érdeme, hogy anekdotás köteteiben megörökít néhány derűs epizódot a Tanácsköztársaság vezetőinek életéből, s hogy felkutatott számos, a Horthy- korszakból és a felszabadulást követő évekből származó politikai anekdotát is. Május elseje tiszteletére ezekből készült válogatásunk. A Tanácsköztársaság idején Alpári Gyula gyakran járt ki az üzemekbe gyűlésre. Egy hűvös márciusi napon valamelyik csepeli gyár udvarán beszélt a munkásokhoz. Hideg szél fújt, a politikus kabátban állt az emelvényen. — Az elvtárs is csak beszél, beszél — vágja oda neki valaki a vita hevében —, aztán micsoda úri kabátot hord ... Pedig az efféle rongyos, mint én, inkább hallgat a magafajta másik rongyosra ... Alpári kis szünet után szólal meg: — Elvtárs — mondja neki csendesen —, a proletárdiktatúrának nem az a feladata, hogy a nyomort minél szélesebb körben elterjessze ... Nem az én jó kabátomat akarjuk rongyokra felcserélni, hanem magát akarjuk, elvtársam, rongyok helyett jó kabáthoz juttatni! * * * A tízes évek elején Károlyi Mihály a Függetlenségi Párt elnökeként előadást tartott a magyarországi földbirtokmegoszlás kérdéseiről. Részletesen kifejtette, hány ezer, meg tízezer hold föld van a mágnások kezén, a klérus tulajdonában. Olyan élesen hangsúlyozta a hazai agrárpolitika égbe kiáltó igazságtalanságát, hogy a hallgatóság köréből az előadás végén egy diáklány megkérdezte tőle: — Ha ilyen világosan látja a helyzetet a tisztelt előadó, miért nem adja oda a földjeit a nincstelen parasztoknak? — Mi vagyok én, isten, hogy földet adjak a népnek? — kérdezett vissza Károlyi. — Jöjjenek, és vegyék el maguk! * * * A proletárdiktatúra első napjaiban Karinthy Frigyes megáll egy bérkocsistand előtt. Szeretne beülni az egyetlen ócska konflisba, de a kocsi gazdája nincs sehol. Megszólítja hát a kocsimosót: — Nem tudja, kérem, hol ennek a konflisnak a kocsisa? A kocsimosó a foga közül, a pipa mellől veti oda flegmán: — Nincsen már kocsis, csak elvtárs. — Akkor, mondja meg, kérem — szól Karinthy —, hogy hol van ennek a lónak az elvtársa! * * * A tanácskormány hivatalba lépése után a Szociális Termelés Népbiztossága a Tőzsdepalotában (ma: az MTV székháza) kapott helyet. A három kinevezett népbiztos: Kelen József, Hevesi Gyula és Dovcsák Antal közül elsőként Kelen érkezett a kijelölt helyiségekbe, s bizony, elég zavaros állapotokat talált ott. Nem sokáig tűnődött, hanem kiválasztott egy alkalmas szobát, seprőt fogott, és hozzálátott a takarításhoz. Az utána érkező Hevesi Gyula is serényen csatlakozott a munkához. Ekkor futott be harmadiknak Dovcsák Antal. Viszolyogva nézett szét a börze szemétdombján, majd megkérdezte: — Melyik lesz az én szobám? Kelen máris válaszolt: — Amelyiket kisepred magadnak! * * * A második világháború alatt, a negyvenes években a nyilvánosság előtt egyre nehezebb volt haladó szellemű kul- túresteket rendezni, így aztán a műsor teljesen illegális körülmények közt pergett le. Tapsolni, éljenezni nem lehetett, mert a lármára felfigyelt volna a szomszédság. Taps helyett öklök emelkedtek a magasba, s abból, hogy meddig tartott a néma ökölrázás, pontosan le lehetett mérni az előadás hatását. Major Tamással történt, hogy miután műsorát előadta, sürgősen távoznia Icellett. Az ajtóban elkapta az őrszem, és alaposan megszorongatta a kezét: — Gratulálok, elvtárs! Óriási sikered volt! — Honnét tudod? — kérdezte Major. — Bent sem voltál... — Ugyan — mondta az őrszem —, kintről is meg lehetett azt állapítani. A szavalatod után majdnem három percig tartott — a csend! * * * Az MKP földreform-ellenőrző bizottságának három tagja 1945 márciusi országjárása során eljutott Tihanyba. Az volt a feladatuk, hogy ellenőrizzék: rendben megy-e a földosztás, jól működnek-e a helyi szervek. A központban a lelkűkre kötötték, hogy egyházi személyekkel udvariasan, tapintatosan bánjanak. A bizottság egyik tagja, Máté György, a későbbi jeles újságíró, publicista, a tihanyi apátot kereste fel. Az apát bölcs, idős ember volt, világosan értésére adta a küldöttnek, hogy belenyugszik a változtathatatlanba. — ■Egy kívánságom lenne azért — fűzte hozzá. — öreg ember vagyok, megszoktam, hogy az apátság erdejében sétálgatok. A szívemhez nőtt ez az erdő, azt kérem, hagyják meg nekem. — Ennek nem lesz akadálya — gondolta Máté, de azért megkérdezte: — És mekkora terület ez, főtisztelendő uram? — Húszezer hold — hangzott a szelíd válasz. * * * A bortermelés kérdéseit tárgyalta 1948 tavaszán a Gazdasági Főtanács. Az értekezlet egyik résztvevője — újdonsült demokrata — minden mondatába beleszőtte a demokratikus jelzőt. Beszélt a demokratikus szőlőtelepítésről, a demokratikus permetezésről, a demokratikus borkezelésről, a borelosztás demokratizálásáról. — Mondja, uram — kérdezte a felszólalás végén Vas Zoltán főtitkár —, tulajdonképpen mit ért ön a bortermelés teljes és tökéletes demokratizálásán? Azt gondolja, hogy a jövőben csak vörös bort fogunk termelni?! k r tot
