Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
o 1986, május 1., csütörtök NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Elmozduló emberek Munkásábrázolás az irodalomban Lehet-e, kell-e a ma munkását ábrázolni az irodalomban? Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás” előtt választ kellené adni Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő- munkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hogy a műszakiak jelentős része kevesebbet keres, mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen részesei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérvadó? Ebbe az irányba elindulni még nehezebb. Fel kellene tételezni az osztály- tudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folytatók — autószerelők, egyes • szállítók, szobafestők, kőművesek stb. — olyan jövedelmekre tehetnek és tesznek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Azt mondhatja valaki: ez mindig is így volt. Valóban. De az osztálytársadalmakban a „leggazdagabb” munkás is szegény egy kórházi főorvoshoz mint középosztálybelihez képest, nem is beszélve a termelőeszközök tulajdonosairól. A kizsákmányoló társadalmi rendben a differenciáltabb munkásosztályt is osztálytudattal jelöli meg helyzete. Milyen munkást ábrázoljon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemutatni? Akkor cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demokratikus fórumokon sürög, hallatja hangját? Minden más mozzanat, mozdulás érdektelen, ábrázolásra méltatlan? íÜgy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott képp éppúgy a társadalom minőségét jellemzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megcsillannia. A társadalmi létnek. Csak az összefüggések teszik beláthatóvá, hogy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. S amit fájlalnak, miért, mitől fájlalják. De az öröm is csak akkor érthető tartalma szerint, ha viszonyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy részeges értelmiségi is örül, ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? A tisztességes, szorgos munkás örül, ha keserves munkával, áldozatok árán lakáshoz jut. A „szocialista vállalkozó” is örül, ha elkészül az új háza. Milyen áron és árért jutott hozzá az egyik, s miként, milyen értékek teremtése — vagy nem-teremtése — révén a másik? Milyen az egyiké, és milyen a másiké? Például az ilyen alaphelyzetek konkrét ábrázolata nem csupán az adott állapotokra vet fényt, hanem a mélyebb üzenetekben, a kiolvasható összefüggésekben a társadalmi közállapotokra is. Én az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek. A főorvosnak szenet trógeroló munkás, aki borravalót vár és kér, s a szénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vár és kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban az összefüggésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szénhordó munkás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudhatunk az erkölcsökről és közerkölcsökről, egy társadalom önismeretéről, jelene, jövője minőségéről. Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozdul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált arculatú munkásság is, amelyet nem a bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az az ellentmondásvilág, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy olyan munkásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol nincs, vagy nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságáról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz, illetve nem vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializmus mint eszme, mint filozófia, mit ígért a munkásnak, s mit tudott adni neki konkrét testet öltése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok mindennapiságából. Azt hi- hetné bárki, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen valamennyien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír, azt látnia, tapasztalnia is kell, különben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele. De ha szétszaggatott a mai munkásság, szétszaggatott a mai író is. A létviszonyok őt is áthatják és meg- gyötrik, Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a teremtéstől vonja el. Drasztikusan fogalmazva valahogy úgy van, hogy vagy tapasztalatot gyűjt valaki, vagy alkot. A kettő egyre nehezebben egyeztethető össze. A tapasztalatszerzés „költséges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is, hogy mire jut a tapasztalatokkal, ha azok nem akarnak művé összeállni. Vagy ha összeálltak, túlságosan ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rögös útra jut. S ha mindez végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a munkája azokhoz, akiknek szánta? Mert a legelső kérdés idáig vezet! Csak akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az író számára a valóságnak ez az összetettebb, „rizikósabb” tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik — mások mellett —* meghatározó szereplői az alkotásnak : a munkások. De hát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségi- , ek is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről beszélünk. A ma munkását ábrázolni, e nagy egész figyelembevétele nélkül, éppoly reménytelen vállalkozás, mint bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él. Asperján György Takács Győző: Művésztelep — Mezőtúr I. Takács Győző: Madárijesztő József Attila: Május A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogarak, friss jelszavak röpülnek, S az aranyba vont ég alatt, — mert beköszönt az ünnep, — a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! (1935) Nagy László: Májusfák Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő. Ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak, s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papiros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék. Káldi János: Egy induló költőhöz Ne tájat fess: szépet, idillit, rá röpke fákat, ahogy illik, s holdat dalaid kék egére! A lényeg: a vers szívig ér-e? A lényeg: vajon, énekeddel hozol-e oly fényt, mint a reggel? Ha szólalsz, nő-e az okosság? És tavasz-arcúbb-e az ország? A csak-csinos szó hópehelyke, fenyőágakon telek selyme, álomszerűén messzelebben, védhetetlen és menthetetlen.
