Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

1986, május 31., szombat

o

Somi Éva:

Töprengések, kérdések

/CT

; ***F« tsrt't- sikd n.« Van t*»t ímaNíPv ;

: t» Httaijj*. -.*> pi »V«. spt<M ««Rid a t\m i^eh« A ■ lm fe, Vfca*i

SEfl^Xp{tae^ A'-ó-áfe- Na «>hk ,fe, ä,;..k tW»»st Ik ■■.c cuhuhJ

; B.‘t.3.iatiiíoiSi ifejSsmt>«n “r vakr«i olt W-iaiti n ,uat_ m é*k- . j (*,ha„ fej.,-,, ^ ■

\ N+h í ?33 Ä* AJsfcbfKÍ

Dr. Vissy Gábor: Orvosi címerek

Ki számít ma értelmiséginek?

Egy felmérés alapján (Valóság, 1972/2) értelmiségi az, aki: 1/ szellemi tevékenységet végez / amely alkotó tevékenység is lehet, de nem feltétlenül az, 2/ van diplomája, 3/ széles körű műveltség, tájékozottság jellemzi, 4/ vezető, irányító szerepet tölt be a társadalomban, 5/ tehetséges, rátermett, 6/ toleráns magatartással és alkalmazkodási készséggel megáldott. A tanulmány szerzője, Kardos István saját definícióját is közli ugyanitt, miszerint „az értelmiség az a viszonylagosan egységes társadalmi strukturális réteg, amely az adott társadalmi munkamegosztásban levő helyéből következően új szellemi értékeket alkot, és a szellemi értékeket alkotó módon kommunikálja.

Értelmiségi tehát e besorolás alapján a pedagógus is. Mert az a dolga; hogy a szellemi értékeket alkotó módon közvetítse, és van (vagy előbb-utóbb lesz) diplomája. Jó esetben széles körűen művelt, tájékozott, tehetséges, rátermett és toleráns. A nagy többség azonban nem tölt be vezető és irányító szerepet a társadalomban.

Mindezt a pedagóguspálya presztízsvesztesége miatt szükséges leszögeznünk. Mert néhány magasabb presztízsű értelmiségi foglalkozás (orvos, művész, jogász) esetében senkinek sem jutna eszébe megkérdőjelezni ezt a tényt. Mint ahogy az is természetesnek tűnik, hogy ez a réteg újrateremti önmagát. Ezekbe a körökbe csak nagyon kevesen kerülnek be „kívülről”, vagy ha úgy tetszik: „alulról”.

Nem így a pedagóguspályán. Itt az utánpótlás sokkal gyakrabban történik az utóbbi módon, mégpedig elsősorban fizikai dolgozók tehetséges és szorgalmas gyerekeiből. De míg a felsőfokú intézményekbe felvett tanulóknak kb. 40 százaléka fizikai dolgozók gyermeke, a végzett hallgatóknak az a része, amely tanítani megy, már csaknem teljes egészében belőlük kerül ki.

Kikből lesznek ma pedagógusok?

Ha egy érettségiző osztályban szétnézünk, azt tapasztaljuk, hogy a végzős diákoknak mintegy a fele pedagógusnak készül. Pontosabban óvónő-, tanító- és tanárképző főiskolákra és egyetemekre adják be jelentkezési lapjukat.

Felvételin elvileg mindenki egyenlő eséllyel indul. A gyakorlatban azonban — ez ma már köztudott — vannak, akik több-kevesebb előnnyel, mások több-kevesebb hátránnyal. Ezekről a hátrányokról a középiskolásoknak egyelőre nincsenek fogalmaik, mint ahogyan azt sem tudják, mit jelent értelmiséginek lenni. Bizonyos foglalkozásokról tudják, hogy értelmiséginek számít, de a szó valódi tartalmát nem ismerik.

Egyik főiskolánk hallgatói már differenciáltabb választ adnak a nekik csupán szűk baráti körben feltett kérdésekre.

Válaszaik áttekintése előtt következzék azonban itt egy idézet, amely a Gondolat-Jel c. egyetemi lap 1984/5. számának Töprengő c, írásából való: „Az iskolarendszer

funkcióját vizsgáló kutatások azt bizonyítják, hogy napjaink iskolájának nem elsőrendű és egyetlen feladata, hogy

valamilyen meghatározott tananyagot szakszerűen elsajátíttasson, hanem egy olyan hivatalosan is elismert kommunikációs viszony elfogadtatása, amelyen keresztül az iskola a hivatalosan eltervezett társadalmi szerepeket osztja ki. Ez a jelenség rendszerközömbös, a mi oktatási rendszerünkre is jellemző,” (Bár vannak ennek tompítására irányuló kísérletek és adminisztratív intézkedések, mint pl. a FEB, a SZÉT, de ezek az egész folyamatra igazából csak nagyon kis hatással vannak.) Az iskola a meglevő társadalmi egyenlőtlenségeket természeti

egyenlőtlenségként tünteti fel. (Pl. a fizikai dolgozók gyermekeinek gyengébb eredménye, a falusi gyerekek általában rosszabb fel- készültsége városi kortársaikhoz képest.)

A főiskolásoknak a FEB- ről az a véleménye, hogy hasznos, bár sokukat megterheli a plusz anyag gyakran túl aprólékos feldolgozása. Még nagyobb baj, hogy nem egyszer olyan kérdések szerepelnek a FEB-lapokon, ami a tananyagban csak később következik, vagy éppen pl. a választható kötelező olvasmányok közül csupán az egyikre van kérdés, épp arra, amit ők nem vettek. Sokan viszont, elsősorban a „kí- vülrekedtek” indokolatlannak tartják a fizikai dolgozók gyermekeivel való „kivételezést”. Demokratiku- sabbnak tartanák, ha minden felvételizni szándékozó kívánság szerint részt vehetne egyetemi előkészítőkön.

A legtöbben azt hangoztatják, hogy egymás megítélésében nem szempont a származás, de mindenki ismer olyanokat, akiknél igenis az. „Ha nyíltan még önmagunknak sem valljuk be, azt hiszem, egymás értékelésében szerepet játszik a származás.” — vallja egyikük. „Aki értelmiségi szülők gyermeke, arra egy kicsit mindig fölnézünk, mert műveltebb, mint mi. És egy kicsit irigykedünk is rá.” — így a másik. „Előfordul, hogy értelmi-, ségi szülők gyereke lenézi a másikat, mert annak a szülei munkásemberek” — általánosít a harmadik. Sokan büszkék arra, hogy szüleik orvosok, mérnökök. Arra, hogy a szülők fizikai dolgozók, nem büszkék, legjobb esetben nem szégyellik. Többen úgy érzik, hogy az értelmiségi szülők gyerekei jobban összetartanak, sőt el is szigetelődnek olykor a plebstől.

Arra a kérdésre, hogy miért akarnak pedagógusok lenni, a szokványos választ kapjuk: szeretik a gyerekeket. Pályájukra a szülői ház teljes támogatásával készülnek. A jövőre vonatkozó terveik között a nyugodt, harmonikus családi élet vágya áll első helyen. Szeretnének jól élni, s ennek elengedhetetlen feltételeként, nem pedig luxusigényként jelentkezik az, hogy önálló lakásra vágynak, és a kocsit is szükségesnek tartják. Mintha mindegyik zárt családmodellben gondolkodna, egy-két, maximum három gyerekkel; szót sem ejtenek barátok, társaság szükségességéről. Egy-két kivételtől eltekintve nincs szó hobbiról sem. Alkotómunkával a kérdezettek közül senki sem foglalkozik.

Kétségkívül: ezek megvalósítható tervek többnyire.

De középszerűek! Elhivatottság ... hivatástudat... ezek ma fellengzősen hangzanak.

Kik vannak a pályán?

Valaki- meséli: F-es gyerek volt ő is annak idején. Szülei neki is valami tisztességes foglalkozást szántak, de továbbtanulásról hallani sem akartak. Neki küzdenie kellett azért, hogy továbbtanulhasson. A szülei ellenállását kellett leküzdenie. Egyfajta harc kezdődött közöttük, amelyből ő került ki győztesen.

Érettségi után mindjárt fölvették. Akkor ezt szinte természetesnek vette, hiszen valóban rengeteget készült, és el sem tudta képzelni, mi lesz, ha nem veszik fel. Hogy fölvették — utólag vált előtte bizonyossá —, nem a nagy eszének köszönhette! Hanem hogy fizikai dolgozók ún. tehetséges gyermeke.

Kívülállónak úgy tűnhetett: zökkenőmentesen beilleszkedett. De valójában nagyon sokáig a sikertelenség érzése kínozta. Apró sérelmek gyötörték. Rájött, mekkora a lemaradása, milyen hézagos a tudása. Ha meg kellett szólalnia, mindjárt gombóc volt a torkában, mert tudatában volt: szóban képtelen olyan könnyedén és frappánsan kifejteni gondolatait, mint írásban. Sejtjeiben ott élt a hitetlenség a „szóbeszéd” iránt. Gátlásait valójában sohasem tudta leküzdeni.

A hátrányos helyzet semmiképpen sem anyagiakat jelent ma már! Sokkal inkább szellemi örökség, kommunikációs készség, életforma- és magatartásmodell hiányát.

Sokan vannak a pályán, akik a fizikai dolgozók gyermekeit felkaroló különböző intézkedések előnyeit élvezhették, s ily módon az értelmiségi réteg tagjai lettek. Igazolódni látták, saját bőrükön is megtapasztalva, hogy belőlük minden lehet. Hogy még további utak is nyitva állnak előttük. Ebben a hitben kezdtek el dolgozni a ’60-as, '70-es években ... De valóban teljes jogú tagjai az értelmiségi rétegnek? Fel tudták ölteni új társadalmi helyzetükhöz illő szerepüket? Át tudtak váltani a munkás és paraszt ősöktől hagyományozott életformáról egy attól merőben eltérőre? Avagy értelmiségiként is megmaradtak hátrányos helyzetűnek?

A nyolcvanas évek...

A ’60-as, ’70-es években

végzettek lendületes indulása után a közbeeső állomásokról csak a szokásosat tudjuk elmondani: családot alapítottak, és természetesen dolgoztak. Sokat. Beilleszkedtek. A többség zökkenő- mentesen. De egy ’80-as évekbeli helyzetjelentésbői nem lehet kihagyni azokat sem, akiknek pályája kisiklott, élete zátonyra futóit.

Mint például X. Tehetséges kezdő volt, egyik szaktárgyából le is doktorált. És aztán ... nem történt semmi. Környezete alig vett tudomást róla. A fizetésemelés, ami ilyenkor adható, az ő iskolájában szinte sohasem adatik. Pedig ő úgy érezte: fölérkezett a csúcsra. Olyan kiváltságok illetnék meg, amelyek ... végül is sohasem jutottak neki osztályrészül. Egyre sűrűbben nyúlt a pohárhoz. Rájött, ha iszik, elhiteti azt, amit a valóság mindig megcáfolni látszik: ő igenis intelligens, vonzó és okos. Tanúi lehettek többen többször részeg hőzöngéseinek, melyek előbb-utóbb öndicsőítésbe csaptak át. Munkahelye megszabadult tőle: áthelyezték. De ott?

Vagy mit szóljunk Z. esetéhez? ígéretes tehetség volt, bent akarták fogni az egyetemen. ö azonban a biztosabb megélhetés reményében tanítani kezdett. Ledoktorált. Disszertációját sokáig meg-megmutatta hozzáértőknek és hozzá nem értőknek egyaránt, de az évek múlásával egyre csendesebb, egyre befelé fordulóbb lett. Mígnem a rábízott közös pénzből elemeit egy tekintélyes összeget.

ö sincs már eredeti helyén. Most gyári segédmunkás. Sok munkatársát hajdan tanította, sokkal együtt ivott, sokan direkt leitatták. Most minek nézik? Annak, ami. De nem állják meg szó nélkül, csak a jobbérzésűek.

Folytatni lehetne a sort. „Eseteket” mindenki tudna sorolni lecsúszott értelmiségiekről. Közöttük szép számmal akadnak orvosok, mérnökök, nem csak tanárok. Egy dolog nyilvánvaló ezekből a példákból: akikről itt szó van, azpk számára a diploma, esetleg a doktori cím megszerzése a célt, a csúcsot, a beérkezést ielen- tette. Nem tudták, hogy az értelmiségi lét: életforma.

Értelmiségi hát-e a pedagógus?

Az értelmiségi lét egyik legfontosabb mutatója: az

állandó szellemi tevékenység. Nem feltétlenül alkotó tevékenység. Elegendő a szellemi értékek alkotó módon való közvetítése. De hol a határ az ismeretek reprodukálása és azok alkotó közvetítése között? Egyszerűbb, simább, járhatóbb út az előbbi, s az iskolának ez is feladata: megtanítani egy

bizonyos mennyiségű ismeretanyagot. A másik út rögösebb. nehezebb; tanártól, tanítványtól egyaránt több energiát követel. Kétségtelen, hogy önálló gondolkodásra csakis ez utóbbi módon lehet nevelni, tehát ha a pedagógus maga is képes önálló gondolkodásra. S ha ennek a képességnek a birtokában maga is átlátja egész nevelési-oktatási rendszerünk következetlenségeit, ha szenvedő alanya a sok ilyen-olyan reformnak, kísérletnek. nehezen hiszi el, hogy a tanítás — alkotó tevékenység.

Különösen így van ez vidéken, ahol jóval kevesebb lehetőség van a szellemi fel- töltődésre és kapcsolatok, alkotó együttműködés keresésére.

Mennyire jellegzetes a következő vidéki pedagógussors?

Az egyetem elvégzése után N. vidékre került. Kezdetben magányos volt. A tanítás mellett jutott ideje mindenre. Kedvére írhatott, olvashatott, jelen lehetett különböző kiállítások megnyitásán, eljárhatott író-olvasó találkozókra. Nem volt rest a fővárosba felutazni valamilyen kulturális esemény kedvéért.

Az egyetemi évek alatt kialakult benne az igény a permanens önművelésre. Hitt abban, hogy élheti azt az életformát, melyet tudatosan választott, melyet ma- gasabbrendűnek vélt az átlagosnál.

Épp hogy csak belekóstolhatott az egyetemen a tudományos munkába, de abban olyan erőt fedezett fel, amire neki nagy szüksége volt. Hogy legyen tartása, önbecsülése. Hogy fölös energiáit lekösse.'Mert a tanítás — noha szinte minden energiáját fölemésztette — szellemileg nem elégítette ki sohasem. S ha írással megáldott vagy megvert az ember, akkor próbálkozik: szerkesztőségekben, kiadóknál. Gyanakvóan és fölényesen fogadják azt, aki az utcáról betéved: Ki ez? Honnan jött? Ki áll mögötte? Mit akar ez?

És ahogy múlnak az évek, rá kell jönnie: ugyanoda

jutott vissza, honnan elindult. Mert — minthogy a tanítás mellett képtelen a szakfolyóiratokat rendszeresen követni — tudományos munkára nem is gondolhat. Ha szakirodalmat akar olvasni, akkor el kell utaznia oda, ahol komoly könyvtár is van, vagy pedig hetekig várni, amíg könyvtárközi kölcsönzéssel rövid határidőre megkaphatja. Rá kell jönnie, lassan* egy recenzió megírására sem elég fölkészült. A próbálkozással is felhagy, mert már nem annyira fiatal, hogy képes legyen megújulni, na meg ott vannak az időközben egyre szaporodó családi gondok.

Azt hitte, csak a könyvekben, meg az irodalmi folyóiratokban dilemma, hogy meddig törekszik, verekszik az ember a kultúráért. Meddig vágyódik igazi élmények után a lehúzó környezet ellenére is? Vagy épp a dacos ellenállás készteti továbbra is írásra, alkotásra? Most már egyénisége megóvása érdekében: az élete, egyéni léte függ az alkotástól; úgy érzi, amíg alkot, azonos önmagával. Az identitását őrzi.

Eleinte az egyetemet átkozta: miért kell önálló gondolkodásra nevelni, öntudatra ébreszteni embereket, a szellem szabadságát.

a cselekvés szabadságát, lehetőségeket felcsillantani előttük, ha aztán egyszer csak félúton azt mondjuk nekik: eddig.és nem tovább?!

Nemcsak a diploma megléte kell, nemcsak a tanítás. Sokan vannak, akiknek eny- nyi kevés. És aki úgy érzi, mint N., hogy lehetőségei erősen korlátozottak, képességeit nem használhatja ki maximálisan, s bizonyos dolgokhoz, amelyekhez elvileg joga van, mégsem juthat hozzá, az nem lehet elégedett ember. Aki — bár kívülről szemlélve akár sikeresnek is mondható — mégis sikertelennek gondolja magát. Mert annyi mindent elszalasztott, és annyi mindenről le kellett mondania, hogy úgy érzi: lemaradt.

A lemaradás pedig ezen a pályán olyan hátrány, amely az idő múlásával egyenes ■ arányban nő. Meddig jutott tehát?

Meddig jutottak tehát az egykor megkülönböztetett figyelemmel kezelt tehetséges továbbtanulók? Hátrányos helyzetű gyerekekből hátrányos helyzetű felnőtt vált belőlük. Vidéki értelmiségi.

Andor András: Plakát, Grog