Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-31 / 127. szám
1986. május 31., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Békéscsaba, Munkácsy múzeum: V. Országos Alkalmazott Grafikai Biennálé Az alkalmazott grafikai biennálék az első három alkalommal (1978, 1980, 1982) ágazatonként mutatták be a műfajt: plakát, tipográfia, illusztráció, embléma, csomagolás stb. 1984-től az alkalmazott grafika alapvető vizuális kifejezési eszközeinek vizsgálata, először a betű és most a szín a téma. A megadott vezérelv izgalmas, de szinte parttalan és felfogása is különféle, ugyanis a csak fehéret és feketét használó, és a két színnyomású munkáktól kezdve a lazúrosán színezett és a tömény színfoltokon át, a szín- és árnyalatgazdag fotósplakátokig terjed a sor. Valamikor jó plakátnak az számított, amelyik meghökkentett (így tanultuk az iskolában), de akkor még egyértelműbbek és jobban megkülönböztethetők voltak a sokkhatások. Külön vizsgálódási terület a hatás és a hatáseszközök módosulása az alkalmazott grafikában, itt csak az állapítható meg. hogy mólóban van a hagyományos, foltszerű-dekoratív, és a konstruktív formaelemeket felhasználó irány. Előtérbe került a mívesebb, rajz- és festői készségre támaszkodó alkotásmód (Vertei Beatrix, Fodor Attila, Homolya Gábor, Tóth Péter, Maczó Péter), s gyakoriak a kalligrafikus megoldások is. De nemcsak a forma részletezőbb, a plakátok tartalma is összetettebb, azonkívül sokkal erőteljesebben érvényesülnek az egyéniségek. Ezért sincs ma már úgynevezett „plakátstílus”, helyette jelentős, a műfaj egészére ható egyéni teljesítmények jöttek létre, mint Schmal Károly, Kemény György, Orosz István, Pócs Péter munkássága. Orosz István két plakátján a látás szimbolikus ábrázolása a téma. Munkái nemcsak képileg igényesek, hanem gondos és stílusos a tipográfiája is. Ugyanez miatt tetszettek Khell Csörsz munkái is. Színházi plakátjain egyenrangú helyet foglal el a kézírás, a nyomtatott betű és a rajz. Nevezetesen a szereplőlistát írja ki, ami így nemcsak kötelező információként szerepel, hanem képelem is egyben. Hasonló stílusa révén itt említhető meg Barka Ferenc „Grafirka” című plakátja is, bár az ő munkái nem mentesek az utánérzéstől. Kemény György is „firkál”, mondhatni — ide furcsának tűnő jelzővel — elegánsan, s a két lapszélen futó függőleges, tarka szövegcsík is jól illik a képhez. Ügy tűnik, a hagyományos dekoratív és poénra törő megoldás az alkalmazott grafikában is kevés. Mert tagadhatatlan, hogy e műfaj. de főleg a plakát egyik legfontosabb eleme az ötlet, de a kiállításon is látható közepes és jó művek közötti különbség a puszta ötlet és az ötletből kiinduló gondolatsor külör^özősége is. Futó Tamás „Hanky Panky”- ja és Duczki Krzysztof művei nem egyszerűen ötletesek, hanem nagyon szellemesek, elismerésként azt mondhatnánk, hogy plakátjaik a legjobb lengyel plakátokkal vethetők össze — ha utóbbi nem volna valóban lengyel származású. Alig van olyan hagyományos felfogású, az erős színfoltok dekorativitására építő megoldás, mint a SO—KY páros munkája, ez a harsány hatás néhány pop-artos, képregény stílusú műben él tovább, mint Andor András „Grog” című film- vagy Flohr János „Signetta” című kereskedelmi plakátján. A színt, mint hatáselemet természetesen minden alkotó használja, azonban a szín, önmaga jelentéseként csak néhány alkotó művein tűnik fel: Orosz István „Das Festival der Fantasie”, Pócs Péter szellemes betűjátékú „Poster” című plakátján és Schmal Károly grafikáin. S hasonló a szándéka Kara György „Színminták” című, kissé komplikált munkájának is. Schmal Károly készítette az idén is a biennálé plakátját, amelyen három tubus, három festékcsomó és három szín látható. Kan- dijszkij írja, hogy a színt önmagában soha nem érzékeljük, nem vöröset látunk, hanem pl. vörös pulóvert. Schmal a kandijszkiji tételt kísérti meg, nem a színes festéket, hanem a színt, elvontságában, hordozóitól, azaz a megjelenítő formáktól megfosztva ábrázolja. • Különálló műcsoportot alkotnak tematikailag is, és a szín nemzeti szimbólumként való alkalmazásában a Ma- gyarország-image kérdéssel szisztematikusan foglalkozó művészek munkái. A Magyar ország-i magé program- szerű kialakítása a békéscsabai alkalmazott grafikai művésztelepen kezdődött 1984-ben, s a kísérletek formai megoldásában a piros- fehér-zöldnek uralkodó szerepe van. Nem mindegy azonban, hogy mi nemzeti színű. Antal Pál kis akvarellképeinek saroza- tában a magyar zászló jelképerejének mibenlétét keresi, Kerényi János a gabonát választotta élelmiszer-csomago- lástervre motívumnak, Lo- novics László pedig nonfigu- ratívan keres kifejező forrni és színharmóniát. Néhány alkotónál azonban érvényre jutott egyfajta, nem éppen veszély nélküli romantikus felfogás: nemzeti színű jelképeink között szerepel a kiállításon ló, ostor - pattogtatós csikós és a vitatható szimbolikus jelentésű pillangó. A plakátok bősége mellett elenyésző a könyvek, kisnyomtatványok, játékok, borítók köre. Talán egyik oka az lehet, hogy ezek igényes, színes kivitelezésére kevés pénz jut. (Ez a műfaj nagyon érzékenyen követi a gazdasági élet változásait.) A kiállítás föl is adja a kérdést, nem kellene-e már a kiírással, meghívással valahogyan orientálni a különböző ágazatok arányát? De hát köztudott, hogy a részvétel minden kiállításon önkéntes, minden művésznek joga van nem részt venni egy kiállításon akár gyakorlati, akár elvi okokból, s a beküldött anyag is saját választása. E kevésnek jobban szembetűnő vegyes minősége. A 10 darab hanglemezborítóból nem ismerhetjük meg a magyarországi lemez- tasakok színvonalát — noha vannak köztük szépek, mint Keresztes Dóráé, Aba Béláé. Az öt beküldött könyv között Kiss István különdíja szinte mezőny nélküli, akárcsak Tusnádi Lászlóé, akit prospektusáért díjaztak. Za- horán Mária csomagolástervei mértéktartóak és vonzóak. színvonalas Kerényi János munkája. A csábító nosztalgiadivat bűvkörébe esett Dános Judit és Matkó Katalin (vagy csak a megbízóik?) Matkó Erzsébet — szállósanyagának megoldása szakmailag nagyon igényes, de fullasztóan „békebeli”. S érthetetlen, hogy Pálfi György portrézós lemezborítója hogy bírta ki a zsűri próbáját. A kiállítás rendezése kissé bonyolult, nem segíti az áttekintést. A paravánok anyaga érdekes, fakturás vastag karton, de néhány műnek nem ad kellően semleges hátteret. Ugyanis csak kevés mű került üveglap alá — ezek jobban elválnak a háttértől —, a többi a paravánra van ragasztva, s a finomabb megoldású plakátok így kevésbé érvényesülnek. A kiállítótér beépítése higgadt, a technikai kivitelezést illetően pedig csak remélhetjük, hogy a kiállítás kibírja a zárónapig, június 22-ig. Ibos Éva Verasztó Antal: Hiány-napló Önmagam rettegő biztatására írom... Azon a baljóssá vált áprilisi szombaton, fél órával a déli harangszó után jöttél haza. Mosolyogva említetted, hogy fáj a fejed. Még ma is ebből a mosolyból táplálom erőmet a mellkasomban újra és újra kezdődő szorítás legyőzésére. Közös fekhelyünkön is átkuporodom a helyedre, de csak egyre nő bennem a magányosság. Ügy érzem, mintha csak töprengésre maradtam volna hátra. Gondolataim egyre csak hozzád sodródnak, minden olyan gépiessé, lélektelenné vált körülöttem. Az eltelt napokat esténként gondolatfonálra fűzöm, mire megjössz, olyan lesz mint a paprikafüzér. A döbbenet figyelmeztet, Te nem jössz meg többé! Én megyek hozzád naponta a temetőbe, mert félek, nem jut időm elégszer megköszönni a sorsnak, hogy kezedben melengethettem kezem. Szemed zöld színét (ezer közül kutattam) megtaláltam, melengettem, felmutattam (szívem nem vert hamis riadót). Vállaltuk, hogy életünk nem lesz csendes folyó, de az egyszer kimondott szó érvénye: örök! Szerettelek, mindig is féltettelek a haláltól. Ha kellett, érted a poklok útját is megjártam, s most itt állok, sebezhetetlenné váltam. Mi ellen védekezhetnék?! Talán a feltevés ellen, hogy az „egyszer volt Ember, nem lesz többé?” Tovább kell írnom a hiánynaplót, mert nem tudom hogyan kell hiányodban élni. Fél éve vetettem papírra az alábbi sorokat: Estefelé leírom neved. ízlelgetem: Kata, Kató, Kati, Katinka, Katica, Katus. Mindegyik mögül Te hiányzol... Akkor közös barátainkkal, az orosházi festőkkel Gárdonyban voltál alkotótáborban. Nagyon hiányoztál, de örültem, hogy első nagyobb méretű szobrod ott megszülethet. Most rémülten nézem fél éve leírt gondolataimat. Értelmét átfogalmazta halálod. Néhány napja még pillantásom körülölelte vállad, szobrot faragtál, s egy értelmetlen perc miatt, most álmaim szobrásza lettél. Készülő műveidben mindig ott várakozott az öröm, amit aztán szétosztottál köztünk. Előttem áll egy Apó, kit botjára támasztottak az évek. Egy Édesanya, aki szerető szorítással öleli gyermekét. Hűlt virágszemüktől megrezdül a lélek... „Szeretem a fát, ami — úgy érzem — újra életre kel a kezemben”, mondtad egyik bemutatkozásodon. „Fogva tartja az embert, nem ereszti, .. .mert szép, .. .mert igaz, .. .mert emberi.” írta munkáidról egyik méltatod Halomnyi előkészített anyag, jövendő terveidhez... Vajon milyen emberi csoda zárult le előttünk?! Szavaimnak fájdalomból sodorják a húrját, mégis felidézem. Házasságunk negyedszázados évfordulóját, jó hónap múltán, Leningrádban ünnepeltük volna... Már soha nem láthatod meg a legendás Nyevszkij Proszpek- tet, sem a Finn-öböl feléd sodródó hullámait. ígértem, boldogok leszünk mi ketten, megmutatom néked az Anyicskov-híd ágaskodó lovasszobrait. Elviszlek sétálni azokra a csatornarakpartokra, ahol Puskin, Gogol, Tur- genyev is sétálhatott. Fejet hajtunk a Nekropolisz előtt. Azt is kiterveltük, mielőtt elhagyjuk a várost, leballagunk a Néva partra, s addig állunk ott kéz a kézben, míg lábainkhoz vén kövek ülnek észrevétlen. Hiánynaplóm minden bejegyzése fájdalmas. Közös kis könyvecskénket sem érinthette kezed. A megjelenés hírét a végtisztességen, már csak az élők hallhatták. Halhatatlanságod része, hogy legfényesebb lapjairól szobraidból nézel vissza ránk. S vannak lapok, melyen szerelmünk emléke fölött, a betűk is összeborulnak. Ebben volt a mi gyönyörű önvédelmünk, hogy egymásnak ajándékozhattuk az alkotás örömét. A Te életed is volt olyan nemes áldozat, mint a meg- énekelteké! A halálod is, az emléked is! Elmentél! Maradtál! Szívembe ásott csillag. Fodor Attila: Plakát, Vendégség Sass Ervin versei: Tiszta ének most ez a vers csak egy sóhajtás percnyi bűvölet magánytömeggyűlés hordószónokok nélkül csak egy kézmozdulat tekinteted futótűzvirága valami bolondos januári hóharmat- öröm százan az utcán ezren és te erre hoznak a lépteid most ez a vers csak egy tiszta ének a hidak- nak dicsérete Egy Kohán-kép előtt a kerítés mögött talán egy angyal annyi a fény ott• és úgy ragyog mint az egekbe szállás misztériuma pedig az a kerítés és az az udvar a legföldibb nyomorúság Molnár M. Eszter: Áchim halálának 75. évfordulójára Gurulj elénk te kis fekete göröngy s az igazság: mint történelem és szellem egymással farkasszemet nézzen szitokra termett ajkad hazát nyugtalanítson „áchimi dühöd" érettünk tomboljon dobbanásod terelje össze népedet! Vedd föl hát véres inged s mennydörgő hited röpítsen minket: ha vigasztalanul elárvulunk! Fülöp Béla: Dal (Áprily ritmusára) Tavaszra várva aprócska fácska rügyeit lesem, meglesem én. Felhő az égre napfény a földre, itt van lám, itt van a szép tünemény. Oly régi képek, nekem oly szépek, tavaszi vízben fürödtem én. Asszonyi ölben, lágy ölelésben csak úgy tudok élni s meghalni én.
