Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-09 / 83. szám
1986. április 9., szerda „Tanító néni, kérem...” Botűzve A címben jelzett megállapítás szinte megalakulása óta jellemzi a Tevan Andor Nyomdaipari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola KlSZ-szervezetének és tanulói szak- szervezetének lapját. A tavasz három ünnepéről rövid, velős megemlékezéseket írtak a diákszerzők, olyannyira, hogy a nőnapot egy kifejező képpel ábrázolták mindösz- sze. S ezzel el is érkeztem a legutóbbi Betűzve legjellemzőbb vonásaihoz: rövid, tömör írások, műfaji sokszínűség, tartalmi gazdagság mellébeszélés nélkül. Ahogyan azt az Érettségi előtt című riportban teszi a szerzőpáros. A végzősök szépítés nélkül jellemzik az elmúlt négy évet nyilatkozataikban, kritikával és önkritikával szólva az iskolai életről és saját hibáikról is. Ugyanez az irigylésre méltó őszinteség jelenik meg a versekben, vagy éppen a síelésről szóló színes leírásban. A hírek rövidek és velősek, a műfaj szabályainak megfelelően készültek, mégis van bennük valami egyéni, diákos. Hogy mégis mit tudnék ajánlani azoknak, akik e szép kivitelű diáklaphoz hozzájutnak? Egy első évfolyamos szakmunkástanuló lányka, Kiss Gabriella írását, amelynek a címe: Beszél majd az utókor. Kiről? A szerző — ha nincs is tisztában a publicisztika jellemzőivel — igen érdekes gondolatokat fogalmazott meg az osztályközösség erejéről, a „stréberség” rossz értelmezéséről. Arról, hogy tanulni nem bűn, nem lenézendő jellemhiba, s hogy e divatos, de helytelen nézet ellen egy jó közösség hogyan tud eredményesen küzdeni. A szerző persze bátran elmondja küzdelmüket is a „csináld azt, amit mondanak” elv ellen. Ebben némileg vitatkoznék az oktatóval vívott harcban láthatóan megedződött elsőévessel, mert a nagybetűs életben bizony elég gyakran azt kell csinálni, amit mondanak. S néha ki is derül, hogy helyes az utasítás. Mert el lehet képzelni, bár tizenévesen nagyon nehéz lehet, hogy valaki okosabb, többet tud nálunk is. Nagyon szeretem a diákhumort. íme belőle egy kis ízelítő: „Nevelő: Aki nem ismeri a múltat, az szellemileg csecsemőkorban marad. A tanuló: Ez az örök ifjúság titka.” (Azt azonban zárójelben megjegyzem, hogy az „importhumor” a lap utolsó oldalán már kevésbé tetszett.) (bse) Módszertani tábor Püspökladányban Domokos Imréné kiváló tanító Gyulán a Törökzugi Általános Iskola igazgatóhelyettese, 35 éve pedagógus, ebből három évtizeden át alsósokat tanított, főleg első és második osztályosokat. Ma már csak heti nyolc órát van a tanteremben, rajzórákon. — Most is tanító néninek érzi magát? — Míg élek, tanítónak vallom magam, ennél szebb cím és feladat nincsen. Ennek készültem, ezt csináltam egész életemben. Csodálatos átvezetni a gyerekeket a játék korszakából a munkáséletbe. Talán nagyobb változás, mint ez, nincs az életünkben. Olyan kapuk nyílnak meg az első osztályban, mint soha többé. — írás, olvasás, számolás ..., amit addig nem tudtunk. — Mikor iskolába kerül hat-hét éves korában az emberpalánta, szellemileg egy más világba jut. Mindannak az alapját, ami később kiteljesedett emberi lénnyé teszi, itt kapja meg. Innen indul, itt vág neki igazán az életnek. Ekkor van a legnagyobb szüksége a segítségre. — Ebben a tanító szerepe döntő. Ha őt szereti a gyerek, szívesen tanul, s örömmel jár az iskolába, feloldódnak a gátlásai. — Manapság a félénk, bátortalan gyermek jóval kevesebb, mint régen volt, a közösségi életet megszokják a bölcsődében, óvodában. S onnan, meg otthonról eredően rengeteg információval érkeznek. Igaz, a követelmények is nagyok. — Régen és most, és biztos a jövőben is, az iskolai élet legnagyobb élménye maga a tanító néni. Szinte neki tanul a gyerek, az ő elismeréséért. Mi ennek a titka? — Nem titok, hogy a megértés és a szeretet- A gyermek és a hivatás szeretete. Szoktam mondani, hogy a pályaelhagyók vagy akik rá se léptek végzés után erre az útra, igazán nem is készültek rá. De visszatérve a kérdésre: minden gyermek más és más, mind egy-egy külön világ és hamar kapcsolatot kell találni velük, a nagyon szívből jövő, őszinte ragaszkodásukat hasonlóval viszonozni. Csak így érzik magukat biztonságban, ami annyira fontos az átmeneti idők nehézségei közepette. — Zárkózott gyerekek mindig voltak, hogyan lehet ezt feloldani? — Sokféleképpen. Mondok egy példát. Volt egy tanítványom, akiből az igen-nem feleleten kívül mást hónapokon keresztül nem lehetett kihúzni, bármiről volt szó. Egy faluból költöztek Gyulára, pont akkor, ahogy iskolás lett. Sok mindennel próbálkoztam, hogy szóra bírjam, s egyszer a faluról kezdtem kérdezgetni. S ez volt a kulcs hozzá, erre nyílt meg azzal, hogy a régi életéről beszélhetett. Egy másiknál ugyanezt a szerepet a lovak töltötték be. — Az érzelmi alap tehát elengedhetetlen feltétele a tanításnak? — Az eredményes tanításhoz okvetlenül szükséges, hogy a gyermek ne csak elfogadja, hanem szeresse is a tanítóját és bízzon benne, mert nem kis munkára szövetkeznek. Hiszen nemcsak a tanítás munka, hanem a tanulás is. Az oktatás folyamán a tudás elsajátítása a munkára való fokozatos neveléssel történik. A tanulás először apró, később nagyobb feladatok elvégzését igényli állandóan. Ezek megoldása, teljesítése az elért eredmény örömét adja, a siker pedig a további ösztönzést. Elképzelni is rossz, mi lesz azzal, aki nem szereti meg a tanulást, az iskolát, aki csak kényszerből jár oda több mint tíz évig, mivel az általános után a középfok jön majd mindenki számára. — Régen arra biztatta az iskola a szülőket, hogy otthon segítsenek a tanulásban, ma meg, majdhogynem lebeszélik őket... — Én is azt mondom, ne tanítson a szülő — az az iskola dolga —, de nézze meg, mit és hogyan csinált a gyermeke, s kérdezze is, hogy mit tanult? S főleg: hagyja, hogy elmondja élményeit és a problémáját, mert ha nem hagyja beszélni, később már hiába kérdi, csak igennel, nemmel válaszol. Általános pedagógus tapasztalat, hogy a gyerekek beszédéhesek. — Általános panasz, hogy nehezebb a táska, mint a gyerek, sokan gerincferdülést kapnak és a fogakkal is baj van. — Mi a táskán úgy köny- nyítünk, hogy ami otthon nem kell, az az iskolában maradhat. Az iskolabútorral viszont baj van nálunk is, a jövő évtől kezdjük lecserélni. Az egyszemélyes asztal mellett ketten ülnek, de ez még hagyján, ennél is rosszabb, hogy lelóg a kicsik lába és nem tudják kitámasztani a hátukat, önkéntelenül legörnyednek és túl közel kerül a szemük a könyvhöz, füzethez. Még jó, hogy a világításunk elsőrendű. Tény az is, hogy korán romlik a gyermekek foga, nálunk viszont saját fogorvosi rendelő van az iskolában, fogorvosnővel, asszisztenssel. Rendszeres szűrés folyik, s utána a kezelés. Itt rossz foga csak ideig-óráig lehet valakinek, mert hely- ben van minden, s olyan a bánásmód, hogy a félős kicsi is hamar megnyugszik... Vass Márta Fotó: Szőke Margit A KISZ KB, a Hazafias Népfront, a Művelődési Minisztérium és a Magyar Nemzeti Múzeum fiatal népművelők és pedagógusok számára módszertani tábort szervez Püspökladányban 1986. augusztus 1—10-ig. A tábor célja, hogy a történeti játszóház, mint sajátos köz- művelődési forma alapelveit megismertesse, s felkészítse a résztvevőket történeti játszóházi foglalkozások megtartására. A történeti játszóház módszertani táborára 1986. április 30-ig lehet jelentkezni a Magyar Nemzeti Múzeum közművelődési osztályán (Budapest VIII., Múzeum krt. 14—16. 1370). A jelentkezés tartalmazza a jelentkező személyi adatait (név, életkor, foglalkozás, pontos cím, munkahely és annak címe), és egy rövid „bemutatkozást”, melyben a jelentkező vázolja, hogy eddigi munkája során szervezett-e hasonló programot, vezetett-e hasonló foglalkozásokat, s tapasztalatait hogyan kívánja munkája során hasznosítani.
