Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
NÉPÚJSÁG 1986. április 4., péntek o SerédiJános: Alulról jövő népi kezdeményezés — Ennek a telepnek nincs párja a megyében. — Sőt talán az országban sem — toldja meg a brigádvezető szavait az elnök. Fontoskodó, öblös hangot produkálnak a hangszálai. A nap sugarai tavaszt ígérő vidámsággal táncolnak a Körös mentén hosszan elnyúló kertészeti telep hollandágyainak ablakain. Jóllehet, a reggelnek még foga van, a közökben itt-ott hóbuckák tarkállanak, a tócsákat vékony jégpáncél fedi, s a két hajtatóházban is fűte- nek, ám üde, bizakodó leheletével ellenállhatatlanul betört a telepre a kikelet. Két hete tart a nagyüzem. Cseh János, a városi párt- bizottság első titkára ahelyett, hogy belesne a fóliasátorba, az elnök felé fordul, aki ettől a mozdulattól zavartan hajtja le a fejét, mintha csak most döbbenne rá, az előbb alaposan elhajította a sulykot. Csak azután enged fel, amikor némi elismerést fedez fel az első titkár tekintetében. Ismét fon- toskodóvá válik a hangja. Cseh János gondolataiba mé- lyedve hallgatja. Azt mérlegeli, vajon mi a szándéka? Közel tíz éve áll a pártbizottság élén. Kitapasztalta, i nem lehet mindent készpénznek venni. A szavak mögött olykor rejtett szándékok lappanganak. Vajon miért voh olyan fontos az elnöknek, hogy kilátogassanak erre a telepre? Amióta Gudó Pált leváltották, Égető Mihály pedig más, magasabb megbízatást kapott a megye- székhelyen, a tarajosi szövetkezet ismét mélyvölgybe került. Az elnökök két-, háromévenként váltják egymást. Erről a dicsekvésre hajlamos, kackiás bajuszú emberről egyelőre nincs valami falrengető véleménnyel. A korábban jól jövedelmező állattenyésztés teljesen leromlott. A néhány évvel ezelőtt állami támogatással épült istálló üresen áll. A kertészeti telep viszont impozáns. Körbehordja a tekintetét. A hajtatóház mögött, a dombhajlatban szorgoskodtak a palántázók. Néhányat felismert közülük. Néhány öreg kertészt. Eszébe jutott a szövetkezetesítés éve. Akkoriban télvíz idején agitátorként hajnalig tartó vitákban győzködte ezeket a kemény fejű, makacs természetű embereket, hogy írják alá a belépési nyilatkozatot. Beszélni fog velük, ötlik fel benne a gondolat. A tapasztalat óvatosságra inti. Az ilyen fájta beszélgetéseknek nem mindig van foganatja. Olykor csupán kézfogásra, meg udvariaskodó frázisokra korlátozódik, amitől szíve mélyén viszolyog. Ám az is előfordult, hogy valóságos vihart kavart. Tudta jól, hosszabb időt kell szakítani, ha szót akar érteni velük. Most azonban sietős volt az útja. Vissza kellett mennie a városba, egy tanácskozásra. Messziről, kezével integetve köszönt oda az embereknek. Ennek az integetésnek különös jelentősége volt. Mégpedig Bodolára nézve. Cseh János ugyanis csak a hajlatban palántázó embereket vette észre. Bodolát, aki a hollandágyak között szöszmö- tölt azzal a határozott szándékkal, hogy kezet fog az első titkárral, viszont nem. — Bodola befuccsolt — állapította meg a Néma. Mi ketten együtt dolgozunk a hajtatóházban. A gyepkockákba ültetett palántákkal megpakolt ládákat hordjuk ki odabentről az előtérbe, ahonnan stráfkocsival szállítják őket a palántázók- nak. Odabent duhasztó a meleg. A ládák nehezek. Izzadunk, mint a konflis lovak. Az előtérben megcsap minket a hideg. Szóval hidegből melegbe, melegből hidegbe. így kap az ember reumát, isi ászt, szamárköhögési és tüdőbajt egyszerre. Néma fütyül az ilyesmire. Vékony dongájú, sánta és öreg. Odailleszti a szemét az előtér ablakrepedéséhez és közvetíti a kinti eseményeket. Azért hívják Némának, mert az egyik brigádgyűlésen megesküdött, senkivel se áll szóba többé. Velem sem kivételezik. Én ugyanis az ő szemében senki vagyok. Sőt a senkinél is senkibb. Egy sártaposó. Aki valaki, az nem tapossa a sarat. Neki a valakikkel gyűlt meg a baja. Azon a bizonyos brigádgyűlésen arra biztatták a jónépet, legyen őszinte, ne kerülgesse a forró kását. Nyemcsok bácsi, mert ez a becsületes neve, elvesztette a türelmét és magvasan kitálalt. Erre jött a hideg zuhany; hogy elvtárs, ne bomlassza a szocializmust, ide építő kritika kell! De ez olyan régen történt, hogy már nevetni se lehet rajta. Szóval én, a sártaposó Senki együtt dolgozom a Némával, aki most Bodolát veszi bonckés alá. — Bodola nem lesz elnök, az fix. — Honnan veszi, hogy Bodola elnök akar lenni? — Mindenki elnök akar lenni, aki le tudja írni a nevét, de leginkább Bodola. — Sohase mondta. — Majd bolond lesz mondani. Ügy tesz, mintha nem akarna az lenni, mégis az akar lenni. Az apja az igen, az egészen más ember. Fura dolog. Az öreg Bodola is megéri a pénzét. A növénytermesztésben dolgozik. Tanyai ember. Ott csupa tanyai öreg paraszt dolgozik. Ezek az öregek reggel kezükbe veszik a kaszát és délig fel se néznek. Egy kicsit, de talán nem is kicsit, megvetéssel beszélnek a kertészekről. Vagy három évvel ezelőtt, amikor a szövetkezet, teljesen lerobbant, s a nyáron két hónapon keresztül egyetlen fillért sem kaptunk, munka után telepakoltuk a szatyrokat, meg a táskákat paprikával, paradicsommal, meg ami a kezünk ügyébe akadt, egyszer csak ott termett közöttünk az öreg Bodola. — No, elvtárskák, figyeljetek rám, én nem szoktam tapsolni a közgyűlésen, a véleményemet sem rejtem a véka alá, hogy közös lónak túrós a háta, de lopni mégse fogok. Megrökönyödve kaptuk fel a fejünket. Merthogy valakinek nem tetszik a közös, abban nincs semmi kivetnivaló, de hogy olyasmiért piron- gasson meg minket, amihez semmi köze, attól vértódulást kap az ember. Elvégre a miénkről van szó. Itt minden a miénk! Egészen a Körösig vagy tán azon túl is. És ő úgy tornyosult felettünk szemébe húzott kalappal, mint a tulajdonjog szentségét megtestesítő mágikus bálvány. Annyi önérzet, annyi büszkeség, annyi megvetés volt a hangjában. Hozzányúlni a máséhoz! Nincs nagyobb bűn a világon. Egy svájci óra pontosságával működött benne az ősi törvény. Ám, a fiatal Bodolában más óra ketyeg. Szemet huny a ki- sebb-nagyobb capcaráknak. A háztájiba ő is a hajtatóházból szerzi be a palántát. Mikor megnősült, alaposan összerúgta a patkót az apjával. Régóta parázslóit közöttük az indulat. Bírósággal fenyegetőzve kicsikarta az anyai örökségét és a soron épített házat. Azóta meg se látogatta. Az egyik közgyűlésen még le is hurrogta, amikor az apja felelősségre akarta vonni az elnököt, hogy az ő tizenhat holdját — melyből valaha a családját tartotta fenn és a fiát is kitaníttatta — miért hagyja parlagon a szövetkezet? Mert az a föld szikes, kiáltotta a fia. Akkor nevezték ki kertészeti brigádvezetőnek. Nagy mellénye volt. Most csak helyettes. — Nem akármilyen macher ez a fiatal Bodola. Fifikával vágja ki a rezet — kezdi ecsetelni a portréját az öreg Nyemcsok, de aztán hirtelen beleharap az ajkába, és elhallgat. Jön Bodola. Lészegezett fővel, morózusan csörtet a hajtatóházba. Kisvártatva megjelenik a kertészeti agro- nómus. Hetyke, zöld kalapja alatt pedánsan lenyalt frizura rejtőzik, a pajesza azonban már őszül. Bodolát keresi. Ök ketten elválaszthatatlanok. Mint az ikrek. A hajtatóház trópusi melegében lenge ruhában dolgoznak az asszonyok. Hajladozás közben vérforraló látványban részesítik őket. Nem csoda, ha tüzet fognak. — Hogy a szövetkezet kilábalt a mélypontból, az egyes egyedül nekünk, kertészeknek köszönhető — szónokolja Bodola. Az asszonyok kedvelik Bodolát. Már azért is, mert folyton kakaskodik, és a szoknyájuk körül sündörög. — Úgy van, ez az igazság — visszhangozzák. Miközben a munkaasztalról a földre huppantják a megtöltött ládákat, még mélyebbre hajlanak. Csakhogy az éremnek másik oldala is van. A szövetkezetben hét brigád működik, kettő az állattenyésztésben, három a növénytermesztésben, és van egy gépes csoport is. Az előző elnök a kertészetre helyezte a hangsúlyt. Bodola, meg az ősz ha- lántékú agronómus benne volt a kalapban. Dőlt hozzájuk a pénz. Akkor épült a telep, a hajtatóházak, a fűthető fóliasátrak, akkor vásárolták a mai napig kifogástalanul működő Mannesmann szivattyúkat. Több milliót pumpáltak a kertészetbe. Most pedig a Bajuszkirály — így becézik a háta mögött az új elnököt —, csavarinta- ni akar egyet a. dolgok menetén. Azt hangoztatja, hogy a kertészeti brigádnak visz- sza kell térítenie azokat a milliókat, melyeket eddig kapott. A pénzt az állattenyésztés és a géppark fejlesztésére fordítja majd a szövetkezet. Ebből a meggondolásból helyezte saját emberét a brigádvezetői posztra. Ugyanakkor Bodolát egy lépcsőfokkal lejjebb tolta. A pajeszos agronómus- nak is piszkálja a csőrét, hogy egyik napról a másikra kiesett a kalapból. Vetélytársa, az állattenyésztési agronómus lett az elnökhelyettes, holott annak a fajankónak csak technikusi végzettsége van. — A tervismertető közgyűlésen követelni fogjuk, hogy jöjjenek létre az önálló elszámolású brigádok. Melyik mennyit produkál, aszerint részesüljön a jövedelemből. Legyen önálló a ker-i tészet, ne szóljon bele a dolgunkba a vezetőség. Ezt diktálja az igazság. így már böki! Igazság kell ide, semmi más. Ha önálló brigád lenne a kertészet, Bodola ismét föltornásztatná magát a vezetői posztra, és lesöpörné a Bajuszkirály emberét. Innen már csak egy ugrás az elnökség. Van itt ész! Ám a Bajuszkirály sem a falvédőről jött. Nem véletlenül beszélte rá a városi pártbizottság első titkárát, hogy látogassanak ki a telepre. Cseh János saját szemével győződhetett meg, hogy a kertészetben rendben mennek a dolgok. Az elkövetkező években az állattenyésztésre kell fordítani a figyelmet. Mivel a két ágazat között óriási a különbség, önálló elszámolású brigádok létesítésére még nem érett meg a helyzet. A tervismertető közgyűlésen Cseh János ott ül majd az emelvényen, az elnök mellett. Ha netán Bo- doláék mégis kötik az ebet a karóhoz, az első titkár aligha dől be nekik. A politika nem ekeszarva. — A tervismertető közgyűlést megelőzi a párttaggyűlés — kaffog közbe nőiesen vékony hangon az agronómus, és zsebkendőjével meg- törli izzadó üstökét. — Akkor a párttagokat kell meggyőzni először. Ha sikerül, a közgyűlésen már könnyű dolgunk lesz. — Csak egy megfelelő ember kell. — Hogy érted? — Aki kezdeményez. — Egy alulról jövő valaki? — Igen. — Egy alulról jövő népi kezdeményezés — csap a homlokára Bodola —, ebben van ráció! Egy alulról jövő népi kezdeményezéssel meg lehetne torpedózni az elnököt. Mi ketten a Némával nem szólunk közbe. Ügy teszünk, mintha süketek lennénk. Megállás nélkül cipekedünk a ládákkal. Egyszercsak mellettem terem Bodola. — Párttag vagy? — Fél éve. — Nagyszerű. — Miért? — Feldobhatnád ezt a labdát a taggyűlésen. — Nekem nincs semmiféle beosztásom. — ő csak egy sártaposó — avatkozik közbe az öreg — Éppen ezért — emeli fel a mutatóujját Bodola. — Te lennél az alulról jövő népi kezdeményezés. — Mi lenne a haszna belőle? — csökönyösködik a társam sánta lábát masszírozva. — Mindannyian jól járnánk, ha önálló lenne a brigád. Te is — irányítja a mutatóujját az öregre. Nyemcsok bácsi elhúzza a száját. Látszik rajta, hogy borzolódnak az idegei. Senki se akarja megszabni neki, mikor jár jól. Saját élettapasztalatán alapuló bölcsessége rendíthetetlenné tette ezen a téren. Fiatalkorában, amikor béres volt, a gazda nap mint nap biztatgatta, igyekezz fiam, jól fogsz járni, s elszámoláskor egy pár lyukas csizmát kapott. A háborúban, odakint a fronton egy őrmester arra buzdította, legyen hős, akkor jó dolga lesz, hát egy gránát majdnem elvitte a lábát. Hazatérve a hadifogságból, azzal fogadták, igényeljen földet, építsen piros cserepes tanyát, a végén mindenét elvitte a beszolgáltatás. Aztán jöttek az agitátorok, lépjen be a tészbe, hát most itt van, és cipekszik ezekkel a ládákkal, s közben Bodola újabb maszlagokkal eteti. — Az elnöknek is van tábora. — Mi se vagyunk kevesen. No, kezet rá — nyújtja a tenyerét. — Gondolkozni kell ezen — tart vissza az elhamarkodott ígérettől az öreg. Bodola, mint egy szelíd kis nyuszi, elnézően vigyorog. Kimegyünk a levegőre, a hajtatóház kéménye mögé. Itt csak magunkban vagyunk. — Van benne ráció — idézem Bodolát. Az öreg sáros kezét beletör li a pufajkába. Előkotor egy cigarettát. — Ide figyelj fiú, mondok valamit. Ha megérted, akkor megérted, ha nem, hát nem. Két szikla vitatkozik az úton. Arra jön egy kis szikla. Naiv lélek lévén, elhatározza, igazságot tesz közöttük. Erre tudod mi történik? A két nagy szikla abbahagyja a vitát. Nekiugranak a kis sziklának. — Ahá! Szóval ne szólaljak fel. Mi lesz akk<tr az alulról jövő népi kezdeményezéssel? — ugyanis már kezdtem beleélni magamat, hogy valami nagy dolgot viszek végbe. — Azzal te ne törődj, az majd magától jön, Bodolák nélkül — hűtött le egykettőre. Az a gyanúm, utálja Bodolát. Nem érti a fifikáját. Vagy nem is akarja, mert viszolyog a fifikusoktól. És Bodola nagy fifikus. Hallatlan ambícióval törne a magasba. Repedezett körmű, bütykös ujjai között tartott csikket messzire pöcköli. Cseh János és az elnök éppen akkor ér fel a partra. A nap melegen süt. A közökben elolvadtak a hófoltok. Itt a tavasz. Visszavonhatatlanul. Ruzicskay György: Udvaron Szemjon Gudzenko: 1945 utóhangja Alkalmi útitársak, hát megint ' találkoztunk a front útvonalán. Szülőházunkra gondolva, most újra biztatjuk az elszánt sofőröket, és előre a fény szerint bolyongunk, ' átkozva ezt a nagy magyar síkságot, ahol csak szél fúj, fogyottak a kévék, tökök szedetlen, mint a lövedékek, s büszke királyok emlékművei, akik rövid vaskardokkal ülik meg lomha, lusta, kövér lovaikat. Pihenő jön. Szénapadláson alszunk, vagy palotában bársonypamlagon Ha nincs vizünk — hát parfümmel mosakszunk, a fűtést rummal „igazítjuk helyre”. S indulás újra. Gyerünk, sofőr, gyerünk l Nem Kolumbus Kristófnak útja ez, mégis új országok nyílnak előttünk, megyünk előre új határokig. És megismétlődnek a rohamok, bombázások, védelem, szanitécek, felderítők kutatása az éjben. Hatalmas várost házanként veszünk be, sőt lakásonként, Karfáról lelóg egy idegen géppuskás katona. És mindez ismétlődik. Bécs alatt az úton lovak bíbor vérbe fagyva. Hatalmasak, mint egy-egy rőt halom. A parlamentben német rohamosztag zászlói s köpenyei szanaszét. A foglyok pedig még a harc hevétől káromkodnak, izzadúak és remegnek, Nem turistákként megyünk mi most Becsbe, nem múzeumba, nem kirándulás ez. Nem is zenekar tagjai vagyunk. Csak gyalogosok, Ámde Beethoven koszorúkat kapott a századunktól. Alkalmi útitársak, hát megint találkoztunk a front útvonalán. Szülőházunkra gondolva most újra biztatjuk az elszánt sofőröket, és előre a fény szerint bolyongunk, a messzi hadjáratból hazatérve. Alkalmi útitársak, katonák első vonalból, első szerelvényből! a világháború befejeződött. Várnak ránk otthon! Gyerünk, sofőr, gyerünk! Szokolay Károly fordítása
