Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

1986, április 4., péntek NÉPÚJSÁG magyarázni, ezt érezni kell. Ahogy az igazán nagy szí­nész minden idegrostjával átéli a szerepét, úgy „éli át” magában a közönség is az igazi nagy színészt. Ma már csak az idősebbek emlékeznek a harmincas évekből Lakner bácsi gyer­mekszínházára, amely va­sárnap délelőttönként a Víg­színházban működött. Ott kezdte pályafutását Ruttkai Éva. A felszabadulás idején még szinte kamaszlány volt, de Jób Dániel már felfedez­te benne a nagy ígéretet. Kézen fogva a közönséget Kemping-világtalálkozó Debrecenben Tízezer vendég - tíz napig színész. Ez a jól hangzó sablon az igazi színészetnek éppen a lényegével ellenke­zik. Az igazi színész (s elég itt az igazi jelző, amely a jót, a kitűnőt, a nagyszerűt, az elragadót, s az összes töb­bi pozitív jelzőt pontosan helyettesíti) —, mondom: az igazi színész, mesterségének fölényes ura, művészetének valódi első hegedűse, éppen attól az, aki, hogy legalább olyan mértékben Shakes- peare-színész, mint ameny- nyire Molnár-színész. Hogy Ibsent, vagy Shawt, Szigli­getit, vagy Kisfaludyt ugyan­úgy tökéletes mesterségbeli tudással, és magával ragadó művészi erővel játszik el, mint Örkényt, vagy Hubayt, Euripidészt, vagy Arisztopha- nészt. Bizonyos alkati adott­ságok persze minden szí­nész számára szabhatnak sze­rephatárokat, a legkiválóbb­nak is — de csak azok, és sohasem a színpadi szerzők. Ha most elmondanám, hogy a Háború és béke Na­tasájától az Ármány és sze­relem Lujzájáig, A néma le­vente Ziliájától A^ öreg hölgy látogatásáig (e Dür- renmatt-játék címszerepe volt a legfrissebb bemutató­ja), mi mindent játszott el Ruttkai Éva, hozzávéve film- és televízióbeli, meg a rádió­ban alakított szerepeit is, a kommentár nélküli puszta felsorolás is legalább két nagy újságoldalt töltene be. Korunk Bajor Gizije, ahogy sokan évtizedek óta nevezik, elégedett lehet: hiszen még Shakespeare Júliája, Csehov Sirályának Nyinája (később, érettebb korban: Arkagyiná- ja, Madách tragédiájának Évája sem hiányzott párat­lanul gazdag szerepreper­toárjából. Nála csak a kö­zönség lehet elégedettebb, hogy annyi mindenben látta, láthatta — és reméli: fogja még igen sokáig látni — ezt a csodálatos színésznőt. Akiről talán a legszebbet egykori férje és nagyszerű pályatársa, Gábor Miklós ír­ta Tollal című könyvében: „Mindig vállalja a testvéri­séget mindannyiunkkal, és mindig mosolygóan magá­nyos. Játékában van valami: mintha az embert kézen fog­ná”. Barabás Tamás „Forr a világ bús tenge­re. . •” mondhatná ma is a költő. A testvérháborúk, merényletek hírei sajnos mindennapossá váltak, a té­vé képernyőjén otthonunk­ban is sűrűn látjuk a szo­morú következményeket. Mindez még becsesebbé te­szi számunkra a békés em­beri kapcsolatokat; arra ösz­tönöz, hogy mind több bará­tot szerezzünk más népek fi­ai közül is. A nemzetközi turizmus kiváló alkalmat nyújt e nemes törekvés va- lóraváltására. Hazánk tavaly 15 millió külföldi vendéget fogadott, és ötmillió magyar utazott külföldre. örvendetes, hogy egy esz­tendő alatt ilyen sokan lá­togattak hozzánk, ismerték meg a magyar valóságot, és bízunk benne, hogy jóbarát­ként tértek haza szülőföld­jükre. Hogy az idén hány nemzet fiai, lányai jönnek hozzánk nyaralni, telelni, is­merkedni hazánk nevezetes­ségeivel és lakóival, ezt még nem jósolhatjuk meg. De egy kicsit kiemelkedő ide­genforgalmi eseménysorozat­ról már most beszélhetünk. Az idén ismét Magyarorszá­gon tartja világtalálkozóját a Fédération Internationale de Camping et de Caravan­ning (FICC), a kempingezők és lakókocsizók nemzetközi szervezete. Több mint fél évszázados — 1933-ban alakult — ez a nemzetközi szervezet, mely idén augusztus 1. és 10. kö­zött a Debrecen melletti Ve- keri-tónál tartja 47- kem­ping-világtalálkozóját. Az 1965-ben alakult Magyar Camping és Caravanning Club lesz a házigazda, tá- gabb értelemben azonban mindannyian, mi magyarok. Hiszen a tízezer vendég tíz­napi tapasztalatait egy ma­gyarországi látogatás élmé­nyeiként meséli majd isme­rőseinek; rajtuk múlik, hogy milyen propagandát fejt ki hazánkról beszélve. Bizakodásunkat, hogy vendégeink jól érzik majd magukat, megalapozza az is, hogy 1966-ban már volt egy­szer Balatonfüreden egy ilyen világtalálkozó, és nagy sikert aratott a külföldi kempingezők soraiban. Ez­zel a húsz esztendeje elért eredménnyel megerősítettük azt a nemzetközi pozíciót, amelyet a világ kemping­mozgalmában a magyar szervezet elért. Ez is hozzá­járult ahhoz, hogy Párizs­ban 1983-ban a közgyűlés szótöbbséggel úgy döntött, Magyarország ad otthont a 47. FICC Rallye-nak, aho­gyan a világtalálkozót neve­zik. A kibővített vekeri-tavi mintakemping kulturált ott­hont nyújt a Keletről és Nyugatról érkező turisták­nak, és a program módot ad arra, hogy minél többet megtudjanak rólunk, ven­déglátóikról. A csónakázás­sal. sporttal, játékkal töltött nap után orgonahangver­senyre mehetnek a debrece­ni kálvinista nagytemplom­ba, gyönyörködhetnek a tá­borba látogató művészeti csoportok folklórprogramjá­ban. Lovagolhatnak vagy is­merkedhetnek a bihari táj­jal, a Hortobágy nevezetes­ségeivel, fürödhetnek a gyógyvízben és az elő- és utótalálkozókon a tízezer vendégből hatezer a Bala­ton mellé, illetve Budapest­re is eljut. Jó vendéglátókhoz illően sokoldalú programmal igye­keznek kielégíteni a szerve­zők a magyarországi kem­pingezés iránti élénk érdek­lődést. Ez a világtalálkozó egy újabb lehetőség arra, hogy jó barátokat szerez­zünk, hogy növeljük hazánk presztízsét Európa különbö­ző nemzetei előtt. Nagy je­lentősége van annak, hogy egy ilyen rangos nemzetközi szervezet tagjai személyes tapasztalataik alapján jó ké­pet fessenek Magyarország­ról. — Imre — Jól összehozza a fiatalokat a közös muzsikálás a sátrak előtt (Mtt fotó — ks) Történésem — viccekben Történelmünk nagy sorsfordulójáról, a felszabadulásról, új világunk első hónap­jairól, éveiről sokféle híradásunk van. Visszaemlékezések, tanulmányok, korabeli újságok, filmhíradók, irodalmi művek, tör­ténelemkönyvek segítenek a tájékozódás­ban, tudományos értékelések adnak útba­igazítást a ma már történelemmé vált ese­mények megértéséhez. „A felszabadulás órájától kezdve külö­nös érzékenységgel lüktet Budapest hu­mora: bármi volt is egy politikai, kulturá­lis, közéleti esemény komoly vagy éppen komor mondanivalója, utána másfél órá­val már készen volt a róla szóló vicc is” — írja Erőss László A pesti vicc című kö­tetében. Ma már szinte hihetetlen, történelmi furcsaság az is, hogy az első kabaréműsor bemutatóját — Szájkosár nélkül címmel — közvetlenül a város felszabadulása után, 1945. február 27-én már megtartották. Pillantsunk hát be a felszabadulás után született viccek világába, s nézzük meg, hogyan tükrözték vissza a korszak hétköz­napjait! * * * A mindenből kifosztott városban az élel­miszerhiány még az ostrom után is hosszú ideig gondot jelentett. Ekkor kezdődött a cserevilág: sokan vidékre jártak cserélni, használati tárgyaikat, ruháikat adták el ennivalóért. A következő viccek ebből a témakörből valók: — No de Klofár úr! Kézzel eszik? Hi­szen magának gyönyörű étkészlete van. — Mit gondol, miből vettem ezt az ebé­det? \ * * * — Meghalt a nagynéném. Egy élő liba maradt utána mindössze. — Végrendeletet csinált? — Igen. Enyém a zúza! * * * Ágyneművel, fehérneművel felpakolt asz- szonyt szólít meg a szomszédja: — Mi az, Libuckáné, költözködik? — Nem, megyek a pékhez kenyérért! * * * — JNahát, Lajos, hogy te milyen köny- nyelmű vagy! — Miért, mi van? — Egy kockacukor van a Misiké kezé­ben ... És ha lenyeli? * * * Az új rendszer a közéletből igyekezett kiszűrni a nyilas és fasiszta múltú szemé­lyeket. A szűrést egyebek közt az igazoló bizottságok végezték. Az igazolások körüli furcsaságokat is megörökítették: Ballag a prímás az utcán. Jön szembe a brácsás. — Mi baj, koma? — Most voltam az igazoló bizottságnál. Eltiltottak, nem muzsikálhatok, — Aztán mért nem? — Kérdezte az elnök: húztam-e azt a nótát, hogy Horthy Miklós katonája va­gyok. Mondtam, húztam. — Ejnye, te, hát miért nem tagadtad le? — Nem lehetett. Neki húztam. * * * Akadtak,' akik nem a demokrácia győ­zelmének szurkoltak, így hát úton-útfélen ócsárolták. A következő vicc hőse is ezt tette: Krausz bácsi notórius rémhírterjesztő. Amikor harmadszor viszik be, ráijeszte­nek. Kiviszik az udvarra, bekötik a sze­mét, és dúktöltéssel a levegőbe lőnek. Az esemény után reszkető inakkal kivánszo­rog az utcára, meglátja az egyik ismerőst, és odainti: — Mondok magának valamit, Szabó úr, de ne adja tovább! Képzelje, ezeknek még töltényük sincs! * * * A gyökeresen megváltozott társadalmi körülmények is bekerültek a vicctémák közé. íme, egy frappáns történet: Felsóhajt a segédházfelügyelő felesége: — Ezt a pechet! Az uramat tegnap ne­vezték ki államtitkárnak. A franc egye meg, ha nem ez a rendszer van, én most méltóságos asszony lehetnék! * * * Példa a gyors ütemben növekvő inflá­cióra: — Mennyi a pontos idő? — Nézd meg, mennyibe kerül a cukor a szemközti fűszeresnél! — Huszonnyolcezer pengő. — Tíz órakor még csak huszonnégyezer volt. Akkor most fél tizenkettő! * * * 1945-ben a Ludas Matyi kérdezte: Melyik a legdemokratikusabb ruhada­rab? Válasz: Az Amazon melltartó. A csüg- gedőket felemeli, a széthúzókat összetartja, a hatalmaskodókat elnyomja. Korabeli újságokból és vicclapokból gyűjtötte: Kiss György Mihály — Szabadsáááág! Itt a Szabadság! Megjelent a Sza- badsááág! Az 1955-ben forgatott Bu­dapesti tavasz című film útolsó kockáin tűnik fel a lobogó hajú, csillagszemű, viseltes hosszúnadrágba, ko­pott viharkabátba öltözött fiatal lány, hóna alatt új- ságköteggel, a felszabadult Budapest új napilapjának első számával, amelyet stíl­szerűen Szabadságnak hív­nak. Feledhetetlen jelenet. A mozivásznon alig több egy percnél, mégis örökké emlé­kezetes marad. A kiváló for­maérzékű filmrendező, Má- riássy Félix tévedhetetlenül tudta: pontosan ide, a film végére, pontosan így és pon­tosan ennyi kívánkozik. Et­től lesz jelképes és szép, a néző számára felemelő, és katartikus ez a Budapesti ta­vasz. Meg azért is, mert ezt a tömör szövegű statisztasze­repet az akkor már országos népszerűségű, különböző ál­lami kitüntetésekkel rendel­kező, átütő erejű színésznőre, vezető művészeink közt is az egyik legnagyobbra, Ruttkai Évára bízta. A Pesti Színházban az Orfeusz alászáll című drámában i Ruttkai Éva egy irodalmi műsorban (MTI fotó — KS) Az ország egyik legnép­szerűbb kis színháza, a bu­dapesti Mikroszkóp Színpad nemrég sajtókabarét muta­tott be, Vesszük a lapot címmel. Az est igazi szenzá­ciója a vendégszereplőnek meghívott Ruttkai *Éva. Fel­fénylő ékkő a műsorban, ra­gyogó dísz a színpadon. Ked­vesen szellemes öniróniával nyilatkozik, utolérhetetlen egyáni bájával sanzont éne­kel — és néhány percig a színpad fölé kifeszített vász­nat nézi a közönséggel együtt. Mozi pereg. Éppen ez a bizonyos utolsó, rövid je­lenete a Budapesti tavasz című filmnek. Ritka pillanat: egy nagy színésznő 1986-ban a színpadon állva, a közön­séggel összeforrva szembesül önmagával. 1955-ös énjével, amikor fiatalabb volt ugyan, de már akkor ott, abban a mini jelenetben is nagy szí­nésznő. Hogy mikor kezdődött? Abban az önálló estjében, amellyel a hetvenes években sok éven át járta Budapestet és az országot, a Parancsolj velem, tündér király nő! című műsorába egyebek közt ezt is elmondta. Talán három­éves sem volt még, amikor kezdte, amikor először szín­padra lépett azzal a mondat­tal, hogy „Parancsolj velem, tündérkirálynő!” És ott ra­gadt. A színpad varázsa már hároméves korában rabul ej­tette, és talán nem túlzás, ha kimondjuk, hogy ez megfor­dítva is igaz: a hároméves Éva magában hordta már azt a csodálatos anyagot, amely azóta is kisugárzik belőle, valahányszor színpa­don — vagy a mozivásznon, vagy a képernyőn, akár a rá­dió stúdiójában nem is lát­hatóan, csupán hallhatóan — a közönséggel kapcsolatba kerül. Ez a sugárzás a nézőt azonnal megfogja, rabul ejti, többé el nem engedi. Több ez, mint tehetség, ez valami titokzatos varázslat, nem nagyon lehet elemezni, és szerződtette a Vígszínházba, és azonnal a mélyvízbe is dobta, rábízva A mi kis vá­rosunk c. líraian szép darab egyik főszerepét. S talán még ennél is „mélyebb” víz volt rögtön utána, amikor a már nagy nevű, ünnepelt sztár, Tolnay Klári hirtelen meg­betegedett, s hogy el ne ma­radjon aznap se az előadás: Jób úgy döntött, Ruttkai Éva ugrik be Tolnay szerepébe! Az a szerep sem volt ám akármilyen! Több mint egy évtizeddel később a Vígszín­ház színpadán, annak immár első számú primadonnája­ként Ruttkai újra eljátszotta: A hattyú volt ez a szerep, Molnár Ferenc vígjátékának címszerepe. Mondják: Ruttkai vérbeli Molnár-színésznő, de ebben én éppúgy nem hiszek, mint amikor valakire azt mond­ják : vérbeli Shakespeare­Latinovits Zoltánnal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom