Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
NÉPÚJSÁG f 1986. április 4., péntek o FOLDUNK Helységneveink nyomában Bomkgyház, Kisdombegyfiáz, Magyardombegyház Dombegyház nevét dombon épült templomáról kapta. A település egy részét 1946-ban Kisdombegyház néven külön községgé alakították. Magyardombegyház- nak — melyet korábban felekezeti alapon Református- dombegyháznak neveztek — Magyar néveleme a lakosság nemzetiségére utal. Az egykor Csanád vármegyéhez tartozó Dombegyházán a múlt század végén már gőzmalom, posta és távíróhivatal, valamint postatakarékpénztár működött. Lélek- száma 1851-ben 1495, 1891- ben 3225 volt, 1984. január 1- én pedig (a három települést összesen) 3805-en lakták. Dombegyházán született 1529-ben Balsaráti Vitus János tanár, orvos, prédikátor, 1848-ban Vörös László, a budapesti millenniumi föld alatti vasút egyik építője, a fővárosi villamosközlekedés alapítója, és ugyancsak itt látta meg a napvilágot, 1897- ben Weil Emil politikus, orvos, egyetemi tanár, Kos- suth-díjas. Képünkön: a tanácsháza Dombegyházán Fotó: Gál Edit flz emlékmű és tervezője Nap mint nap elsétálunk Békéscsabán a felszabadulási emlékmű mellett. Megszoktuk, hogy ott van, hogy évről évre elhelyezzük ott a megemlékezés koszorúit. Nem is sejtjük, hogy az, aki akkor, a felszabadulás utáni hónapokban megálmodta, ma is közöttünk él és alkot. Mert Csányi Béla nyugalmazott rajztanár szerényen hallgat róla, ha nem kérdezik, magától nem mondaná, hogy ő tervezte ezt az emlékművet. Kulich Gyula-lakótelepi otthonában kerestük fel a minap, s ő készséggel idézte fel azokat a régi napokat... — Valami fantasztikus lelkesedés fűtött mindenkit akkoriban. Kimondani nem lehet, mit éreztünk, mikor megtudtuk, többé nem kell az óvóhelyre mennünk. Néztük a családot: élnek-e hozzátartozóink ... Előveszi rajzait, a lebombázott állomásról, a régi, falusias utcákról, terekről — városfejlődési dokumentum valamennyi. 1935 óta tanított. A vázlatkönyv mindig nála volt, ha látott valamit, megörökítette, nekünk, az utókornak. S amit nem vetett papírra, megőrizte emlékezetében : — Az emlékmű helyén valamikor a Petőfi liget állt. Meglehetősen nehéz idők voltak azok, nem tudtunk mivel tüzelni, hát a város feláldozta a liget fáit... A kerthelyiség is bezárt hamarosan. melyben addig sörözhettek az arra sétáló, ráérő emberek. Adva volt tehát a szabad tér, egy történelmi pillanat, melynek emléket kívántak állítani, s egy lelkes művész, aki tenni akart szülővárosáért ... — Díjazás ilyesmiért nem járt akkoriban, de bántam is én . . . Ott volt a kisvonat kitérője: sokan megfordultak hát arra, érdemes volt ide állítani az emlékművet. Elképzelésem az volt, hogy egy emelvényen diadalkapu álljon. A változás annyi, hogy a két stilizált mécses helyére én ő'rt álló katonákat mintáztam volna, ám arra akkoriban nem futotta a pénzből ... Az elgondolástól — 1945 nyarától — egy év telt el, s már állt az emlékmű. — Nap mint nap figyeltem, miként készül Verba Imre építőmester irányításával. Néha még a diákjaimat is kivittem, segíteni maltert keverni, meszet oltani, hogy mihamarabb elkészüljön. Az idősebbek még emlékeznek talán: nemzeti ünnepeinken tűzijátékot rendeztek az emlékmű körül. S lám, most kiderül, a tűzijátékokat is ő, Csányi Béla rendezte, mert: — Nekem mindig örömet szerzett, ha a városért valamit tehettem ... N. A. Fotó: Gál Edit Őrzik a falusi műit emlékeit Skanzenek Magyarországon Mintha éppen csak reggelizni szaladt volna ki a háziasszony húga, aki látogatóba érkezett a szatmári kurtanemes családhoz. A látogató az első pillanatban megdöbben, a másodikban jobban is körülnéz: menynyire élethű az, amit évtizedek és százkilométerek távolából teremtettek újjá. S a harmadikban már ott érzi magát a száz esztendő előtti magyar szatmári faluban vagy a kisalföldi, németül beszélő gazda házában. Mindez együtt — és még sok minden — a szentendrei szabadtéri múzeum. Egy az öt közül, amelyet az elmúlt évtizedek során az ország különböző vidékein létrehoztak — de első az egyenlők között, lévén országos intézmény, a Művelődési Minisztérium közvetlen felügyelete alatt, míg a többiek q megyei múzeumi igazgatósághoz tartoznak. Múltjuk közös. Magyarországon először a nagy millenniumi készülődés jegyében, a múlt század utolsó évtizedében gondoltak arra, hogy meg keli (vagy meg kellene) őrizni a falusi múlt emlékeit. Akkor készült el — 1896-ban, az ezredéves ünnepségre — a Néprajzi Falu. Aztán sokáig nem történt semmi. Már csak azért sem, mert a félfeudális országban évtizedekig alig- alig változott valami. A falusi emberek úgy éltek, ahogyan szüleik, nagyszüle- ik — a jelen akkor alig különbözött a múlttól. Jóllehet a szakemberek akkor is sürgették a falusi, kisvárosi életforma megőrzését múzeumi formában, hazánkban erre sokáig nem került sor. Közben már számos országban — elsőként Svédország fővárosában, Stockholmban — elkezdték gyűjteni a népi élet már- már veszendőbe ment értékeit. (Onnan van a szabadtéri múzeumok közismert idegen neve is: skanzen.) Aki ma elmegy Szentendrére, s végigjárja a szabadtéri múzeumot, el sem tudja képzelni, mennyi munka, tudományos kutatás, épületkiválasztás, bontás, dokumentálás, konzerválás és tervezés kellett ahhoz, hogy ma zavartalanul szemlélhessük két (és hamarosan három) tájegység egykori lakóházait és életformáját. Ez sem egészen pontos: a Felső-Tisza-vidék és a Kisalföld kiállítási egységei készen állnak, látogatható — ezektől távol, teljesen külön — a mándoki görögkatolikus templom és temető, s az idén nyílik a nyugatdunántúli kiállítás egy része. A tervezett 300 közül 60 építmény áll, több mint ötezer műtárgy látható, további 25 ezer van raktárakban és még vagy 60—80 ezret szándékoznak a szentendreiek gyűjteni vagy hivatalos másolatban elkészíteni. A Szentendrei Szabadtéri Múzeum 1967. elején nyitotta kapuit, s azóta további öt hasonló jellegű — de nem országos — múzeum kezdte meg működését. Hozzátehetjük: ott, ahol a helyi vezetők felismerték, hogy a régi életforma emlékeinek szakértői gyűjtése sürgős feladat, néhány év, egy-két évtized múlva — helyenként változóan — már alig lehetne találni megmenteni valót. így alapították meg a Somogy megyei Szennán a tájmúzeumot a Somogyterv lelkes mérnökeinek kezdeményezésére. A szombathelyit, a zalaegerszegit, és ,a nyíregyháza-sóstóit a városi és megyei vezetők szorgalmazták elsősorban. Az ötödik, az ópusztaszeri — nemzeti emlékhely. Ott állítják fel — remélhetőleg most már hamarosan — Feszty Árpádnak egykor a budapesti Városligetben volt híres körképét, a Magyarok bejövetelét. Valamennyi szabadtéri múzeum 1982-ig szorosan együttműködött a Szabadtéri Múzeumok Országos Tanácsa keretében. Sok hasznos tapasztalatcsere, tudományos együttműködés kezdődött és hozott eredményeket abban az időben. Ám akkor — ki tudja, miért — ez a tudományos tanács is áldozatul esett az átgondolatlan decentralizálások hullámának. Azóta — a tapasztalatcserék legfeljebb alkalmiak és a kapcsolatok inkább személyekhez fűződnek. S ha nincs rivalizálás, az csupán a tudományuknak és közérdekű terveiknek élő muzeológusoknak köszönhető. Pedig volna miért vetélkedni, mert — nem újság, hiszen az életnek és a kultúrának sajnos nagyon sok területéről mondható el ez manapság — kevés a pénz. Elsősorban ezért készülnek lassan a szabadtéri múzeumok. Szentendrén — ha a jelenlegi ütemben folytatódik a múzeumépítés, a tájegységek házainak és műtárgyainak végleges helyükre telepítése — csak a jövő évezredben lesz készen a skanzen. Szombathelyen (ugyancsak anyagi okokból) a levegőben lóg az építés második üteme, Nyíregyháza-Sóstón szintén a második ütemnél tartanak, azaz csak a fele készült el mostanáig. Zalaegerszegen viszont csaknem teljesen készen áll a szabadtéri múzeum, Szennán közelednek a befejezéshez, Ópusztaszeren pedig évenként egy-két épülettel gazdagodik, ütemesen fejlődik a nemzeti emlékhely. És vannak, egyre nagyobb számban országszerte: tájházak. Éppen az említett decentralizálás tette lehetővé, hogy ott alakítsanak ki tájházat, ahol éppen van egy gyűjtő szenvedélyű tanító vagy egy erősen lokálpatrióta tanácselnök. Néhol — talán nem is kevés helyen — hozzáértő módon rendezik be, valóban megőrzésre méltó tárgyakat gyűjtenek hozzá. De fölös számban vannak olyanok is, amelyeknek legföljebb az épülete érdemli meg, hogy fennmaradjon. S azok is jobb helyen lennének valamelyik szabadtéri múzeumban. Volt példa arra is, hogy a szentendreiek találtak védelemre méltó épületet, a Műemléki Felügyelőség ki is mondta rá a védettséget — aztán a megye élt (talán visszaélt?) a védettséggel és az épületből tájház lett. S az ellenkezőre példa: az egyik helyi tanács ingyen adott át épületet az általa kisajátított területről. Hogy melyik a jellemzőbb? Szerencsére — az utóbbi. Az viszont már kevésbé szerencsés, hogy ez is véletlenszerű. Hiányzik — no nem a központi irányítás, valamilyen újabb hivatal a sok meglevőhöz, hanem — a szabadtéri múzeumok szervezett, átgondolt, tudományos együttműködése. Valami olyasmi, mint 1982- ig volt országos tanácsuk. Mert végül is: szabadtéri múzeum lehet több is (bár a jelenlegi öt teljesen elegendőnek látszik), de Magyarország, amelynek múltját, déd. és ükapáink életét be akarják és be kell mutatni — csak egy van. Ezért nemzeti érdek a minél jobb együttműködés, a szabadtéri múzeumok további, még erőteljesebb fejlődése. Várkonyi Endre 'A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Falumúzeum (Fotó: mti — ks reprodukció)
