Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
1986. március 8., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tok-folyó-apó Az uráli népköltészet remekműve magyarul Rendhagyó egyetemi jegyzetet jelentetett meg néhány hónapja a Tankönyvkiadó a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem megbízásából Bevezetés az uráli népköltészetbe címmel. Vértes Edit, a debreceni egyetem nyelvész- professzora áttekinti a legutóbbi időkig irodalmi nyelvvel nem rendelkező uráli nyelvrokonaink népköltészete megismerésének a történetét, majd közelebbről a déli osztjákság népköltészetét vizsgálja. A jegyzet a tanulmányon kívül magába foglalja egy déli osztják népi eposznak, a Tok-folyóapónak a műfordítását T. Lovas Rózsa tollából. Mindkét munka, a műfordítás és a tanulmány egyaránt eseményszámba megy. Magától értetődik, hogy Vértes Edit részletesen elidőz Reguly Antal munkásságánál. Reguly nemcsak a vogu- lok, hanem az északi osztjá- kok körében is gazdag nép- költészetet talált, noha eredetileg nem népköltészeti anyagot akart gyűjteni, de mindkét nép körében olyan magas szintű epikus hősköltészetre bukkant, hogy módosította eredeti célját. Reguly úgy halt meg harminckilenc éves korában, hogy gazdag anyagából semmit sem tudott közkinccsé tenni. Ez a feladat másokra várt. többek között Pápay Józsefre, a debreceni egyetem kiváló professzorára. Vértes Edit dolgozatának értékét növeli, hogy az uráli nép- költészetről az első összefoglaló tanulmánynak számít. A professzornő feltárja a nyomokat, az utalásokat, s megállapítja, hogy a vogul anyag szépségén eddig jobban megakadt a válogatók és a műfordítók szeme, mint az osztjákén. Az osztjákban három nyelvjárást különböztetnek meg, amelyek közül a déli ma már kihaltnak tekinthető. Különösen a déli osztják szövegek maradtak az ismeretlenség homályában, 1975-ig csak egy orosz kutató, Patkanov kiadványának második kötete tartalmazott déli osztják szöveget. Igaz, ez már 1900 óta ismeretes volt. Patkanov után a finn Karjalainen és Paaso- nen gyűjtött a századfordulón, az előbbi négy évig. az utóbbi tíz hónapig. Paa- sonen szöveggyűjteményeiről sokáig az volt a szakemberek véleménye, hogy valószínűleg kiadhatatlanok, és nem is érdemes velük foglalkozni. Ez a vélekedés nem kis mértékben a gyűjtő szerénységével magyarázható, holott azóta bebizonyosodott, hogy esztétikai szempontból szövegei a legszebb darabokat tartalmazzák. Van köztük egy csaknem ötezer soros eposz is, amelyet Vértes Edit németre fordított, s már ebben is meg-megcsillant az eredeti mű egynémely szépsége. T. Lovas Rózsa azért tanult meg déli osztjákul, hogy az eredetiből lefordíthassa az eddig ismeretlen egyetlen hitelesen népi uráli eposzt, melyet valószínűleg egy írástudatlan adatközlőtől egyvégtében jegyzett le a kutató, s nem ő állította ösz- sze részekből az eposzt, mint ahogy a Kalevalát vagy a Kalevipoeget szerkesztették. A Tok-folyó-apóról beszélek, melynek tárgya valóban eposzi: két fejedelmi lány és két hős viszontagságos története. Az egyik pár osztályrésze a tragédia, a másiké a boldogság. Tok-folyó-apó vára a Konda egyik mellékfolyója mentén épült — fából. A Kondán, az Irtisen és az Obon kell Tok-folyó-apó két fiának hajóznia, hogy az idősebb feleségül vehesse Tar-fenyő-férfi lányát. A ravasz öregember a kérőnek egy szolgálólányt csempész a szobájába. Részben ebből származik a bonyodalom, részben pedig Tok-folyó-apó lányának csalárdságából. Az eposz bonyadalmait nem csupán a hősök cselekedetei váltják ki, hanem a mitikus szellemek is. A műfordító rendkívül érdekesen minősíti a költemény stílusát. Expresszionistának mondja azon az alapon, hogy a lényegretörő megnevezés, a cicomátlanság jellemzi. Állítása bármilyen különös, példái révén meggyőző erejű. Lám, a stílusok korhoz és társadalmi folyamatokhoz kötődnek, de vannak idő felett álló stílusjegyek is. Igazi műfordítói bravúr és remek emberi teljesítmény a Lovas Rózsáé, aki „nyugati nyelvekhez szokott”, s már nem éppen a fiatal nemzedék képviselője, de a tökéletes iránti rajongása képes volt újabb intellektuális kalandok felé vinni. Fordítása gördülékeny, megcsillantja a déli osztják nép- költészet sajátosságait, a gondolatpárhuzamokat, igyekszik eredeti szépségükben visszaadni a hasonlatokat és metaforákat, az allite- rációkat és mértékkel az archaizmusokat. őszintén bevallja, hogy milyen szakmailelkiismereti gondot okozott neki az eredeti sorbeosztás. Ebben végül is a megszüntetve megőrzés szellemében járt el, hiteles akart maradni, de ügyelt a mondatszólamok belső ritmusára is, ezért módjával bár, de ahol szükségét érezte, változtatott a sorok szótagszámán. A népi eposz friss, élvezetes olvasmány két okból is. Egyrészt, mert rendelkezik azokkal a belső értékekkel, amelyek figyelmet keltenek a műélvezőben, másrészt a magyar olvasó akarva akaratlanul megkülönböztetett módon érdeklődik a mű mitológiája — és ha nem tűnik anakronizmusnak — szociológiája iránt, méghozzá az összevetés igényével. Érzékeli a különbséget a magyar és az osztják nép hiedelemvilága, belső szemlélete között — az osztják tipikusan északi és vízi nép —, ám furcsamód valami közösséget is érez. (Tankönyvkiadó, 1985.) Bakó Endre Királygyilkosság Visegrádon A középkori Magyarországon a hatalmi vita eldöntésének nem a politikai gyilkosság volt elfogadott és gyakorolt módja, de pontosan 600 esztendővel ezelőtt előfordult ilyesmi is. A lovagkirálynak is nevezett, Anjou-házból való I. Lajos királyunk, akit Nagy Lajosnak nevez a történet- írás. 1382. szeptember 10-ről 11-re virradó éjszaka, éjfél tájban, Nagyszombaton meghalt. Bár az ország nem lelkesedett a nőuralomért, Lajos utolsó akaratához híven mégis elismerték királyul elsőszülött. tizennégy éves Mária leányát, akit szeptember 17-én Székesfehérvárott az esztergomi érsek megkoronázott. Miután azonban a kormányzásban a Garai Miklós nádorra támaszkodó Erzsébet özvegy királyné intézkedései elégedetlenséget keltettek (a kiskorú Mária helyett anyja fogta az ország gyeplőjét), erős ellenzék alakult politikája ellen. Már 1385-re három pártra szakadt az ország. Az egyiknek Garai nádor volt a vezére, aki Erzsébet befolyása alatt állt. Erzsébetnek nem tetszett Máriának Luxemburgi Zsigmonddal tervezett házassága, amely még Nagy Lajos akarata volt, s ezért a francia udvarral tárgyaltak Mária és Orleansi Lajos frigyéről, ami egyértelmű lett volna a Luxemburgok. Vencel német—cseh király, a nápolyi III. Károly király és a pápa elleni szövetséggel. Ilyen oktalan. háborúra egyenesen kihívó diplomáciai ballépésre korábban — sem az Anjouk, sem az Árpád-házi királyok alatt — nem volt példa. Nem csoda, hogy nyilvánosságra hozatala elkeseredést, és elégedetlenséget váltott ki. A másik párt tagjai — Kis Károly király korabeli portréja Lackfi István horvát bánnal az élen — lovagi kötelességüknek tekintették Nagy Lajos utolsó akaratának a végrehajtását, és Luxemburgi Zsigmond útját egyengették. A harmadik csoport, a Horváti-testvérek vezetésével a nápolyi III. Károly fiát, Nápolyi Lászlót akarta Máriával összeházasítani. Ugyanekkor III. Károlyt akarták a magyar trónon látni, hogy erőskezű férfiuralkodó irányítsa az országot. Ez a törekvés a hagyományos magyar jogfelfogásra támaszkodott, amely szerint az Anjou-ház nem volt idegen dinasztia; az Árpádház leányága, V. Istvántól származtatta. Ugyanis a nápolyi király ugyanannak az V. Istvánnak volt a leszármazottja, mint Nagy Lajos, és az Anjou-ház magyar ágán belül a Durazzói alág- nak volt a feje. Mivel pedig az Árpád-ház férfitagjainak törvényes öröklési jogához kétség nem fért, a törvényes magyar király az Anjou-ház egyetlen nagykorú férfitagja, III. Károly lehetett volna, akit egykor a még gyermektelen Nagy Lajos is utódjául szemelt ki, udvarában neveltette, s 1371—1376 között a szlavóniai bán tisztet viselte. Horváti Pál zágrábi püspök tehát Nápolyba hajózott, és „az összes magyar főúr nevében” meghívta Károlyt őseinek „törvényes, és jog szerint őt illető trónjára”. Károly megfelelő kísérettel 1385. október 23-án ért Zágrábba, ahol csatlakoztak hozzá Horváti János macsói bán csapatai. Az egyre népszerűbb király december elején megindult Budára, hogy — miként üzente a királynénak — segítségükre legyen a kormányzásban. Mária és Erzsébet a kedves rokon elé kocsizott, Károly lováról le- szállva átült a kocsiba, s így együtt vonultak be ünnepélyesen a fővárosba. A sebtében összehívott országgyűlés megválasztotta Károlyt kormányzóvá, Mária uralkodótársává. De Károly híveit nem elégítette ki a félmegoldás. A nép is izgatottan követelte a nőuralom megszüntetését. Károly szabadkozott, de a főurak a forradalmi hangulat miatt kérték, fogadja el a koronát. Bebizonyították, hogy a trón joggal illeti. Csak úgy biztosítható az ország nyugalma, ha ő veszi át az uralmat. Hogy Károly őszintén szabó- dott-e, vagy sem. nem tudjuk. De végül engedett. Mária királynő és Erzsébet lemondott, mondván: „A büszke és féktelen magyar nemzetet asszonyi kéz nem vezetheti. Vedd át őseid országát!” Károlyt 1385. december 31- én Székesfehérvárott megkoronázták, s II. (Kis) Ká- rolyként került a magyar királyok sorába. II. Károly óvakodott egyoldalú párturalom létesítésétől, s kormányát a három párt embereiből állította össze. Már-már sikerült néhány hét alatt magához hajlítania az ellenpárti főurakat. Csak a nádori tisztéből elmozdított Garai és Erzsébet nem törődött bele az új helyzetbe. Elhatározták, hogy elteszik láb alól a királyt. 1386. február 7-én Erzsébet fontos megbeszélésre magához kérette Kis Károlyt, aki kíséretét hátrahagyva elvonult Máriával és Erzsébettel egy külön szobába. Ezalatt Garai, a két Bebek és Forgách Balázs pohárnok- mester a szomszéd teremben várakoztak. Kisvártatva Garai elérkezettnek látta a pillanatot, intett Forgáchnak. aki fontos üzenet ürügyén a király elé járult, majd köpenye alól előrántotta meztelen kardját, s többször a király fejére sújtott. Az egyik vágás szinte átszelte II Károly koponyáját, és bal szemére is megvakította. A zajra, kiáltásra a szomszéd teremből is berohantak az olaszok és Garaiék is, s vad dulakodás támadt, amelyben Forgách és az olasz Naccarela is nehéz sebeket kapott. Ekkor hangzott el egy középkori népballada szerint Erzsébet királyné szájából: „Vágd. fiam. vágd. Forgách, tiéd leszen Gimes és Gács!” Egy XVI. századi följegyzés szerint Erzsébet így biztatta Forgáchot: „Balázs, öld meg a királyt. Neked adom Gimes várát!" A király nem halt meg azonnal. Egy hétig — a külvilágtól elzárva — a palotában tartották, majd átszállították Visegrádra, ahol február 24-én meghalt. Az egyik változat szerint belehalt sérüléseibe, a másik szerint megfojtották, a harmadik krónika úgy tudja, hogy megmérgezték. Tetemét egyházi szertartás nélkül földelték el a Visegrád melletti Szent András bencés apátságban. Dr. Csonkaréti Károly NÉPÚJSÁG Schéner Mihály: Csikó-hal-huszár Újházi László: Egy hazám nádak zörgése szemem tükre minden áldott gágogások vé betűje holdi vándor vándorok hozzátok út fehérben homlokom szigorú tájban szépvirág-mosoly tejkéken arany áttűnés egészen ágyamig juhászok orvvadászok kostökacskósok pipások éjszakai ágroppanások vicsorgó ordas őseim vidéke Schéner Mihály: Bagoly-tehén-ördög
