Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

NÉPÚJSÁG 1986. március 8., szombat o r Bertalan Agnes: Mamuka elment Részlet a Sirató című lírai önvallomásból De hiszen Mamuka itt van velem! Beszélek hozzá! Mondom a legszebb szava­kat, a legigazabbakat, ami­ket csak összegyűjtött ben­nem a tegnap történései, az együttlétünk örömei, mon­dom, hajtogatom a színek és derűk és messzeségek lobo- gása hátán, jobb leszek, mint eddig voltam, Mamuka, a legjobb, amit csak elérhet az ember. Próbálok olyan len­ni, úgy élni, úgy szeretni, úgy rendezni a dolgainkat, ahogyán Mamuka tette, ren­dezte, szerette... és nem­csak azért, hogy teljes le­gyen az életünk, inkább azért, hogy a Mamuka éle­tének értelme, hite legyen teljes. Mindezt én hangosan mon­dom, bizonyítom, pedig Ma­muka soha, soha nem mond­ta ki hangosan sem a szán­dékát, sem érzését, sem azt. amit magának megfogadott. A szóval ki sem mondott ér­zései, fogadalmai — kivetül­tek az élet mélységes mély­ségére. „Nyugodjál meg. hát... nyugodjál már meg... Olyan sokan meghaltak eb­ben a pillanatban. Megha­lunk, mindannyian megha­lunk ...” Biztat, nyugtat Irénke néni. A mindig csen­des, iszonyú csendben élő asszonyok viselték a terhet, a kínlódást, az öröm után csak repesett a szívük, és csak kilobbantak a világból, mint ahogyan kilobban a láng ... Utolsót lobban a tűzláng. . . Igen, az asszo­nyok megszokták a halált, éppen úgy, mint a születést, a kettő közti sok-sok keser­vét, a kis örömöket, amik az égig lököd nek a gyötrelmek alól . . . Nem kell már takargatni. Mamukám, hogy én most sí­rok. Mamuka már nem hall­ja, nem fedd érte, nem csi- tít, nem rakja elém a szép szavakat, a nyugtátokat... Lezuhantam az élet magasá­ról, hát. . . sírhatok, Mamu­kám. És százszor bocsánatot kérek, mindenért, mindenért, amivel döbbenetbe rántot­tam a szívét. De, milyen jó, mégis, Mamukám, hogy ak­kor is, mindig bocsánatot kértem, amikor még kérhet­tem, amikor még tudott megbocsájtani nekem. A szakadéktól, az iszonyú mélységtől féltem mindig. A szürke kövek keménységétől, akkor is, amikor még nem is láttam hegyeket, szakadéko­kat, csak messziről a Biha­ri-hegyek kék karéját. Hát most zuhanok, lezuhanok a mélységbe, s lógathatom a lábamat a Semmi szélén, a Semmibe . . . „Apád is meghalt...”, vi­gasztalnának az asszonyok. ..Meg, de Mamuka mellet­tem volt!” Apránként sírjuk el sírá­sunkat, akkor nem nagyon fáj. Éjszakánként sírok már csak, Mamukám, hiszen a nagy-sírásomat elsírtam ... „Mamukám! Mamukám! Is­tenem! Istenem!”—ez a két szó, ez a két fogalom lett a megfoghatatlan magasság, az elérhetetlen üresség űrje, a fájdalom és a legtisztább öröm visszhangja, a leg­szebb zene, amit a Mamuka szívén halkan pengetett a tegnap, a Mindenség minde­ne; nagyobb, több ez, mint maga az isten. A szavakkal és érzésekkel megfogalma­zott isten. Ö, de sokszor nem úgy lettem. ahogyan Mamuka szerette volna .. minden igyekezetem ellenére is. Ugye, nincs az a sírás, Ma­mukám drága? ami meg­váltaná a meg nem tett dol­gainkat? Tudóm, Mamuka azt mondja: „Nincsen, kislá­nyom. Csak az akarat van. már akiben van —, hogy na­gyobbak, többek, tisztábbak legyünk . . . méltók ahhoz, hogy emberek vagyunk.” . .. őszben, alkonyaiban, híg-pirosban — ülök a sír szélén, a termésköveken, hallgatom a faluból tóduló neszeket, belenézek a feszü­lő magasságba, s . . . az éle­tet érzem. Mert még nem haltam meg, Mamukám. Nem tudtam meghalni. Ö, ugye a fájdalom magasán sem szakad meg a szív. Majd csak akkor, amikor sorra ke­rülök. Még cipelem tovább az örömöt, a fájdalmat, a vágyat... Ó, az is eszembe jut most, hogy Nagyika írás­ban hagyta meg, hogy . . . arccal keletnek, lábbal a le­nyugvó Napnak ... és ekö­rül is vita volt, mert. .. ho­gyan lehet arccal keletnek, s lábbal nyugatnak feküdni bele a megsemmisülésbe1' Mamukát is, Nagyikát is lát­tam az- utolsó lobbanásnál. és igenis, amikor ellobban... a lélek? nem is tudom, ta­lán csak a mindenségbe lob­ban ... a keletnek fektetett fej szinte belecsuklik abba a mozdulatba, hogy az arcot végigöntse a felkelő Nap fé­nye. Ezt senki nem értette meg rajtam, s Mamukán kí­vül, miért így kívánta Na­gyika. . . . Mamukám, hideg a kő, s hideg a mára rőtvörössé színesedett kő, a Nagyika „fejfája”. Nem, nem szeret­te Mamuka ezt a sírkőt. El­sőnek csak egy fektetett márványlapot akart, aztán a család így rendezte ... de Mamuka nem bántott érte bennünket. Megértette, ez jelkép ebben a fátlan, kőt- len világban. Egyszer be­szélt róla, hogy ... voltak valahol Nagyikával, úgy em­lékszem Borsodban, s a naplementében egy kis domboldalon nézték, nézték a temetőt. A hófehér fejfá­kon hófehér galambok vol­tak szanaszét, szinte min­den síron, és hogy ez a kép milyen csodálatos volt! Az együtt látott alkonyat volt a szép, a csodálatos, hiszen Mamuka mondotta, a ga­lamboknál rosszabb termé­szetű madár nincsen. Hogy tudnak veszekedni. Vagy... azért szereti az ember őket, mert hasonlít ránk a termé­szetük? Csók, szabályszerű csókolózás. csupa öröm, és: iszonyú harag! Ahogyan azok verni tudják egymást, ahogyan veszekednek! — Mamucikám, faragtatok ide két galambot, ha Mamuka ezt szereti . .. ide csak, a terméskő padkára, ez nem giccs, hiszen .. . Néha egy- egy teleholdas este úgy hat, mint egy giccses kulissza, amikor csak lóg a Hold a híg, sötétkék masszában . . . amit annyiszor, de annyiszor néztünk együtt, s állapítottuk meg, és mégis szép Volt, igaz volt: akkor. Tudom, hogy Mamuka nem szeretett minden elhangzott szót, ami csak elhagyta Időben visz- szafelé az emberek szívét, de ami itt elhangzott, Mamu­kám, nyárban, a zúduló fé­nyek és színek alatt, olyanok voltak, mint a feszülő szi­várvány, de a tavaszi vad­vizek hátán is viliódzik az ég magasa, a fellegek mása. Mamuka, drágám, temetni önmagunkért temetünk, a mi lelkünkre kell, hogy hull­jon a vigasztaló szó, a ke­serű, amivel a születést és elmúlást magyarázzuk, ma­gunknak magyarázzuk... a mi lelkünk még felfogja a szavak értelmét, a létezés rendjét ... a zsoltárok — nem is annyira az isten-di­cséretét, mint az életét a nemzedékek, népek, nemze­tek megmaradásáért. . . „De­rék asszonyt kicsoda talál­hat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyön­gyöket ...” „Kiss Etelka ... Etelka néni”... az Ószövet­ség és a ma, a tegnap és a ma szavai, a legszebb meg­fogalmazása az életnek. Az Asszony és Kiss Etelka . . . Mamuka a Minden-életek és Minden-asszonyok kifejező­je... éltetője. . . Ülök a kis halom mellett, a végtelen régi világ eme kis magasán. Buksi nyüszít mellettem, félelmes neki ez a világ. Ülök és nem tudok sírni. Csak vagyok az ősz­ben. az emlékezésben, ölel az élet is, úgy, ahogyan Mamuka élte, munkálta. Nem, többet nem jajongok, Mamukám, drágám, csak rakosgatom az emlékeket, a tegnapi dolgokat, és a maia­kat, amit el kell végeznem, végig kell még járnom, ten­nem: „A halálon nincs mit siratni”. Mondotta Mamuka, igaza van. Csak az élet-adta örömöknek lehet örülni, és hántásokat lehet siratni . . . Nem tépem most az őszi vi­rágokat, nem rakosgatom csokorba őket — nem ren­dezem, hogy a színek, for­mák — szerintem — telje­sek legyenek ... miért is akarok én, az ember, úgy rendezni, úgy rakosgatni mindent, tárgyat, holmit, vi­rágot, színeket, hogy szerin­tem érzett és hitt rend le­gyen a világban? Nem tu­dok kibújni a mindenek alól... mielőtt kijöttem, Mamukám, mostam, vasal­tam, hajtogattam a kis hol­mijait, ruháját, ékszereit, a könnyű, szép kis lila hálóin­gét pontosan úgy, mint ami­kor elutazott Mamuka Na­gyikával, hosszú, nagy útra, szép útra . . . s csomagoltam a szép, kedves holmijait, ru­háját . . . hogy majd várjam haza. Harsog az őszi alko­nyat. pedig csend van, nagy csend... Napraforgótábla sincs a Nagyika sírja mellett, az sincs most, aki megjegyezze: „Na. Szabó Pali szagolhatja a virágokat...” ahogyan a Nagyika halála utáni évben megjegyezte egy asszony. Ezekért és hasonlókért akart Mamuka elmenni, messze menni innen, de hát. . . ha­zajött . . . hazajött . . . hogy úgy lépjen ki a világból: senkinek ne okozzon gondot. Ne kelljen rendezni a te­metést ... Ne kelljen sokat fizetni... hozta magával a temetési költséget is . .. És senki nem emlékezett meg Mamukáról, hiszen soha nem emlékezett meg senki sem Veres Péternéről, sem Szabó Pálnéról, sem senki­ről. akik asszonyok, társak, a terhek cipelői és siratói voltak. Mamuka tudta ezt az életet, Mamuka semmit nem várt sem a falutól, sem a nagyvilágtól, soha. (A Szabad Föld emlékezett meg róla, s a debreceni újság, emberi. szép hangon.) Eltemették, úgy, mint bármelyik öreg­asszonyt. De hiszen . .. Ma­muka soha nem akart több lenni, nagyobb, mint csak egy ember, egy asszony. De azt aztán igen. És az is volt, és az ma is. Felrémlik bennem ama korrektúra idejéből való mondása: „Legszívesebben nem adnám oda senkinek...” Felrémlik minden szava, minden mozdulata . . . tehát az egész lénye. Ülök, s en­gedem, hogy átzúgjon ben­nem minden régi elhangzott szó, tett, derű, nevetés, sí­rás.. . Hiszen Mamuka mel­lett lehet elmélkedni világ­ról, emberekről, tettekről, takargatás nélkül. Soha, so­ha nem halnak meg — ad­dig biztosan, amíg én élek. Az is mindegy már, hogy Mamuka elvitte magával a fél életemet, a fél örömömet, de a sírásomnak, fájdalmam­nak is a felét! Ezt is meg kell mondanom, Mamukám, csak úgy félszavakkal, fél­érzésekkel, amiket beleszó­rok az őszbe, a halódó fé­nyekbe ... a harangzúgás alatt. Valaki megint el­ment . . . valakinek megint nagyon fáj ... de hát az élet a szépségek, fájdalmak gyűjtőhelye. Ne haragudjon érte, Ma­mukám, hogy nem olyan va­gyok, mint Mamuka ... hogy mindig álmodom, mindig je­lenségeim vannak, és min­dent próbálok megmagyaráz­ni, legalábbis az önnön hasz­nálatomra . . . Mamuka mon­dotta: „A hit nem reális” — de akkor miben higgyek, Mamukám? Hit nélkül, isten nélkül — hogyan lehet élni? Ó, persze, nekem suttog a rét nádasa, a Mamuka szép, halk jelenlétét hajtogatja, hogy járta a rétet, velünk, vagy szedtük a muhart Ro­zinak meg Borkának... És éppen jön egy fiatal, daue­rolt hajú fiatalasszony, bi­ciklivel, és kiborít egy zsák szemetet a Holt-Körös ná­das partján. Igen, Mamu­kám, ez az! Ez a . . . szeme­tek szemete, ez a világ! De, mit tegyek, Mamukám? Ho­va menjek ? Hiszen, mégis . .. nekem suttog a szél, mesé­ket . . . történéseket ... ez maradt nekem a tegnapból. A vérem lüktetésével ér­zem, összegubancolódott ér­zéseimmel, hogy valamit el­mulasztottam, valamit még nem tettem, amivel teljesebb lett volna az életünk, egy­más mellett, egymással . . . Mamuka eltörte, Mamuka nem járta végig . . . Biztosan igaza van, Mamukám drága, mint mindig, mindenben, ér­zésekben, vágyakban, szép­ségekben . . . Eltörni, ami­kor semmivé lett.az élet, hi­szen azzá lett a Nagyika ha­lála után, a nagyívű, szép élet eltört. Hiába próbáltam tartani, vállammal, szívem­mel, erőmmel . . . Igen, ket­tétörni, amikor már sem­mivé lett egy hit, egy élet, egy nagy-szép-ívű harsogó élet... Kettétörni bajokat, kínlódásokat . .. „Bözsém, csak úgy .. . mondom ne­ked, én nem csinálom végig azt, amit apád végigélt. Ér­ted? Ne haragudj érte, ne­ked okozok véle bajt, de . . . ha megtudom, mi bajom van, véget vetek mindennek, tehát... az életemnek.” Ma­muka egytől félt: a ráktól. Ami Nagyikát elvitte. Én Uram, én Istenem . . . hát Mamuka ettől is megkímélt, hiszen .. . meghurcoltak vol­na ... hiszen ... az önnön életkioltás az ugye: bűn, azt nyomozzák, azt keresik . . . Okot, okot keresnek .. . Ma­muka ettől is felmentett. . . Minden bűn és minden fáj­dalom alól felmentett. . . Csak a minden-tennivalók maradtak, Mamukám . . . amik lüktetnek az ember vé­rében, idegeiben ... tegyem hát tovább a tennivalókat . . . A vizek holtágai lassú, meg- lassúdott sodrásaiban . . . csend van . . . Mamukám, az életem nagy zajlása, a vizek sietése, a szelek száguldása, minden, minden lecsendese­dett — bennem. Délutánon­ként feketébe öltözöm, sová­nyan, öregen, törten, de jö- vök-megyek a semmibe zu­hant életem tetején. A Csend temetőjében já­rok, Mamukám ... Ugra 1982 őszén. Arcok közelről Schéner Mihály Játékos versének ajánlá­sában Nagy László „festő-, szobrász- és kalapgyűjtő művész”-nek titulálta Sché­ner Mihályt. A Békés me­gyéből származó, Munkácsy- díjas mester most izgalmas meglepetéssel szolgál. — Ördögökkel foglalko­zom —mondja Schéner Mi­hály. — Ördögökkel, ame­lyek nem krampuszok, de nem is a középkor, vagy a Biblia megtestesült gonosz szellemei. Modern világunk új, ezerarcú lidércnyomást teremt. Az ördög bennünk, közöttünk van, hol rejtve, alakoskodva, puhán, hol zsarnokian az életünkre tör. Új időket vajúdó, átmeneti korban élünk, amikor még nem alakult ki a jövő képe. Ahogy a középkor és a rene­szánsz fordulóján Dante ösz- szegezte a múltat, és kibon­totta a haladás lehetőségét, nekünk is meg kell fogal­maznunk a választ gyötrő kétségeinkre. A technikai haladás a pontos mértékek korát éli, de a lelkűnknek nincsenek példaképei, se el­rettentő figurák, amihez iga­zodhatnánk. Zavarosban ha­lászásnak kedvez ez az arc­talanság. — Mint a barlang falára rajzoló ősember, úgy jeleníti meg a művész a legyőzendő gonoszt? — Igen! Félelem, fenyege­tés vesz bennünket körül, és ez nem szólaltatja meg az ember szívét. A lelki vá­kuum a rossznak kedvez, amely így behatolhat a leg­kisebb pórusokon, rágja, át­itatja életünket. Láthatóvá kell tenni, meg kell nevezni az ártó erőket, hogy le tud­juk gyűrni azokat. Eddig már vagy 800 ördögfigurát rajzoltam, százat közülük a megyei könyvtár gondozásá­ban Diabolikon címmel kö­tetben is megjelentettem. Né­hány éve a Műcsarnokban volt egy gyűjteményes kiál­lításom, s ha legközelebb lesz hasonló, akkor egy ter­met csak ördögökkel töltök meg. — Félelmetes lehet ebben a világban élni. — Tévedés. Az lenne sivár, ha eltompulna a fantáziám. Én pedig új meg új formá­kat teremtek, hogy testet ölt­sön a gondolat. Minden mű­nek kristályossága, többféle arca van, ezért több hangon szólal meg. Fontosnak tar­tom, hogy szavakban is meg- fogalmazzam, mit jelent számomra egy-egy alkotá­som, ezért rövid interjúkat készítek a munkáimról. — Például a Bagoly—Te­hén—Ördög című rajzával mi a mondanivalója? — Megjelenítem a ringy- rongy, világot rohasztó köz­tes állapotokat. Az elpuhult semmire se jó férfit és a rin- gyóvá lett nőstényt. — Eddigi munkásságát is­merje bizonyára más egye­bekkel is foglalkozik ... — Természetesen. A Duna­újvárosi Vasműbe készítek egy 3 méteres, 5 tonnás kompozíciót, a Csikó-hal-hu- szárt, amelyet Juhász Ferenc is említ egyik versében. Színdarabon dolgozom, izgat a darabban lévő mikulásoló játékom és szeretném, ha a gyerekek és a felnőttek is birtokukba vehetnék az egyik békéscsabai lakótelep óvodájának készített térkom­pozícióm. Andódy Tibor Verasztó Antal: „Szociográfia” Most már fagy is. Igaz, ez februárban nem nagy újság, de aki a jéghártyás tócsánál jobban szereti a hársfák mézes illatát, annak igencsak hiányoznak feje fölül a nyári csillagok. A fagynak is van jó oldala, a sárnál job­ban illik az ember talpa alá. Mert akad ember, aki negy­venéves korában jön rá, milyen utálatosan tud cuppogni a sár a gumicsizmák talpa alatt a disznóólhoz vezető úton. Kipróbáltan városlakó barátommal történt, gondtalan jövő utáni áhítozásában, múltjának egy darabkájával ki­vonult egy Pusztaközpont környéki tanyára sertést hiz­lalni. A legszükségesebb holmikat még az első tizenhat malac megérkezése előtt kiszállította önkéntes száműze­tésének színhelyére. Mert mi tagadás, egy kicsit annak tartotta ezt az alig hét-nyolc kilométeres eltávolodást szeretett szülőhelyétől. Titkolt aggályain kívül csak puha, meleg lelkét vitte magával, meg orvosilag is elismert székrekedési hajla­mát. Amikor ez eszébe jutott, egy pillanatra árnyak raj­zolódtak ki az arcára. Aztán gyorsan visszatartott egy lélegzetvételnyi levegőt. Ettől valamelyest megnyugodott. Nincs ok a riadalomra, állapította meg magában. Eddig is különös gonddal foglalkozott aranyerével, itt a pusz­tában körzeti varázsló híján, szerzett tapasztalatok alap­ján fogja gyógyítgatni magát. Már megint övön aluli gondolataim támadtak, mosolyodon el magában. Aztán a felesége sérelmei jutottak eszébe. Az utóbbi időkben már az utcán is ezeket hajtogatta: Nekünk erre sem telik, másnak már az is van, mi mit veszünk, Sán­dor?! Egy éles kanyart, fiam — mondta neki —, aztán ha­zamegyünk. A felesége akkor éppen nem volt humoros kedvében, mert valami olyasmire célzott, hogy nem a sörpocak a szégyen, hanem a vízfej. Ezen aztán össze­vesztek. Ilyen és hasonló gondolatok alakulgattak benne, mi­közben az első pusztai éjszakára készülődött. Kétszáz sertés hizlalását határozták el, mielőtt megvált munka­helyétől, ahol másfél évtizedig technikusként dolgozott. Négyszer ötven sertés, egyelőre még látomásként jelent meg szemei előtt. Családi és hivatalos kölcsönök segítsé­gével vált szabadúszóvá. Szabad kanásszá inkább, fanya­lodott bele a felismerésbe. Érezte, nem lesz könnyű élete az elkövetkezendő két esztendőben. Félévenként egy turnus, ő itt kint a ta­nyán, a felesége, meg ötödikes kisfia a harmadik emeleti városi lakásban. Etetési szünetekben ugyan hazamehet, de hogy az éjszakák sorsa miként alakul, azt majd a gya­korlat dönti el. Az biztos, egy ideig semmiképp nem me­het haza éjszakára. Hét végén majd kijön hozzá a csa­lád. Nem éppen eredeti megoldás, de nem találtak jobbat, pedig milliószor megtárgyalták ... A televíziót sose szerette igazán, de most érezte, ez is hiányozni fog. Az álnok félhomály már az első este fel­dúlta képzeletét. Majd elmúlik — gondolta —, az ilyen kínokhoz még hozzá kell szokni. Hirtelen felült a ki­mustrált heverőn, hátha váratlanul meghalok? Hülye­ség, hessentette el magától a gondolatot, hisz akkor már teljesen mindegy. Rövidesen másfajta veszélyérzet kezd­te elfoglalni az előző helyét. Célozgatások jutottak eszébe. Míg itt ő egyre jobban átitatja magát disznószaggal, ad­dig a feleségét valaki szép csendben elhódíthatja. Ettől a feltevéstől aztán mindenféle fekvési formát kipróbált, mire elnyomta az álom. Hajnalban arra ébredt, hogy fázik, sajog a szíve tája, mert a bal oldalára roskadva hadakozta végig nyomasztó álmoktól terhes, magányos éjszakáját. Most utólag, akár­hogy erőltette az emlékezetét, nem tudta pontosan fel­idézni, álmában a feleségét fojtogatta-e, vagy a csábítót?! Mindegy, nincs ember, aki ilyen éjszaka után jó szem­mel tudna nézni egy tülekedő, visítozó, kiéhezett ma- Iacfalkára. Lehet, hogy ez is csak álom — gondolta Sándor —, míg kezében csörömpölő vödrökkel lassan elindult az akiok felé.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom