Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
1986. március 15., szombat o Emlékek Sinka Istvánról A békéscsabai gimnázium diákja voltam 1939 őszén — hetedikes „gimista". Egy hét eleji napon elmaradt az utolsó óra. Ahogyan ma mondanánk: író-olvasó találkozó volt helyette. A tornacsarnokban gyülekeztünk, mind a négy felső' évfolyam, s a tanári karból is többen. Egy katedraasztal- félénél — könyvkupac mögött — ketten ültek: szemüveges, fekete hajú, élénken gesztikuláló gyulai újságíró volt az egyikük, Balázs Árpádként mutatkozott be, s némi lelkes bevezető után fölszólította társát, egy sovány, aíig mozduló, sűrű hajú. csizmás parasztemberfélét: mutassa be új kötetét, s olvasson is föl a versekből. A kevés beszédű parasztemberféle nem sokat mondott magáról; annyit jegyzett meg csupán, igen halkan, hogy a békési-bihari mezőkön pásztorkodott, s ősei is mind-mind birkások voltak; a juhok mellé csapott hodályszagú juhászbojtárok. Mái- erre a néhány szóra fölkaptam a fejem; az meg egyenesen mozdulatlanná nyűgözött, amikor a pásztorköltő belekezdett az „És amikor felkél a nap” című versbe: „Geszt mellett édes táj ma is, — és puszta bizony ... neve: Vakrét. Rég jártam ott. . . van már vagy hét esztendeje utoljára." Hogyan is ne állott volna e] a lélegzetem! Hiszen én is Geszt mellett töltöttem a gyerekkoromat — sőt, akkor, 1939-ben a Geszttel szomszédos Biharzsadány volt „illetőségem” helysége; s a Vakrét lapályán dolgoztam is, épp azon a nyáron: istállót emelt ott édesapám, az ács — a szaktársaival, s az öcsémmel magam is „beszálltam” — mint minden nyáron — az építőmunkába. „Segédmunkásként” — mondhatnánk ma. A kissé szétálló szemű, méla pillantású parasztember tovább olvasott; nagy gyönyörűséggel hallgattam: — ... Ringasd, ó, ringasd hát furcsa fiunkat, ki majd a fényes egekbe néz olykor, jobbágybölcsőjét énekelve, melyből úgy nő ki, mint erős, hű törzsből a ragyogó lomb". Még a felolvasás alatt „összedariztam” pár pengőt, a „Vád” című kötetre valót, s boldogan piculáztam le a katedraasztalnál. S miközben a költő, a vékony, sötétkék ruhában, hófehér ingben üldögélő Sinka István beírta a dedikációt, odamotyogtam halkan: — Bátyám... én zsadá- nyi vagyok ... Rámmeredt furcsa szemével — a fél szeme merev és üvegszemszerű volt, fél szeme azonban melegen sütött rám — úgy mondta, félmo- nollyal: — No, akkor rokonok vagyunk. Orosiban sokat sütött éngem a nap. Ott is legeltettem eleget! S visszakérve a már dedikált könyvet, odaírt még egy idézetet a „Szilfa-vers”- ből: „Pásztorok vagyunk, nézünk a semmibe, és egymás őrizzük örökké." . .. Azóta Bibliám lett a „Vád” című kötet — máig betéve tudom a legtöbb versét .. . 1940 tavaszán a szeghalmi gimnázium önképzőköre szerződést kötött a miénkkel; egymás kölcsönös meglátogatása, a műsoros estek, délelőttök szolgáltatása volt a szerződés lényege. Ezen a tavaszon át is jöttek a szeghalmiak Csabára, igazgatójuk: Nagy Miklós, „egy hiten” volt a mi magyartanárunkkal, Udvaros Józseffel, aki a népi írók könyveit rendre a kezünkbe nyomogatta. A szeghalmiak közül egy Andó Ferenc nevű fiú Szabó Dezsőről adott elő. „Magányos csillag” címmel: s egy csillagszemű, gyönyörű, érettségiző szeghalmi leányzó felejthetetlen átéléssel szavalta el Sinka „Szállnak a vadlibák” című versét: — ... Két nagy jobbágykeze ingott, hangját csendbe fútta a szél. a vadlibák tovatűntek s csörgött a fákon a levél." 1940 őszén aztán — amikor a gimnázium önképzőkörének titkárául választottak — visszaadtuk a vizitet a szeghalmiaknak. Magam „Pásztorének” címmé; adtam elő Sinka költészetéről. A műsoros délelőtt hosszas dalolgat ássál, citeraszós népdalozással folytatódott a diákkollégiumban. Ott lépett mellém egy alacsony forma legényke: — Sinka János vagyok. Köszönöm — édesapám nevében is ... János — Nagy Miklós igazgató jóvoltából — ingyenkosztos diákja volt a „kolesznak”. — Azóta se láttam őt; sorsáról nem tudok. És sajnos, Sinkához is csak készülődtem mindig, Pesten jártamban ... Nem láttam többé nagy földimet; nem ismerhettem meg az őt hűségesen ápoló párját, „Énát” sem. Pedig a mi falukutató, antifasiszta diákcsoportulásunk vezetői — élén Csaba József soproni líceumi tanárral — jórészt az én unszolásomra hívták meg 1943 tavaszán Veres Pétert, hogy Sinkáról előadjon nékünk — hatalmas közönségsikerrel, Sopronban. Akkor hosszan beszélgettünk Péter bácsival, aki egyre, hangoztatta: — Páratlan, előd és utód nélküli költészet a Sinkáé. Egy, a szegényparasztságénál is mélyebb életélmény-sűrít- ményt emelt költészetté, a legmagasabb szinten: az elemekkel, s a legmostohább embersorssal viaskodó, Ázsiából eredeztethető, rideg életű pásztornépét. A Puszta emberéét. Bizonyosan igaz megállapítás ez a Veres Péteré . . . Mit sem változtat ezen a valós értékelésen az sem. hogy a „fekete bojtár” olykor beletévedt — rossz periódusában — a fajmisztika hínárjába is. „Nagy vándorlások pora” rakódott sarujára — ahogyan ö énekelte Mózesről —, s „ibolya-sza- kállán ős-messzeség fénylett” — csakugyan. Dér Endre Fekete Gyula: Tengercsepp (írói jegyzetlapok) Kimondani a kimondhatatlant, megláttatni a láthatatlant, elkiáltani a némaságot — ez minden idők művészetének örök próbatétele, a lehetetlen örök ostroma. Hinnie kell magában a művésznek, hinnie kell a művészet elhivatottságában, teremtő őserejében, világmegfordító hatalmában; addig méltó a nevére, ameddig megőriz annyit ebből a hitből, amennyit a szellemi Lilliputja lemosolyoghat. * * * A szomjúságot a szebbre, a jobbra, az igazabbra mindig is a könyvek élesztik; hitem szerint mindennél erősebben éppen az irodalom. Persze, a java irodalom. Az elégedetlenséget önmagunkkal és az örökölt világgal szemben, a történelem leghatalmasabb — az atomkorban is lehatalmasabb — energia felszabadítóját, a „másként is lehetne" gyutacsait mindenekelőtt a betű, az irodalom hinti szét a világban. Annak az értéknek, melyet sok tízezer év óta összegyűjtött az ember, jóval nagyobbik felét nem a bankok páncélkamráiban, nem az épületekben és hidakban, nem a gyári gépcsarnokokban, s nem az ékszerdobozokban, hanem igenis a könyvtárakban tároljuk. * * * Mindig többféle zászló lobog — szemben is egymással —, mint ahány jelszót föl lehet rájuk írni. * * * Kétdimenziós nép lettünk; Kelet szemszögéből és Nyugat szemszögéből, a szocializmusból és a kapitalizmusból, a határokon belülről és a határokon kívülről egyszerre nézhetjük, vizsgálhatjuk, megítélhetjük, bírálhatjuk magunkat. Voltaképp a szellemi élet úgy bontakozhatna ki a legteljesebben, ha a külön dimenziókat sikerülne áthidalni, ütköztetni, ellentmondásaikat feltárni. Más indíték, más megközelítés, más logika — még az sem biztos, hogy a világnézetben, a politikában terméketlen az ütköztetés, de a tudományokban, a művészetekben; az irodalomban, a humán gondolkozásban kétségkívül eredményeket ígér. Itt is, ott is vannak tabuk, de nem azonosak a tabuk; itt is, ott is vannak tartózkodások, félelmek, de nem azonosak. A két szemmel nézett világ perspektivikus képet ad, teljesebbet, mint a lineáris, egy síkban ítélő szemlélet, kutatás, gondolkodás. Magyar nyelven ma minden nyilvánosan kimondható, minden leírható, kinyomtatható, olvasható, az is, ami nyugaton nem tetszik, az is, ami keleten nem tetszik; messze túl a napi, sőt az elvi politikán. Elég sokáig csak a hátrányait fogtuk fel ennek a kettős létformának. Ideje volna, hogy az előnyeire fordítsunk különös figyelmet, mert ha létrejöhet némi „munkamegosztás”, a szellemi haza áramköreibe bekapcsolódhatnék minden — józan — magyar, bárhol él a világon. r Ágh István: Ketten a vonaton Az üres váróteremben magában áll egy hatalmas aktatáska az asztalon. Másképpen kellene hívnom, mert ebben aktát sohasem hordtak- Cipelődésre való, s hogy szét ne essen, rátervezett szíj erősíti. Műbőr, azokkal a belepréselt krokodilpikkelyekkel. A disznóölés paprika-, majoránna-, fokhagymaszaga árad belőle. Szinte leültetne az asztal mellé a vasalt. televésett padra. Tulajdonosa nincs itt. Micsoda bizalom az emberekben! Ez a vidéki bizalom. Járkálok a hideg váróteremben. A kályhánál kiszóródott vörös salak. Talán hajnalban befűtöttek, de már kora este van. Nézem a vaskosár-gzemét gyűjtőt, a padokat, a fali ábrát. Agresszíven fölpingált, dús szemöldökű, ókulárés, hosszú arc. Egészen más közelről, tudom, az állomásfőnök sose közelítette meg annyira, mint most én. A táska még mindig egyedül, előbb vonzott, már elriaszt magától, mintha csapda lenne- Bejön a vidéki ember, leemeli a táskát, viszi valahová a disznótorost. Egyedül vagyunk, s olyan valószínűtlennek tűnik, hogy mégis utazunk szombat este Pest felé. Üres a vonat, a kupém. Nehezen szalad valaki a forgalmi irodából, és hozzám ül le. Éppen onnan száll föl egy civil — különös, mért lenne különös? — morfondírozok tovább —, mért ne lehetne a forgalmista barátja, rokona? Ha sokan ülünk, egyszerűsödnek a kapcsolatok: egy felé, együtt érünk oda, netán együtt siklunk ki — semmi más. Ketten a legnehezebb, legalábbis az elején. Az első osztályon általában nem beszélnek, lelki kényelemből. A másodosztályon, aki nem szól a másikhoz — morogva, magánakvaló. De hogyan kezdjük? Ha magányos nő ül, jobb nem bemenni, fölér az utcai leszó- lítással, bár lehet, éppen arra várna az a nő. Diákkoromban százötven kilométert végigcsókolóztam egy fonólánnyal; másnap nem jelent meg a randevún, természetesen. Útitársam kapatos, egyszerre a közepébe vág, nem ordenárén, inkább kedvesen. — Volt már maga Nyugaton? — Voltam Párizsban, Nor- mandiában. — Normandiában. Erről egy film jut eszembe... — A partraszállásról. . — Nem... nem... na mindegy. Én voltam Svédországban. Rágyújt? — Gyöngébbet szívok. Helikont. — Én is, de nem lehetett Nagydorogon kapni. A testvérem ide jött férjhezHangjában, mozdulataiban éreztem azért némi agresz- szivitást, hát megkérdeztem, pesti-e, de ahogy később elbeszélgettünk, vagy inkább ő beszélt nekem, nem bántam egészen a Déli pályaudvarig. — Voltam Svédországban a bátyámnál, ötvennégyéves korában meghalt. — Miben? — Hogy miben? Eh! Szóval, mentünk a sógorommal. Az anyja istenit a büfésnek. Egy üveg sört egy dollárért adott. A finánc végigutazott velünk Hamburgig. Nem... Hogy hívják azt a várost Kelet-N émetországban ? — Rostock? — Az. — Szóval, kéremszépen, mi a foglalkozása? Mindig valami szégyen- lősséggel vallom be — dicsekvésnek tarthatják íróságomat, a költőt nevetségesnek, ahogy a szokásos szójáték bizonyítja. Most mégis meg kell mondanom egy utazási időre való bizalom érdekében— Nagyszerű! Micsoda megtiszteltetés! Tudtam, hogy ide kell szállnom. Látom ezt a furcsa kis emberkét, hát ide ültem. — Mert ez a fülke az ajtóhoz a legközelebb. — Hát, a finánc velünk utazott. Észrevette a beszédünkből, nem tetszik valami. Kézzel-lábbal mutogattuk, milyen drága a sör. Eljött velünk a második fordulóra, akkor már három üveggel kaptunk egy dollárért, aztán az aprót visz- sza... Aztán a finánc az apróból még hárommal. így van ott. A tesóm vett csülköt, körmöt. •. A disznóhús háromszor olcsóbb a marhánál. A nagysága nem szerette. .. Mész a francba, mondta neki a bátyám. Megfőztük. .. Még Dániába is vittünk másnap... Letettük a szék mellé a sört, és néztük a pornófilmeket- A nagysága meg kint gubbasztott a szomszéd szobában, ránk se nézett. . . De aztán, mikor hazajöttünk Dániából, csak a csontok maradtak. . . mind megette, az anyja istenit. — Mikor disszidált a bátyja ? — ötvenegyben. Szentgott- hárdon laktunk. Az egyik nővérem New Yorkban — mutogatja ujjain —, a bátyám Svédországban, az anyám Amerikából jött haza nyugdíjjal. Mit gondol, mennyi a nyugdíja? — Sok. — Sok? Ha maga tudná? Jöttünk Dániából, ötórás út. Vannak ott a hajón játékautomaták meg minden. Bedobom a pénzt, és kiömlik egy halommal, dugtam egyik zsebembe, a másik zsebembe- Adtam a bratyómnak, a sógoromnak. Játsszatok! Sárbogárdon vonatunkat a gyékényesi gyorshoz kapcsolják. Beszáll az új utas. Jó vonatra szállt-e, kérdezi, mert visszafelé megyünk- Tolatunk — mondóm —, a szerelvényt a másikra kapcsolják. Útitársam egy üveg sört hoz a büféből, kínál, a sörhöz semmi kedvem. Az új utas otthagy bennünket. Nagyon idegen lenne ebben az együttlétben. — Ismeri az országot? Mert én azt mondom, először az országot kell megismerni. Én mindent tudok. Volt Pécsen, a Mecsek Szállóban, ismeri azt a szobrot a szakadéknál, a pap prédikálás közben napszúrást kapott, lezuhant, azért van ott az a szobor. Meg Szentgotthár- don a határban a kereszt... Volt már Szentgotthárdon? — A kaszagyárban. — A templomban nem — legyint. — A kereszt helyén halt meg a basa- Elmondjam Szentgotthárd történetét? — Sok lenne. — A bátyám azt mondja, Nyugaton a szabadság. Köpök rá. Agyvérzést kapott ötvennégyéves korában. Maga író. Ismernie kell Kőszegi Frigyest. Osztálytársam volt. Egyszer Sopronban találkoztunk, nem ismert meg, de én megőriztem a gyász- jelentését . Újságkivágatot rak elém a pénztárcából. — írja ide a nevét! — Gyászjelentésre nem írom. — Akkor erre a papírra. Aha! Már ismerős. Valami tévé, ugye? Láttam- Ság- hegy... nem... Somló, igaz? Szóval, a bátyám öt évig Nyugat-Németországban élt, aztán ment el Svédbe. Húsgyári csoportvezető. Mentek az ötvenhatosok, betanította őket, de a nyelvet nem akarták megtanulni. Mennyi időt áldoztam rájuk! — mondta a bratyó. Vitte őket orvosokhoz, tolmácsolt. Sok léhűtő, csak jól akartak élni. Persze, neki már két háza lett- Most a vagyonát négy felé osztják. Gyerek nincs... a nagysága meg... minek is nevezik? — Élettársa. — Ügy van. Megkapja az egynegyedét. Szóval maga író.-. írja ide, mit írt? Fölírok néhány köteteimet. — Nem nagyon kaphatók. — Én mindent megkapok. Jóban vagyok a Rádió igazgatójával, a MÁV nyugdíjas vezérigazgatójával. Szentgotthárdi gyerek volt a Csákányi László is. Iszunk valamit? Előre mentem, kértem, és azonnal fizettem. — Ne nagyzoljon! Tudja, mennyi pénzem van nekem? — ezreseket mutat. — Az anyám adta. Most már megmondhatom. Huszonötezer forint az amerikai nyugdíja. Igyunk még! Nem kértem. A fülkében bizalmasabbra vált— Somogybán volt a legjobb dolgom... Tudja, a határtól harminc kilométerre egész földalatti kórházrendszert építettek. Nekem kellett ellenőrizni, törzsparancsnok voltam. Lementem, fölkapcsoltam a villanyt... kórház, de nincsen benne senki... minden ott a helyén. •. Riadó! Orvosok, nővérek, ugrás!... Várják a sebesülteket... Régi! Akkor maga még sehol se volt. — Határőr? — Nem. Belső. — Kék? — Műszaki. Aztán leszázalékoltak. Ezt az évet majdnem végig a kórházban töltöttem- Januárban újra be- fekszém. Sérv. — Hasára mutat, ágyéka fölött megtapogatja, mintha fájna. — Hol lakik? — Uzsoki utcában, az Amerikai útnál. — Azt a környéket ki szeretném törölni a térképről. Ott operáltak gerincsérvvel, többször... Azt mondta a főorvos, úgy vigyázzon, még egyszer nem lehet. Hogyan vigyázzak? Budafokon lakom. .. három szoba-.. kettőben a fiam, összeállt egy vegyészmérnöknővel. — Hány éves maga? . — ötven. Elmegyünk hozzánk. — Nem lehet — mondtam. Föntfelejtette magát Kelenföldön, a fiáért akart telefonálni, vigyen engem is haza, falusi tojást adott volna, szabadkoztam. Búcsúzáskor letegeztem véletlenül. Egész testével integetett. — Majd meglátogatom.. • Uzsoki utca. Ne felejtse a tel efonsz ámomat! Csarejsné, Hrabovszki Ilona: Urbán nagyanyám mesél
