Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
1986, február 22., szombat ■JgHiWkfAcI KULTURÁLIS MELLÉKLET Az értelmiség Békésben Egy település, megye, megyeszékhely arculatát, fejlődését mindig is nagyban befolyásolta az ott élő, dolgozó, alkotó értelmiség, vagyis a társadalom szellemi munkával foglalkozó rétege. Közismert, hogy a pap, meg a tanító alkották a legkisebb falu szellemi magvát, köréjük csoportosultak a tanulni, világot látni vágyók. A történelem során a kereskedéssel, utazással bővült az emberek érdeklődési köre, látószöge, tájékozottsága. Kalmárok, diákok, vándor- színészek hozták-vitték a híreket. Idővel, a társadalmi fejlődéssel sok minden megváltozott. Az értelmiségi réteg köre bővült, átalakult; társadalmi helyének, szerepének meghatározása módosult. Az viszont vitathatatlan, hogy életünk, környezetünk, előrelépésünk nagyrészt ma is a tanárok, tudósok, mérnökök, technikusok, orvosok tevékenységétől, a művészek alkotásaitól függ. Óriási tehát a szellemi munkások jelentősége, felelőssége mai világunkban, a XX. század társadalmában is; túlzás nélkül állíthatjuk, nagyobb, mint valaha. A korszakot jellemző rohamos tudományos-technikai fejlődéssel ez a jelentőség és felelősség egyre csak nő. De vajon lépést tart-e ezzel a száguldó irammal a szellemi erő szükségességének felismerése és általános megbecsülése? Helyén van-e minden téren az értelmiségi tevékenység? Elismerik-e mindenütt kellőképpen a tudást? Azt, hogy a kultúra teremtőitől, közvetítőitől függ jelenünk, s még inkább jövőnk? Igen, egy település, megye, megyeszékhely állapota, fejlődése elsősorban az ottani értelmiség helyzetének függvénye, És Békéscsaba, Békés megye ilyen jellegű statisztikai adataiban elmélyülve bizony nagyon elszomorodik az ember. Annyi mindenben vagyunk már hátrányos helyzetben; sajnos, ezen a téren is igen siralmas az ábra. összehasonlítva más megyékkel, megye- székhelyekkel, megdöbbentően alacsony az itt élő értelmiség száma és kvalifikáltsági szintje. Megyénk 25 évesnél idősebb lakóinak mindössze 7,8 százaléka rendelkezik valamilyen felsőfokú végzettséggel. Csongrád megyében például ugyanez az érték 5,8 százalék, Hajdú- Biharban 5,5 százalék. Az országos átlag (Budapest nélkül) 5,2 százalék. Valamennyi megye között a legutolsók vagyunk a 3,8 százalékkal! Hasonló a helyzet, ha Békéscsabát mint megyeszékhelyet nézzük. Míg Szegeden 9,6 százalék, Debrecenben 10,1 százalék, Kecskeméten 8,4 százalék a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, Békéscsabán csak 6,8 százalék. Egyedül Tatabánya áll mögöttünk a listán. A vidéki városok átlaga egyébként 7,9 százalék, a megyeszékhelyeké 9,6 százalék. Anélkül, hogy túlságosan belebonyolódnánk a számokba, még néhány megdöbbentő adat. Míg az 1974—75-ös tanévben 489 pedagógus tanított Békés megye középiskoláiban, s ezek közül 54-en nem rendelkeztek a megfelelő képzettséggel, 1985—86- ra a létszám 661-re, a képesítés nélkülieké pedig 78-ra emelkedett! Az általános iskolákban 1974—75-ben 2724 pedagógus tanított, 158 képesítés nélkül. 371-en tanítottak Békéscsabán, ketten képesítés nélkül. 1985—86-ra 3435-re nőtt a tanárok létszáma, 179-re a képesítés nélkülieké. A megyeszékhelyen dolgozó 642 tanár közül 19 képesítés nélküli! A kiragadott példa azért különösen elkeserítő, mert az iskolák, a pedagógusok kezében van a mai fiatalság, a jövő nemzedékének, nemzetünk, fejlődésünk sorsa. S kitől várjon a gyerek, a tanuló, a társadalom példamutatást tanulásban, előrelépésben, ha nem közvetlen környezetétől, ha nem a tanárjától? Nyomasztóan hat — és nem csak az oktatás terén —, hogy Békéscsabán nincs felsőoktatási intézmény. Végre reális lehetőségnek tűnik a Debreceni Tanítóképző kihelyezett tagozatának beindítása, ahová ugyan szomszéd megyeieket is beiskoláznak majd, de elsősorban azt várják az illetékesek, hogy az itt .végzők itt is maradjanak, itt telepedjenek le, itt tanítsanak. Hasonló szándékkal szorgalmazzák művész tanárok idetelepítését a zeneművészeti szakközépiskolába, illetve a megyében folyó regionális kutatások több területre történő kiterjesztését. Békéscsabán a helyzet — ami az értelmiség létszámát és kvalifikáltsági szintjét illeti, évek óta — változatlan. Sőtj évről évre rosszabb! Mit lehet tenni? A közelmúltban az MSZMP Békéscsabai Városi Bizottságának Végrehajtó Bizottsága tárgyalt arról, hogyan lehetne javítani a megyeszékhely és környéke értelmiséget vonzó és megtartó képességén. Az ülésre készült vizsgálati anyag célja elsősorban a figyelemfelkeltés. A feltárt adatok megdöbbentőek. A végrehajtó bizottság a helyzet reális tükrözésével, a feladatok pontos meghatározásával arra törekszik, hogy emelkedjen Békéscsabán és környékén az értelmiség létszáma, kvalifikációs szintje, a város töltse be a megyeszékhely funkcióját, legyen Békés szellemi központja. Mindez természetesen hosszú távú. 4-5 éves célkitűzés. A felmérés másik fejezete azt mutatja, „hogy megyei szinten a munkahelyek 16.4 százalékát nem megfelelő végzettségű emberek töltik be. Ami különösen aggasztó, az az, hogy a tudományos területen dolgozók 52.4 százalékának végzettsége nem felel meg foglalkozásának, nem mondható jónak a mezőgazdaság közel 26 százalékos mutatója sem”. Kedvezőtlen a helyzet a mérnökök, közgazdászok esetében is, a könnyűiparban, a közlekedés, a hírközlés területén, a szövetkezeti iparban. Nem csak megyei gond, hanem országos, általános jelenség, hogy — bár mind magasabb szintű műszakitechnikai tudásra és egyre színvonalasabb művészi alkotásokra van szükség — az értelmiség nem részesül kellő anyagi és erkölcsi megbecsülésben. Alkotó tevékenysége gyakran ellenállásba, akadályokba ütközik, hiányoznak a kibontakozás gazdasági és szemléletbeli feltételei. Rohanó, műszakigazdasági központú világunk sem kifejezetten kedvező a kultúrateremtő réteg munkájához. Ehhez társulnak a speciálisan békési gondok: a tudományos, szellemi műhelyek, intézmények hiánya vagy elmaradottsága, a több évtizedes lépéshátrány a tudományok és a művészetek terén, s egyáltalán az, hogy a követelmények, az elvárások húzóereje, a biztatás nem érezhető. Sok főiskolát, egyetemet végző fiatal nem tér vissza szülővárosába, falujába, de még a megye- székhelyre sem, mert egyszerűen nem talál képesítésének megfelelő munkahelyet, nincs igény a tudására, s nem is csábíthatják belátható időn belül reális lehetőséggel. Békéscsaba és vidéke nem kifejezetten vonzó tenni és bizonyítani akaró fiataloknak, azoknak, akik látni szeretnék munkájuk értelmét, annyi biztos. Ami a kulturális megtartó erőt illeti, a színház például az utóbbi években több nagyszerű produkciót hozott létre, kinőtt a „vidéki” kategóriából, ám ezt nem mindenki veszi észre, még helyben sem, nem hogy messzebb! A megye írói, zenészei, festőművészei egyre több távoli sikert érnek el; mégis, úgy tűnik, hosszú az út a népszerűségig, a szakmai elismerésig, ha valaki ilyen távol (és nem csak kilométerekben) él és alkot a fővárostól . . „Nem kétséges: a különböző korok értelmisége funkciójának teljesítése közben gyarapította a tudományt, új művészeti értékeket hozott létre, s elősegítette a kor eseményeit ösz- szegző erkölcsi elvek felismerését. A tudományok, a művészet és az erkölcs története azonban arról tanúskodik, hogy a társadalom szerkezeti változásaival összhangban nemcsak a szellemi értékek tartalma módosult; mélyrehatóan megváltozik a tudomány, a művészet, az erkölcs társadalmi státusza, intézményi jellege, társadalmi befolyása is. S lényegesen módosult a művész, a tudós társadalmi szerepe és státusa ...” Huszár Tibor szavai Fejezetek az értelmiség történetéből című könyvéből több tényt bizonyítanak. Mindenekelőtt azt, hogy világunkat — kultúrateremtő, létünket tükröző, tudományt, technikát fejlesztő, ideológiai, tájékoztató, tudatunkat befolyásoló, adminisztratív és kritikai tevékenységeivel — az értelmiség viszi előre. Ám éppen ez a világ, ez a fejlődés bizonyítja azt is, hogy mindenkor igen nehéz küzdelem folyik a felismeréstől a gyakorlati megvalósításig. Niedzielsky Katalin Szúdy Géza: U racska Édesapám dohányszitájának aljában időnként összegyűlt a dohánypor, s olyankor elküldte velem Uracskának. Uracska' burnótot használt, ettől sűrűn tüsszö- gött, halkan, választékosán, mint az ágy alá bújt macska. Egyébként távol legyen tőlem, hogy Uracskát macskához hasonlítsam! Erre két okom is van. Az első mindjárt az, hogy valójában igen kevéssé hasonlított macskához, sokkal inkább egy borzas verébhez. Okom másodjára a kötelező tisztelet lényének egy vonása iránt, amely abban fejeződött ki legfényesebben, hogy megalapította az önkéntes madárvédő egyletet. Hozzá kell tennem azonnal, hogy városkánkban ő volt annak egyetlen tevékeny tagja. O, az a felcsattanó szemrehányás, amelytől azonnal elernyedt kezünkben a megfeszített csúzligumi! S mindig a legizgalmasabb vadászhelyzetekben ! Ha van madármennyország, akkor ott van az ő méltó helye is. Annak égboltján lebeg kiterjesztett madárszárnyon, mint egy védelmező sötét felleg, amely alatt a kis énekesek millióinak üdvözült fénypontocskái csillognak. Olyan szép ez így, hogy őt magát, testi mivoltában, minek is próbálnám megszépíteni ! Hozzá nem illő méltatlan hazugság volna csupán. Látom kis, púpos, mindazonáltal tiszteletreméltó alakját, árnyékként Iebbenő barna malaclopóban, amint mellig érő sétabotját kecses ívben hajlítja hátra minden lépésében. Vidám pillantása felfelé hatolt az emberek arcába, akik kalaplevéve köszöntötték. Uracska — minthogy termete méreteit tekintve úr nem lehetett — nyugalmazott árvaszéki írnok volt. — Szomszéd, mit szólna hozzá, ha új lépcsőfeljára- tot készíttetnénk az Ipoly- hoz? Hiszen tudja, a régi tisztára elkorhadt már. Apámat szólította meg így egy napon, mint annyiszor máskor is, valamilyen közérdekű ügyben. Apám készséggel válaszolt: — Intézze csak, Uracska! Azt hiszem, legjobb, ha magára bízzuk a dolgot. Csak szóljon a többieknek is! Aztán majd megmondja, mit fizessünk bele. S itt szervezőkészségén kívül Uracskának egy másik szenvedélye is megnyilatkozott. Megrögzött fürdőző volt. A nyári szezont reggeltől estig a folyóparton töltötte, amelynek kertünk alatti szakaszát ő tartotta felügyelete alatt, s így róla is nevezték el, noha nyelvészetileg talán gáncsolható módon, Árvaifürednek. Ha nem sütkérezett a fűben, akkor ott lebegett a langyos hullámok között, ahol két fénylő pont árulta el jelenlétét: kopasz feje és a víz fölé meredő formás púpocskája. Mindkettőt vörösre lakkozta a nap. Évek, talán évtizedek mentek el így, a kisvárosi élet egyhangúságába ágyazva. S ez nem annyira csendesség volt, mint inkább valami zene szordínóval, melyet már nem is hall, aki régen benne él, legfeljebb sorsa jelentős pillanataiban érez felbúgni, mint egy csellót, vagy megharsanni, mint egy karcsú pozaunt. Akkor este Uracska fülében is feljajdulhatott egy hang, sötéten, az élet drámai pillanatának erős jeleként. Hogyan történhetett, senki sem tudja. Reggel azonban hiába zörgetett ajtaján nőtlen életének egyetlen nőtanúja, az öreg takarítóasszony. Uracska nem volt otthon, s nem is érkezett haza többé. Lefekvés előtt talán még egyszer meg akart mártózni, nem lelve másképp enyhet a forró estében. Másnapra csak kis termetére szabott ruhái hevertek a parti pádon, sárga szalmakalapján meglobbant a hajnali nap. A vén fűz koronájába mind odagyűltek, és hangosan sírtak az ég madarai. Molnár Antal: Öreg híd — Kántor Zsolt: Emlékezés egy tanárnőre Még lélegeznek Emléked körül az élővé varázsolt Tárgyak. Te tudtad: a Tanítás drága Médiummá válhat. Még fölsejlik az Ej tükrei mögül a Pad húsába metszett mondat: az emberi Lélek galaktikáján Érzéseink a napok, holdak. S a nevelő a csillagász, ki Fényeivel fonja át e krétaporos aurát. A sok Tanítvány öröklétbe vezet. Labdák, súlyok, ugrókötelek nyomán egy szó ragyog: szeretet. Bódi Tóth Elemér: • • Üzeneteink Megint föltámadt, ezüst szilfák tövére suhint, drótokat vág. Hazaindultam, mi lesz addig, távíróoszlop hánykolódik. Tépett huzalból kilibegnek üzeneteink, mint a pelyhek. Tele velük az út karéja, szél tépi őket, mint a héja. Antalfy István: Az az út... A dombról lefutott az út, és megkerülte a falut, majd meggondolta: visszatért, kőhajításnyi menetért. Az úton vándor járt. A port, amit meztéllába tiport, észre se vette a világ, ö vállán vitte bocskorát. Egy bódult eperfa alatt szomját oltotta a patak. De az út mégis: merre vitt? ... Hó lepte rég be titkait...
