Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

Pásfai János:

Szerződés szeretet re

1986. február 22., szombat

A klasszikus forma romantikusa

Berzsenyi Dániel halálának 150. évfordulóján

Anna néni nyáron halt meg; fülledt melegek voltak az esték, s a lázban didergő öregasszony naponta többször fohászkodott az égiek- hez: könyörüljenek már meg rajta, szűnjön meg végre ez a meg nem érdemelt szenvedés. Amikor elcsendesült, István bácsi átkopogott a falon Jolánnak; jöjjön, segítse felöltöztetni a megboldogultat. Jolán rezzenéstelen arccal állt meg az ajtóban, tekintetét végigfuttatta az izzadságszagú fekhelyen, ahol mélyre süppedve, megbékél- ten aludt az öregasszony.

— Mondott valamit? — kérdezte Jolán.

— Jajgatott, sokat szenvedett — felelte István bácsi.

— Engem mondott-e?

— Nem szólt rólad, Andrást kiáltotta egyszer-két- szer, hogy mért nem jön haza, mért nem kíváncsi rá.

— Hazajöhetett volna — mondta Jolán olyan hangon, mint aki túltette magát a halott körüli rémületen, s olyan természetességgel fogott hozzá az öltöztetéshez, mintha egész életében erre készült volna. A szekrény mélyéről előszedte a már előre elkészített holmikat, vizet hozott a lavórban, hogy — ki tudja, miért — lemossa a halott testet, majd ráadogatta az ünnepnapra szánt ruhákat. István papa bágyadtan téb- lábolt a szobában, inkább csak a szemével kísérte a mozdulatokat, s gyermekdeden elfordult, amikor Jolán kitakarta Anna mamát.

— Magunkra maradtunk. Jolán — mondta később félreérthető hangsúllyal, de a halpttat öltöztető nem figyelt rá, önmagával volt elfoglalva. Jolánnak ilyen volt a természete; aki csak felületesen ismerte, azt hihette róla, hogy érzéketlenül rideg, pedig voltaképpen ő is tudott, és őt is lehetett szeretni. A két öreg így szokta meg. Gyermekükként szerették, s ha Jolánban nincs az a természetes tartózkodás, mondhatta volna őket a szüleinek. De hát nem voltak a szülei, s ő sem a gyermekük. Szerződött gondviselőként lakott náluk, és önmagára is ráerőszakoltan korrekt kapcsolatot teremtett velük. Nem a falu szája miatt, hanem valamiféle belső parancsra igazított mindent úgy, hogy nekik jó legyen. Eltűrte öreges és egyre fokozódó rigolyáikat, naponta megismétlődő zsörtölődéseiket, kicsinyes marakodásaikat, még azt is, hogy néha megalázták, sértegették a holtuk után kilátásba helyezett örökséggel. A „tied lesz itt minden” szánalmat keltett benne, mert a rozzant bútorokat, István bácsi szekercéit, faragóeszközeit a régi házzal együtt sem lehetett vagyonnak nevezni. Jolán nem ezekért jött hozzájuk, nem azért vállalta gondozásukat, hogy valamiféle haszna legyen belőle. Sorsszerűén: nem volt más választása.

Amikor megjelent az újsághirdetés, András már nem volt velük. „Idős házaspár eltartási szerződést kötne megértő fiatal párral, vagy egyedül élő nővel — szeretet jeligére”. Egészen addig eszébe sem jutott, hogy gondozást vállal. De akkor azt nem lehetett kihagyni. Másnap felült a buszra, kiutazott hozzájuk, s mondta, hogy a hirdetésre jött. Anna néni fogadta, a konyhában ültette le, de túlságosan nagy bizalmat nem táplált iránta. Városi létére tud-e majd falun élni? Lesz-e kitartása, ha majd végképp elnehezülnek? Ilyeneket mondott, miután kifaggatta az életéről, körülményeiről. Jolán nem mondott el mindent, finom tapintattal éppen a leglényegesebbeket hallgatta el, de azt nyomatékosan többször is Anna néni tudomására hozta, hogy nála jobb gondviselőt nem találnak sehol a világon, csak bízzák rá magukat.

— Magunkra maradtunk — motyogta az öregember, s ezt már nem lehetett nem észrevenni.

— Maga nem — felelte kurtán a halott körül szorgoskodó Jolán, és megkötötte a delin kendőt Anna mama

nyakán. — Amíg én vagyok, maga addig nem lesz egyedül — tette hozzá. Ettől az öregember hangosan feljajdult, mintha nem magát, hanem a megholtat sajnálta volna.

— Jó vagy hozzánk, Jolán, mindig is jó voltál.

Jolán csak gondolta, de nem mondta ki, hogy tulajdonképpen erre szerződött. Hivatásos gondviselő, eltartási szerződést kötött velük, hogy életük végéig... De hallgatott, önmagával sem tisztázott tapintattal magába fojtotta az érzelmeit. Az öregembert nem akarta megbántani, és el akart kerülni mindenfajta hálálkodást. Amióta itt van, mindig arra törekedett, hogy ez a két ember jól meglegyen egymással és a gondozójukkal, bensőséges viszonyt teremtett velük, megünnepelte születés- és névnapjukat, kedvükbe járt, ha valamiért rosszkedvűek voltak, örült, ha vidámabban teltek napjaik. Idilli volt ez az együttlét, szolgálatáért soha nem várt ellenszolgáltatást.

— Andrást értesíteni kell

— fordult feléje az öregember. — Küldjünk neki táviratot, hogy a mama meghalt.

— Jó, majd küldök.

— Tudatni kell vele, hogy Anna mama nincs többé.

— Küldök neki táviratot.

— Aztán vagy eljön, vagy nem — tette hozzá megbé- kélten, és olyan hangsúllyal, mintha Anna néni utolsó kívánságát teljesítette volna.

— Úgy lesz, ahogy István papa akarja — mondta Jolán, és az öregembert szinte maga előtt tolva kivonult a szobából, rázárta az ajtót a megboldogultra.

Az öregember faricskált, tűzrevalót készített, pedig hol volt még a tél hidege: elfoglalta magát, hogy gyorsabban teljen az idő. Jolán intézte a temetést; tárgyalta pappal, a sírásókkal, táviratokat adott fel az összeírt rokonságnak, ígéretéhez híven Pogány Andrásnak is egyet.

Ebédre összekapart valamit, aztán hozzáfogott a gyászruhák előkészítéséhez. Volt egy régi fekete szoknyája, lefejtette róla a fehér csipkegallért, István papa öreg holmijából kikefélte a tavalyi port, és kiakasztotta a tornácra, hogy megszabaduljanak a naftalinszagtól. Elvitték a halottat. Eszébe jutott, hogy még koszorúkat sem rendelt, el kell mennie a kertészhez. A piros rózsás, aszparátuszokkal megtűzdelt koszorú szalagjára azt íratta: „Soha el nem felejt hűséges hitvesed”. A maga nevében egy hatalmas sírcsokrot rendelt, de szalagot arra is tetetett: „Fájó szívvel búcsúzik, Jolán”.

Este azzal a jóleső megnyugvással feküdt le, hogy mindent elrendezett. A televíziót nem kapcsolták be: nem illik ilyenkor. Beszélgetni sem volt nagyon kedvük. István papát szemmel láthatóan megviselte a haláleset. Szótlanul üldögélt a tornácon, néha hangosan felnyögött: „Jába, na” — motyogta. És még később is megismétlődtek ezek a szavak, amikor feküdt már a konyhában megvetett heve- rőn. Jolán a kisszobában próbálta magára erőltetni az alvást, de nem ment. Andrásra gondolt, mit szól majd, ha megkapja a táviratot. Valami makacs megérzés azt erősítette benne, hogy holnap találkozni fog a fiával. El kell, hogy jöjjön; végtére is itt nőtt fel ebben a házban; Anna néni és István bácsi úgy bánt vele, mint a tulajdon gyermekével; óvták a széltől, kényeztették, Becézték, kedvébe jártak, magukhoz akarták édesgetni mindenáron. De hát mit akar ő tulajdonképpen? Mit akar ettől a fiútól? András menni is alig tudott még, amikor az idős házaspár elhozta a gyermekotthonból. Elhanyagolt csípőficama miatt bicegve járt, a szavakat selypítve mondta ki, de Anna néni és István bácsi tudta, hogy ezekből majd kigyógyul; ők majd kigyógyítják, felnevelik, akárha saját gyermekük volna.

Jolán sokáig nem látta a fiút... Azt sem tudta, hova lett, kik vették a szárnyaik alá, miféle gondviselője akadt. Igaz, nem is nagyon érdeklődött utána. Sorsa az ország másik felébe vetette, évek múltak el úgy, hogy nem is járt ezen a vidéken. Egyszer, de már az is nagyon régen volt, az átmeneti gyermekotthonban találkoztak. Láthatási nap volt, s ő látni akarta gyermekét. Előzőleg felkereste az intézet igazgatóját; követelte, hogy találkozhasson a fiával.

Levél ment akkor András nevelőszüleihez, akik megrettentek ettől a levéltől. Hivatalos, pecsétes felszólítást kaptak, s elgondolni sem tudták, mi lesz velük. Ennyi idő után egyszerre csak eszébe jut András anyjának, hogy látni akarja a fiát. Meg akarja fosztani tőlük, el akarja tépni azokat a gyengéd szálakat, melyekkel már- már sikerült magukhoz kötniük a gyermeket.

Jolánban felrémlett ez a találkozás. Jaj, milyen idegen volt az a fiú! Nem ismerte. Hogyan is ismerte volna, amikor pici kora óta nem is látta? Egy kertben találkoztak, ahol a méhzson-i gásos fák alatt sokan üldögéltek a padokon; a láthatási nap összehozta a széttépett családokat. Jolán ezen a napon szakított végleg Andrással. Finom tapintattal rezzenéstelenül közölte az intézet igazgatójával, hogy úgy látja, jó helyre került a fia. Pillanatnyilag ő sem tudna jobb körülményeket teremteni számára. Tudja, hogy jó emberek vették magukhoz, András otthonra lelt, biztos, hogy ember lesz belőle. Lemondott a rendszeres láthatási jogáról, az eltartáshoz sem kellett térítést fizetnie. Miből is fizetett volna? Saját életét rongyokba csomagolta; akkoriban már túl volt a második nagy csalódáson. Később pedig már hiába volt minden kísérlet. Egy

nagy kanyar után visszatért szülővárosába, hogy új életet kezd. Andrást is felkutatta, aki akkor már középiskolába járt, és kollégiumban lakott, de a fiú még idegenebből fogadta, mint korábban. Arról pedig hallani sem akart, hogy meglátogassa őket Anna néniéknél. „Járja a maga útját, én is azt járom" — mondta András ridegen, és otthagyta a kollégiumi vendégszobában.

Arra eszmélt, hogy hangosan sír. Nem akarta, hogy az öregember felébredjen. De István papa nem aludt. Átjött hozzá, tehetetlenül álldogált az ágya mellett, súlyos kezét meg-megemelte, hogy megsimogassa Jolánt, aki ilyen jó lélek, de a mozdulat befejezetlenül semmivé vált.

— Te is sajnálod, ugye? — kérdezte elcsukló hangon, és Annájára gondolt, akit már réges-régen nem szeretett, de mégis ragaszkodott hozzá.

— Feküdjön vissza István papa — szipogta Jolán. Az öreg elcsendesült, Jolán a rá nehezülő csendben elhatározta, hogy reggel mindent elmond az öregembernek. Sorról sorra úgy, ahogy történt. Meg kell tudnia az igazságot, hogy Andrásnak ő az anyja, ő az, aki eldobta magától kicsi korában, aki évek múltán lemondott még a láthatásáról is, s aki később hiába akarta visszaszelídíteni magához, nem tudta soha. Arról nem tehet, hogy András most már őket sem akarja látni. A kollégiumból eleinte még csak hazalátogatott; a hétvégeket nevelőszüleinél töltötte. Később ritkultak a kiruccanások, de amikor megtudta, hogy Jolán hozzájuk költözött, végleg elmaradtak. „Én nem akartam rosszat, én helyette is törleszteni akartam. Azért jöttem magukhoz, hogy holtuk napjáig a gondviselőjük legyek. Én azt akarom, hogy maguk ketten, hogy most már Anna néni meghalt, maga, István papa, ne érezze az elhagyatottságot, az egyedüllétet, mert annál rosszabb nincs ezen a világon ...” Kigondolta, hogy mindezt majd szépen elmondja az öregembernek, s ha már Anna néni nem, legalább ő tudja meg az igazságot. Képzeletében minden szónak hiteles csengése volt, megnyugtatta, álomba ringatta.

Álmában egy kidőlt falú házat akart megjavítani. Tenyerével tapasztotta a sarat, de az nem akart megragadni, csomókban visszahullt. Térdig tocsogott a könnyeivel áztatott sűrű ragacsban. Egy kinyújtott kéz megragadta, kiemelte a sárból. András állt előtte fehér ingben, fekete ruhában. Szigorú volt az arca, villámzó a szeme. „Innen is kitúrtál, elvetted tőlem őket!” — sziszegte. Jolán felébredt, csatakos volt az inge.

Délutánra befelhősödött az ég. Fülledt, meleg volt a temető. A koporsónál végig István papa mellett állt. A búcsúztatón eszébe jutott minden, amit az este kigondolt; az álom is, de az ébrenlétben elképzelni sem tudta, hogy odaálljon az öregember elé, és elkezdjen beszélni róla. A pap fakó hangon ecsetelte egy ellobbant élet fényeit és árnyékait, egy ember elröppent örömeiről és gondjairól beszélt; a földi létről, amely akármennyi szenvedést zúdítson is ránk, el kell viselnünk, mert az ember sorsa a szenvedés. „Anna leányunk teste immár megpihen a földben, lelke pedig fölszáll a mennyei beldogságba.”

A könnyek megnedvesítették Jolán arcát. Akkor már látta a fiát a sírgödör túlfe- lén. Fehér ingben, fekete ruhában álldogált, egyedül, vi-, rággal a kezében. „Az én fiam??” Az én fiam! Az öregember fel-feljajdult, odabotorkált a koporsóhoz, és ráborult a födelére. Jolán tudta, hogy igazán most kellene vigasztalnia, de nem érzett hozzá erőt. Kihátrált a tömegből. Azt már nem is hallotta, hogy a súlyos föld dübörögve rázúdult a leeresztett koporsóra. Csak né- hányan látták, amikor eltűnt a temető kapujában.

Soproni diák korában még nincsenek költői ambíciói, s a nagy erejű ifjú büszkén hordozza a nemesi életforma „erényeit”. Matthisson érzelmes dalainak olvasása is ezt az életformát építi. Kérkedve írja levelében:

.........én

e

gykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt átugarni nekem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt". Huszonhárom éves korában megnősült, s tizennégy éves asszonyával külön gazdálkodást kezd. Kísért a horáci álom, a boldogító nemesi középszer: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal ■— Biztató földem: szeretet, szabadság — lakja hajlékom. Kegyes istenimtől — Kér- jek-e többet?” Indulatait leköti a gazdaság, ráérő idejében azonban olvasgat, s titokban ír. Amikór Kiss János, a nemes dömölki lelkész, egy márciusi délután rányit, „papirosok mellett” találja. Ám Berzsenyi elrejti, s csak napokkal később mutatja, amit ír. Felfedezője lelkesedését kétkedő büszkeséggel és zavart örömmel fogadja. Csak a föld biztos és egyszerű, a költészet veszélyes „kaland”. Mennyivel jobb lenne a kertben ollóz- gatni, mint kitéve a kérlelhetetlen kritikusok bírálatának. így védekezik a készülő viharok ellen: „Én poétának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok. Gondjaim vannak, magamat megosztani nem tudóm." A költészet azonban most már dédelgetett vágyálom.

Végletek között hányódik, s mentő kérdéseire a bölcs Horatius válaszol: „Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz — Légy víg, légy te okos: míg lehet, élj, s örülj." De a gondok egyre nőnek, Niklán is a mindenség lélegzik körülötte. A magány érőszakos apával, vad testvérekkel és sógorokkal népesedik be, elemi csapások, devalváció, betegségek, a nemesi „arany középszer” illúziójának szétfoszlása rontják közérzetét. Kazinczynak panaszolja: „Vesződöm,

mint Te, széllel, esővel, hideggel; hol a levegőben fellengek, hol a porban izzadok, és igazi helyemet sem itt, sem ott nem találom." A lélek mégis alkalmatlan a horáci békességre, a képzelődések országában is forr az indulat. Szemlélődni szeretne, mégis vizionál. Hiszi, hogy éneke „mint kis méhe csak itt a kis vizek körül" döngicsél, de messziről szállongó hírek ingerük folyton készülődő lelkét: „Mit hallok! Árpád honja határain — Ágyúk dörögnek! rettenetes veszély — Zúg, mint dagadt felhők morajjá — S Bosporusok zokogó nyögése.”

Ha Pestre látogat, rossz érzéssel tér haza. Mivel Pesten esetlen, Niklán marad. Lázadó és nagyravágyó lélek ugyan, de a XVIII. század végi vidéki magyar nemes világnézetével, beágyazva az osztályának és egyéniségének hagyományait őrző környezet kilátástalansá- gába.

Aztán híreket hall Széphalom és Európa felől. Magáénak mondhatja Kazinczy barátságát. Kilép az ismeretlenségből, s ha félszegen is, de tudatosan keresi az utat a közönség, a nyilvánosság felé: „Forr a világ bús tengere, ó magyar!" Új eszmék, új költői célok kialakításának igénye éledezik: örömök, nyugtalanságok, nagy nekilendülések és megtorpanások évei következnek. Kétszer egymás után is megjelenik verseskötete. 1812-ben Bécsbe is ellátogat, hogy könyve számára arcképet készíttessen. Most ismerkedik behatóbban a felvilágosodás eszméivel, új műfajokkal, új formákkal kísérletezik. Megírja felvilágosodott episztoláit. Aztán nyomban el is köszön a „hasznos igazságok” hirdetésének műfajától. 1817-ben éri Kölcsey kritikája, amely valósággal megbénítja, megmérgezi.

A Kölcsey-recenzió szétbontja Berzsenyi maradék erejét. A kimerült lélek sokszorozva érzékeli a sértést: a bírálat nemcsak őt érte, hanem a fordulóban levő világot is. Felméri készületlen- ségét. tanulni kezd, hogy méltó választ adhasson a bírálatra. Verset már alig ír. Tizenkilenc év telik még el védekezésben és gyűlöletben. A védekezés erejétől, s a gyűlölet nagyságától megdöbben az ország, megrendül maga Kölcsey is. Vezekelnie kell, a nagy halott ravatala felett elégtételt kell adnia: „versei itt maradtak, s mi mindnyájan hová süllyedtünk a feledés tengerében...”

150 év után magára a költőre is érvényesek versének sorai: „Léted világít, mint

égő — Nap, de szemünk bele nem tekinthet."

Nemes Istváa

Molnár Antal: Fekvő kislány

Mucsi József:

Hatsoros

Piacra mennek az alvó barkák:

— tetszhalottjai a januárnak — s a nyütt gyékényen vevőre várnak.

Aki megveszi, vázába teszi, és nyitja szemét valahány barka, hogy pompázzon virágvasárnapra.