Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

1986. február 15., szombat

o

Ami az életnél is fontosabb

Születésnapi beszélgetés Mensáros Lászlóval

Mensáros László 1984 au gusztusa ban nyugdíjba ment, azóta talán még többet vállal, mint annak előtte. Nemcsak Budapesten játszik — több helyen —, hanem vidéken is.

Színész.. A társaságtól, a zajtól ugyan mái- visszahúzódik, többre becsüli a gondolatokat ébresztő csendet, az olvasást, a lemezhallgatást. De legfőképpen a színházat, a játékot szereti. Talán még az egészségénél, az életénél is többre tartja. Nem figyel a szervezet figyelmeztető jeleire, fittyet hány infarktusra, súlyos operációkra.

Most 60 esztendős. A lexikon adatai szerint 1926. január 26-án született. 1952- től a debreceni, 1957—58-ig a budapesti Madách Színház tagja. 1959-től '60-ig

börtönbüntetését tölti, 1961 - tői '64-ig Szolnokon, 1964- től '»4-ig a Madáchban játszott. Megkapta az érdemes és a kiválóművész-címet. 1980-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

— Kezdjük Debrecennel. Milyen emlékei vannak a Csokonai Színháznál töltött évekről?

— Téry Árpád szerződtetett, meghallgatás nélkül. De mint mondta, mindent tudott rólam. Olyan remek érzéke volt a színészválasztásban, mint kevés direktornak. A társulat bizalommal és szeretettel fogadott. Nagyszerű művészekkel dolgozhattam együtt, a színház tagja volt ekkoriban Anda- házi Margit, Békés Rita. Márkus László, Soós Imre. Örkényi Éva, Simor Erzsi. Vámos László. Az alapokat itt sajátítottam el, s ebben nagy segítségemre volt Téry Árpád, Vámos, Solti Bertalan, Szende Bessy. Pezsgő, szenvedélyes színházi életet éltünk, s ezt a légkört igazgatónk tapintata, hozzáértése teremtette meg.

— Mi volt az első szerepe?

— A Túr fivérek Villa a mellékutcában című darabjában játszottam egy idős diplomatát.

— S az első siker?

— Iszajev—Galics Nem magánügy című vígjátékában egy zongorakísérő szerepét osztották rám. Nem volt szövegem, s ez nagyon bántott. Ezért — arra számítva, hogy a rendező kirúg — behoztam magammal a próbára egy nagy karéj zsíros kenyeret, hagymát, s falatozni kezdtem. Ám'ami- kor Lendvai Ferenc meglátta, mit teszek, felkiáltott: Óriási ötlet! Ezentúl minden előadáson ezt kell csinálnod! Mit mondjak, a „bosszúm" nagy sikert aratott.

Jöttek a többi feladatok, egyre nagyobb szerepek: Rómeó, Ferdinánd az Ármány és szerelemből, Hamlet, az Ezer év bírója, a Színész az Éjjeli menedékhelyből.

— Jól éreztem magam Debrecenben, szép lakásom volt már, három gyerekem. De Téry Árpádot kinevezték a Madách Színház igazgatójává, s én követtem őt. Sajnos, csak egy évig igazgatta a Madáchot.

— Beszélne a szolnoki éveiről?

— Három évadot töltöttem a Szigligeti Színházban. Nemcsak jo szerepeket kaptam, rendezhettem is. Eszembe sem jutott lépéseket tenni, hogy újra a fővárosba jussak. Tudomásul vettem, hogy életem és munkám ide köt, nekem egy hely sosem

jelentett kitüntetettséget a másikkal szemben. Aztán egy vendégjáték hozott újra változást az életemben: a

Pygmalionnal vendégszerepeltünk Budapesten, ebben Higginst játszottam. Látott Ruttkai Ottó, a Madách Színház igazgatója, s szerződést ajánlott. 1964 szeptemberében mutatkoztam be újra Budapesten, Hubav Miklós Késdobálók című darabjában. Ezt követte a Kispolgárok, a Duna-kanyar — a feledhetetlen Dómján Edittel, a Mathiász panzió, s más feladatok, amelyek később egyre szürkébbek és kisebbek lettek. Közbejött a betegség is, hullámvölgyek a pályán, az életben . . . 1965- ben tbc-t kaptam. Nyolctíz hónapig nagyon keveset dolgozhattam, ez alatt az idő alatt alakult ki bennem egy előadóest gondolata. Jutott időm a töprengésre, a kutatásra, a felkészülésre. Így született a XX. század című előadóestem, amelynek első előadása az Egyetemi Színpadon volt.

— Előadóestjei, színházi szerepei, a tévé, a rádió mellett még plusz feladatokat is vállalt, vállal. Debrecenben eljátszotta Willy Lo- mant az Ügynök halálában. Pécsett az Elveszett paradicsom, Szegeden a Galopp a Vérmezőn főszerepét alakította. S közben betegségek szakították meg színpadra lépéseit. Miért dolgozik eny- nyit?

— Pályám kezdetén a sikerért játszottam. Ma már tudom, hogy ez megfosztja a színészt a játék gyönyörűségétől. Számomra most már maga a játék a legfontosabb A munka. Cigarettáról, alkoholról le tudtam mondani, a játékról képtelen vagyok.

— Milyen ajándékot kívánna magának születésnapjára?

— Nem kell kívánnom. Megkaptam. A pécsi Nemzeti Színházban eljátszhatom minden színész örök álmát: a Lear királyt . .

Kárpáti György

Szeverényi Mihály: Ablak

Verrasztó Gábor:

Külön Királyság

i.

Úgy kellett magam összerakosgatni (akár egy puzzle játékot) a történtek után. Nem akarom tagadni a bűnrészességemet (az már bizonyított), csupán magam is meglepődtem magamon. (Többek között.) Akkor most nyomban fényt derítek az eset hátterére (vagyis előtérbe hozom). Milyen büszkén hirdettem (mint erdőtulajdonos) : nálam aztán nincs erdőirtás! És mi történt néhány nap múlva? (Szeretnék elbújni ez. alá a papírlap alá.) Erdőirtás! Motoros fűrésszel! (És én fogtam a „honfoglaló” kislány kezét.) De ez még nem volt elég. Másnap (az erdő helyén) arra kényszerültem, hogy kikiáltsam a Külön Királyságot. (Magyarországon 1946. február 1-én szűnt meg a királyság, ez viszont az én külön királyságom.) Választott (tündér) királynőm: I.

(tündér) Orsolya. Nos, a koronázás igen szűk körben (a fejemben) zajlott. Még a királynő sem értesült róla. (Most biztosan sokan gúnykacajt hallatnak.) Mondtam már, hogy én lettem a ré- gens? (Ismételt aláröhögés.) Na, mindegy, az a lényeg, hogy a lány elfoglalta méltó helyét (emlékeim trónszékén).

II.

A napokban (ha nehezen is), sikerült elvernem a „vagyonomat”. Jelentős szerep jutott ebben egy amerikai gyűjtemény (bélyeg, persze) megvételének. (Szemezgetek a koldusbotfaragás gondolatával azóta.) De mi ez a rémálmomhoz képest! A Drakula című horrormese óvodások filmműsora, ha összehasonlítjuk. Kezembe veszem az ollót (így kezdődik a lidérces álom) és sorra lenyirbálom a lány (királynő) leveleiről a bélyegeket! Hát lehetnek egy (szerelmes) filatelistának ennél rémísztőbb álmai? Mellesleg elszóltam magam, hogy vannak levelek (nem lenne belőlem valami jó kém). De még milyenek! Beteljesült a nagyravágyásom, jönnek a (szárnyaló, tündéri) levelek. Családom (legnagyobb) megrökönyödésére minden levél érkezésekor (ami a kislánytól jön) bejelentem: nemzeti ünnep van. Mert nekem ünnep, ha most (egy év után) is „vele lehetek”, ha csak a levélpapíron keresztül is.

III.

Meghitt beszélgetést folytatva ültünk egymás mellett (a valóságban, még akkor) és egyikünk sem sejtette (?), hogy Külön Királyság lesz a vége. Beszélgetésünk fonalát apám hazatérte szakította el (miután beköszönt az ajtón). A lány kicsit közelebb hajolt hozzám (és halkan megkérdezte):

— Apukád azért ilyen morc, mert én itt vagyok, vagy mindig ilyen?

— Mindig ilyen — igyekeztem megnyugtatni. És (a demonstrálás kedvéért) elmondtam neki egy hiteles epizódot (amelyen jelen voltam én is). — KÖZJÁTÉK a hetvenes évek végéről. Apám belépett egy falusi kocsmába (tanúk száma: harminc) természetes arcviselettel. A füstös félhomályban válogatott társaság biliárdozott. Egyikük felegyenesedett és (Kossuth Lajostól ellesett mozdulattal) apámra mutatott:

— Nézzétek! Ez egy vaddisznóember! — KÖZJÁTÉK VÉQE. — A „nyugtató” megtette hatását (a túladagolás veszélye nélkül).

IV.

Nem áll szándékomban eltitkolni (bár erősen szégyenlem), hogy a lány egészségét nemcsak verseim, hanem „bélyeges cikkeim" elküldésével is rongálom. (Szerencsére nem túl gyakori az ilyen alkalom.) De (királynőhöz méltóan) a lány mindig említést tesz róluk: „A cikkedet elolvastam, az az igazság, hogy tényleg nem a kedvenc témám, de úgy hangzott, mintha te nagyon tudományosan foglalkoznál a bélyegekkel. Ez klassz.” A szokott szerény formában ki keli jelentenem, egy ilyen levélrészlet felér a lovagrenddel. (Hirtelen ez jutott az eszembe.)

Néha azért előfordulnak (kísérleti jelleggel) támadások a levélünnepeim ellen. Ilyennek minősítem a walesi hercegnőtől (Lady Diana) és a Görbe Nórától (Linda) származó leveleket. Bevallom, ezek erős hatással vannak a Külön Királyság államrendjére, de a kislány trónja biztos alapokon (szövődményes szerelem) nyugszik.

V.

Gyorsan kellett, intézkednem (a fa hamar vetemedik) szerencsétlenül járt fáimról. Hogy elejét vegyem a (szolidaritásról biztosító) levélözönnek, felhatalmaztam magam a következők közlésére: megnyitottam a 2. számú emlékraktárt és (még friss állapotban) elszállásoltam valamennyi „mellőzött” darabot. (A régi tulajdonos — „kis virág” — hercegnői címet kapott.)

Ügy látszik, a királynőm pedig megvásárolta az álmaim (használja is rendeltetésszerűen). Ki ne örülne egy ilyen tranzakciónak? Ami engem illet, az elégedettség állapotában leledzem (csak az álmaimról van szó!). Mert így minden éjjel olyan lánnyal „alszom”, akinek a Miss Magyarország döntőjében lenne a helye. (Ez már frankó, mi?) Talán egyetlen kifogásolható részlet, hogy a lány csak hajnali két óra körül hajlandó találkozni vélem („álmaim hosszú útrendszerén”). Viszont ha már úgy hozta a sors, hogy valakinek külön királynője van, akkor csak alkalmazkodik hozzá. Nem?

VI.

Láttam a tévében egy mozgó könyvtárnak átalakított buszt. (Aki tudja a pontos időpontot, írjon. Értékes nyeremények!) Bizonyára teherbusz volt. De szeretném jobban megvilágítani kijelentésem eredetét (remélem, nagy rá az igény), a már jól bevált KÖZJÁTÉK formájában, (szintén) a hetvenes évek végéről. Egyik biciklis (csak így, pórias szóval) kirándulásunk alkalmával roncstelep mellett vitt el az utunk. A roncstelep közepén ott állt (kerék nélkül) egy lerongyolódott

busz (abban volt. az „iroda"). Ezek láttán bátyám felkiáltott:

— Jé, teherbusz! — KÖZJÁTÉK VÉGE.

Ha már sikerült (fondorlattal) rátérni a könyvekre, nem hagyhatom ki a kislányt (királynő) sem. Egy idézet leveléből: „Éppen

most fejeztem be a Merle: Csikóéveink-et, irtó aranyos könyv, ha nem olvastad volna még, ajánlom. Biztosan tetszeni fog.” Hát lehet azon csodálkozni, hogy ezek után (szinte azonnal) „felfaltam a Merlét”? És hogy azóta (természetesen) a világ legjobb regényének tartom? Mondhatni, olvasónaplót cserélünk folyamatosan (amit persze egyikünk sem vezet). Lehet előkészíteni a nevetőizmokat, de az a helyzet, hogy minden ajánlott könyvét szinte megilletődöt- ten veszem kézbe (mintha csak a lány írta volna őket).

VII.

Igaz, hogy a bélyegrendezés n«m tartozik régensi feladataim közé, mégis arra vetemedtem az imént (szolgálati időben). Izgatott, hogy találok-e helyet a bicentená- riumi íveknek és blokkoknak (az elszegényedésem tárgyán képeső „csemegékről” van szó). És találtam. Mint már korábban a felszínre hoztam, a Külön Királyság uralkodónője különösebben nem szimpatizál a bélyegekkel, pedig én még a lavórban nyúlkálva is rá gondolok. (Lehet, hogy tudat alatt >Sy akarom hipnotizálni a bélyegek megkedvelésére?) És gondolhatják, nem bírtam magam türtőztetni, neki is mutattam néhányat a gyűjteményemből. (Ez már súlyosbító körülmény, ugye?) Vívódtam is egy darabig, milyen szankciókat hozzak magam ellen, de aztán megbocsátottam magamnak. (Mert ő olyan aranyos volt akkor is.) És még akkor js, mikor legszebb külföldi blokkomról megkérdezte:

— Nem giccses ez egy kicsit? — Mellesleg azt közlekedtettem a gondolatcsatornámban : hogyan lehet

valaki (a lány) ilyen aranyos. Észrevették egyébként, milyen olajozottan forognak a gondolataim? (Elárulom a titkát: mielőtt elkezdtem

szorongatni ezt a Rotring ceruzát, megittam egy liter étolajat.) Na de elhajítva (jó messzire) a tréfát* tényleg pines másik olyan lány, aki mellett „igazi” embernek éreztem magam.

VIII.

Pillanatnyilag itt vagyok. (A Külön Királyságban — egyedül.) A kislány királynői teendőit a távolból, levelein keresztül végzi el. (Miközben nem is tudja, hogy királynő!) Hát ez marha jó! Ezen még én is elmosolyodtam. (Fel is kopogtak a szomszédok.) Nem tudom, meddig lesz Külön Királyság (nem látok erre settenkedni trónfosztókat), de most nagy szükségem van rá. És a leveleire. A szó szoros értelmében azon élek (ez komoly). Ha pedig még találkozhatnék is vele! Igaz, ezt hagyjuk, mert a fantá- ziálás erősen rombolja az agyat (rosszabb az alkoholizmusnál). „Miért van az, hogy ezeket a szavakat száraznak és hűvösnek találom? Azért talán, mert nincs szó, mely méltó nevedhez." Ezt a két mondatot Joyce-tól kölcsönöztem, én pedig abban a reményben dobom el ceruzám (na, nem véglegesen!), hogy betegségem (a lány. iránti szerelem) gyógyíthatatlan.

Szeverényi Mihály: ősz