Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
1986. február iß., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Gazdaság és kultúra Ezt a szót: válság, évtizedeken át csak a polgári kultúrával és a tőkés gazdasággal kapcsolatban írtuk le. Varga Jenőt, minden idők legnagyobb magyar közgazdászainak egyikét a sztálini időkben keményen megbírálták, mert túlságosan kedvezően (vagy realisztikusan?) ítélte meg a kapitalizmus közeljövőjét. így aztán a tőkés világ permanens válságáról kötetek jelentek meg, közben a kapitalizmus halálos ítéletét a valóság mintha életfogytiglanra változtatta volna. Mikor az olajárrobbanás bekövetkezett, föllélegeztünk: itt a tőkés gazdaság rég várt válsága. Csakugyan volt válság, de hallani sem akartunk arról, hogy az hozzánk is „begyűrűzhetik”. A mi gazdaságunk „válságáról” most sem szívesen szólunk, de a nehézségeket senki sem tagadja. S érdekes jelenséget figyelhetünk meg: gazdaságunk mai korlátozottsága mintha a nemzeti, sőt, kulturális kisebbrendűség új hullámát zúdítaná ránk, mintha a cserearányok romlása olyan csapás lenne, amely minden tekintetben megbénít, és csak a közvetlen gazdasági érdekek érvényesülését engedélyezi. A gazdasági problémák hullámai már-már elmossák a kultúra értékvédő gátjait. Az árak emelkedésének szökőárja lehetetlen helyzetbe hozza a kultúra hordozóinak előállítását: ami — csekélyke — dotációt például a könyvkiadás kap, azzal a művelődésügy a más tárcához tartozó nyomdaipart dotálja. Drágul a lap, drágul a könyv, s hogy eladható legyen, netán még hasznot is hozzon, ahhoz nemcsak színesebbé, hanem felszínesebbé, tarkábbá és alantasabbá is kell lennie. Alantas alatt értve az öncélú szenzációhajhászást, izgalmasságot, erotikát, így képeslapban, filmen, színpadon, szórakozóhelyeken a női test olyan mutogatását, amely a nőt, s a nézőt egyaránt lealacsonyítja. De nem ez a legsúlyosabb, hanem hogy a sajtóban rég lejártnak hitt idealisztikus. sőt misztikus ostobaságok és filozófiai-politikai téveszmék kapnak nyilvánosságot. azon az alapon, hogy „ez kell a népnek”: az asztrológiától a kuruzsláson, magnetizmuson át a világteremtési vagy világvége koncepciókig. sőt, a zsarnokságok (hol íaszisztoid, hol „balos”) kultuszáig, hogy csak ábécé rendben említsek egykét jellemző címszót. Csillag- jóslás? „Azért csak lehet benne valami” — mondhatja a megzavart kisember, akire hivatkozva megjelentetik a szemetet. Kétségtelen, hogy a problémák kiútja: a gazdasági hatékonyság, s a demokratizmus összekapcsolása. És a demokratizmusnak éppúgy érvényesülnie kell a kultúra területén is.'mint a gazdaságosságnak. Csakhogy az a jelszó, miszerint „azt kell adni, ami eladható, amit a tömeg (az olvasó, az ifjúság, a nép stb.) kíván” — végzetes lehet, ha a szükségképpen még mindig elmaradott és évezredek maradi hagyományait, babonáit, tévhiteit is hordozó tudati szférára meggondolás nélkül alkalmazzuk. Nem is szólva arról, hogy ki mondja meg: mit kívánnak a „tömegek”? Azok. akik ebben gazdaságilag is érdekelve vannak, elsősorban a szórakoztatás kis- és nagypolgári „nagymenői”, haszonélvezői, üzletelő főnökei, akik olykor szemtelenül lebecsülik a munkásosztályt, és egy nyugatimádó, sznob réteg meg a csak krimit. kalandregényt, pornót, bestsellert óhajtó „átlagember” (azaz a kispolgár) igényeihez igazítanák a tömegkommunikációt, a mulatta- tást, a folyóiratkultúrát, a könyvkiadást, és nem utolsósorban a könyvtárak és művelődési otthonok minden szolgáltatását. A demokratizmus nem jelentheti a hangoskodó félműveltek kulturális rémuralmát, de a kultúra gazdaságnak való szolgai alávetettségét sem. Az értékek védelméről, sőt, terjesztéséről nem mondhatunk le. Egyetlen példa: ha az állami kiadók kénytelenek is kisebb értékű (de nem ártalmas) műveket megjelentetni, hogy szóhoz juttassák az olvasót, sőt, eltartsák a kortársi magyar irodalom javát (amely a jelenben mindig ráfizetéses) — ne súlyosbítsák helyzetüket az igénytelenség kiszolgálásában való fölösleges versennyel olyan magán-, gmk-, testületi, sport-, vagy akár tömegszervezeti kiadások, amelyek nem vállalják az érték közvetítését is, hanem csak nyereségre törnek. De nemcsak erről van szó. Arról is, hogy a hatékonyság és demokratizmus mellett a kultúra létkérdés is: az előbbi kettő sincs meg nélküle. És nemcsak a szakmai műveltségre gondolok, hanem arra az általános műveltségre, humánumra, szocialista erkölcsre is, amely nélkül egyszerűen nincs korszerű magatartás, munkamorál és termelés. Vagy hogy valami egészen más példával éljek: kellő vizuális iskolázottság nélkül egy műszaki rajzot sem lehet leolvasni, termékeink eladhatóságának pedig mind fontosabb föltétele a korszerű, ízléses és célszerű ipari formatervezés, amely már nemcsak szakmai biztonságot, hanem művészi készséget is kíván. Vizuális műveltség nélkül azonban még a tévéműsort sem lehet megfelelően szelektálni és élvezni. És így tovább, életünk minden területén. A kulturális értékek védelme és közvetítése éppoly létkérdés, mint a gazdaság. A gazdaságosság viszont megkívánja a kulturális értékek szükségszerű állami és tanács? támogatásának felülvizsgálatát, átrendezését, beleértve a szakmai bürokrácia leépítését is. Kristó Nagy István Benedek Marcell naplójának margójára 1985-ben, Benedek Marcell születésének 100. évfordulójára jelent meg a szépíró, esztéta, irodalomtudós: Naplómat olvasom c. könyvének második kiadása. Első ízben épp 20 évvel azelőtt látott napvilágot. Üjra olvastam tehát. Ez ösztönzött írásra. Ügy vélem, nem fölösleges szólni róla, hisz ’65 óta felnőtt egy nemzedék, amely talán még nem találkozott ezzel a kötettel, amelyet nagy kár elkerülni, mert gyönyörű, remek, könnyen követhető, nagyon etikus, nagyon tanulságos, de nem oktató hangú mű. Benedek Marcell legendás családból származott és ő maga ezt a nagyszerű vonulatot csak tovább fejlesztette, alkotta. Az otthonról ismert harmóniát önmaga körében is megteremtette. Az apa Elek-apóként ismert nagy mesemondónk. Benedek Elek (1859—1929). Nemzedékek nőttek fel kötetein. Gazdag életművet hagyott hátra, kár, hogy tanuld mányait, gyermekpublicisztikai munkásságát némileg el is takarja mesekönyveinek tárháza. Hősünk, kinek Naplómat olvasom c. könyvét kívánom ismertetni, közvetlen utód. 1885—1969. között élt. A Benedek-vérvonal töretlen erővel halad a leszármazottak alkotói útján is. A gének mindmáig új tehetségeket vetnek felszínre e családban. Benedek Marcell fiai: András (1913.) kiváló dramaturgiai szakértő, híres műfordító. Ifjabb fia, István (1915) korunk általánosan ismert polihisztora, kinek könyvei a legkeresettebb tudománynépszerűsítő művek között találhatók. A Naplómat olvasom c. kötet bepillantást enged egy alkotóműhelybe, ahol any- nyi írás született, ameny- nyit csak egy egész könyvet követelő bibliográfia foglalhatott össze. Az olvasó beléphet Benedek professzor dolgozószobájába, aki bonyolult jegyzetrendszerét rakosgatva rátalált arra a naplóra, melyet 8 éves korában kezdett vezetni, s melyet érett férfikoráig vezetett. Idegen ember munkájára nem tekinthet nagyobb kíváncsisággal senki, mint ahogy a világirodalom nagy tudósa ezeket a naplófüzeteket elemezte. 1962-ben, tehát 77 éves korában nézett szembe hajdani önmagával, azzal a kisfiúval, aki öntudatosan meghirdette programját: „Író leszek”. „Találkozás egy fiatalemberrel”, írta volt Karinthy Frigyes, s ő úgy érezte, adós maradt az ifjúval szemben. Benedek Marcell író lett. Ennek ellenére önkritikusan kommentálja naplóit. Hangja viszont nem szorongó, csupán ironikus. Vállalja gyermek- és ifjúkora eszményvilágát, kapcsolatait. Nem a 77 éves letisztult bölcsesség fényében kozmetikázva ítéli meg pl. Hóman Bálint felívelő, majd retrográd pályaképét, Lukács György lenyűgöző intellektusát, s politikai útját. Benedek Marcell mindkét kapcsolatban mintegy kívülálló maradt. Karrierkovácsoláshoz nem ragadta meg ezeket a baráti szálakat, amelyek két olyan személyhez kötötték, akik támogathatták volna pályája indulásánál, ill. megtorpanásra ítélő korszakaiban. Minden korban önmaga volt. Magán-, köz- és tudományos életben megőrizte tartását. Testére szabta az erkölcsi normákat. Nem ismert előszobázást, megalkuvást nehéz korszakokban sem. (Pl. 1919. után, ami- koris a Tanácsköztársaság 133 napja alatt tanúsított aktív magatartása miatt megtört a harmincas éveit taposó tudós pályája.) így igaz ez, bár társadalmi szerepe a szabadkőműves páholyok keretei közé zárult. Hadd ne tegyem itt hozzá azt, hogy „csupán”. A családi élet tisztaságának példamutató volta csak a könyv személyes olvasása révén válhatna igazi élménnyé, mégis szólni kell róla. Párválasztása forma- bontóan egyszerű volt. Nem előzte azt meg tartós partnerkapcsolat, udvarlás. Hallatlan problémamentes egyértelműsége, s az ezt követő polgári házasságkötés rendkívüli puritanizmusa mai napig párját ritkító. S a két egymáshoz tartozó ember leegyszerűsített köttetése mégis elég volt egy olyan belső tartalom külső formájának megtartásához, amely (amikor hazánk a válási statisztikában közismerten előkelő helyet „vívott ki”) kiérdemli csodálatunkat. Benedek Marcell több magas magyar kitüntetés birtokosa volt, s emellett a francia becsületrend rozettáját is kitűzhette volna, de ezt a rá annyira jellemző szerénység miatt soha nem tette. Valahogy gőgösen volt szerény. Róla nem kérdezhette volna meg G. B. Shaw: „Fiatalember, maga mire ilyen szerény?” írónk pontosan ismerte tudományos munkásságának értékét. Ö ismerte fel azt legjobban. Erre épült az a magatartás, amely számára lehetetlenné tette bármely cím, vagy tudományos fokozat eléréséért a pályázatok megírását, ill. ilyesmiért kapcsolatok keresését, vagy azt, hogy ezekért „illetékes fórumhoz” folyamodjon. Erről a könyvről nehéz írni, mert minden sora fontos. Mégsem másolhatom ide 560 oldalát, de ha a Tisztelt Olvasó kézbeveszi, nem tudja majd letenni ezt a példás erkölcsi alapállásról tanúskodó pályát tükröző, önéletrajznak is beillő, s ismétlem, rendkívül olvasmányos Naplót. Szabad Olga Mucsi József: Féltés Kedvelt, ifjú gömbakácom! — száz ágacskád ugyan szánom. Nyög a télnek terhe alatt, kínozza hó, eszi a fagy. Rügyedben rejtett lombleveled elátkozza a hideget. Kinyújtózik mind egy szálig, mihelyt a tél elszánkázik. Én ültettem, én gondoztam, a vesztéből visszahoztam: Hosszú aszály fojtogatta, majdnem enyészetnek adta. Most lenne 60 éves Fábián Zoltánra emlékezve * „Nyíregyházán születtem 1926. január 30-án. Szüleim ekkor Hajdúdorogon éltek, édesapám gazdatiszt volt Nagy Móric birtokán, tehát a falun kívül, az egyik majorban éltek. Ezért is mentek be a születésem idejére Nyíregyházára. A Honvéd utcán béreltek szobát, nem messze a kórháztól, így lettem én nyíregyházi születésű. Lakni sohasem laktunk itt: édesapámat egyéves koromban Ál- mosdra, ottani birtokára helyezte át Nagy Móric . . . Nyíregyházával a háború végén kapcsolódtam ismét ösz- sze. Addig csak néhányszor átutaztam rajta. Édesapám egyszer még a szülőházamat is megmutatta. . . . Debrecenből biciklivel jöttem Nyíregyházára 1944 októberében. Leventeként lövészárok ásására akartak bennünket vinni, s hárman, jó barátok, így lógtunk meg a biztos és csúfos pusztulástól. A két barátom továbbment, én Nyíregyházán maradtam az unokanővérem vőlegényénél, illetve a szüleinél: Kalocsai Imrééknél. Így ismerkedtem meg Marikával, a lányukkal: — így kötöttem én pár év múlva, 1949 márciusában házasságot Marikával Nyíregyházán. Tulajdonképpen ez az a kötés, amely azóta engem legszorosabban Nyíregyházához köt. Annak ellenére, hogy azóta mind anyósom, mind apósom meghalt, s mind a két házat, amelyben laktak — az egyik a Toldi utcán, a másik a Makarenko (korábban Deák Ferenc) utcában volt — lebontották: házhegyek épültek helyükbe” — írta 1982-ben önvallomásában Fábián Zoltán. Az irodalomban 1950-ben tűnt fel a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége tehetségkutató pályázatán, de első felfedezője Szabó Pál volt. akitől nagyon sokat tanult, s barátjának is tudhatta. Sokáig tartott saját írói hangjának a megtalálása. Első elbeszélései az Űj Hang, a Csillag, az Irodalmi Újság című lapokban jelentek meg. Talán éppen Szabó Pálnak és másik mesterének, Móricz Zsigmondnak köszönhetően érdeklődése az átalakuló paraszti élet felé fordult. Nagy szeretettel ábrázolta a nagyvárosba kerülő fiatalok sorsának alakulását, emberi-erkölcsi fejlődésüket. Első kötete 1952-ben hagyta el a nyomdát. Az Utak meghozta szerzőjének a József Attila-díjat. Az 1956-ban megjelent Hegedűszó az elbeszélői forma és módszer kikísérletezésének újabb állomása. 1958-ban esszészerű útirajzaiban vallott élményeiről. (íme, Európa.) Első regénye, az Ítélet 1961-ben jelent meg, s úgy tűnik, ezzel Fábián Zoltán végleg elkötelezte magát az irodalommal. Még ebben az évben napvilágot látott a Három kiáltás című elbeszélésgyűjtemény, a címadó írásból film is készült. 1953-ban az Írószövetség szervező titkára lett. Ettől kezdve jelentős közéleti feladatokat oldott meg. Darvas József munkatársaként fontos szerepe volt az Olvasó népért mozgalom életre hívásában. Darvas halála után a mozgalom szervezője, irányítója lett. Ez a sokirányú, gyakori utazgatásokkal járó munka az írástól, az alkotó tervek megvalósításától vonta el az időt. 1981-ben a Békéscsabán megjelenő Űj Aurora irodalmi és művészeti folyóirat gondozásában, amelynek szerkesztőbizottsági elnöke volt, jelent meg utolsó munkája, a Mesterek és kapcsolatok. A kötet bensőséges hangulatú vallomásaiban Fábián Zoltán mestereit faggatja, s őszintén feltárja alkotói küzdelmét is. Az esszék elé írt bevezetőben a következőképpen fogalmaz, foglal állást az irodalom, a művészetek dolgában: „Az irodalom, a művészet a mai ember’ számára nem mindennapi kenyér, nem mindennapi ital, hanem mindennapi — vitamin. Nem kell belőle csak néhány milligrammnyi, de annyi kell, mert enélkül jön a szellemi skorbut, az erkölcsi beriberi.” Ez az irodalomfelfogás áthatotta irodalomszervező munkáját is. Ennek köszönhető, hogy — többek között — a Békés megyei irodalmi életet élete végéig figyelemmel kísérte, segítette, harcolt is érte. Az Űj Auroránál végzett munkája a folyóirat nagy nyeresége volt. Fábián Zoltán életművét szerényre szorította az idő. Termése nem tartozik a korszak élvonalába, de örökségét nem minősíthetjük a megjelent művek számával. Szellemi hagyatéka szervesen beépült azoknak a pályakezdő költőknek és íróknak a világába, akik az ő segítségével, baráti támogatásával tették meg az első lépéseket az irodalomban. Fábián Zoltán életének 1983. május 2-án az értelmetlen halál vetett véget. Nagy István AUi]a
