Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
Némaság a magnók, videók világában? o- 1986. január 25., szombat Gondolatok a iének-zene oktatásról Nem vagyunk zenei, sem pedagógiai szaklap, így nem is vállalkozhatunk az általános iskolai ének-zene oktatás gondjainak a pontos fel- térképezésére. De arra igen, hogy kapcsolódjunk mindazokhoz, akik hisznek a dal, az éneklés vonzerejében, közösségformáló hatásában, s lélekgazdagító természetében, s ezért joggal aggódnak a jelen miatt. Gajdolás és hallgatás Bizonyára a kedves olvasó is tapasztalta már közös utazások, társas együttlétek során, hogy a nagy „dalra fa- kadások” közben milyen szegényes a népdalkincsünk, s hogy a szép, kulturált éneklés helyett hogyan ordítjuk el limonádé dalainkat és nótáinkat. De az idősebb korosztály azért legalább szükségét érzi a közös dalolásnak. És a fiatalok? Hányszor találkozunk az utcán, vagy a buszon áhi- tattal, boldog felszabadult- sággal éneklő óvodás gyerekekkel! De még az alsó tagozatos kislányok is szívesen produkálják magukat, sőt, kérés nélkül is énekelnek, csak úgy, a maguk gyönyörűségére. Aztán a serdülőkorba lépve jön a lemezjátszó, a magnó, a szerencsésebbeknek a video. És rengenek otthon a falak, a többnyire angol nyelvű beat- és rockzenétől. Ifjú korunkban persze, mi is szerettük az akkori tánczenét, rajongtunk az Illés zenekarért, de ugyanolyan előszeretettel énekeltünk az iskola énekkarában is. és felüdüléseink, örömeink forrása volt az énekóra. Most a nagylányok igyekeznek mindenféle kifogással „leválni” az énekkarról, s immár nem éneklik, csak hallgatják a zenét. A kettő pedig mennyire nem ugyanaz! S egyre többet panaszkodnak közben, hogy sok az ének-zene órákon az elmélet, félnek a dolgozatoktól, s már nem is jelent számukra örömet. „Hz egész iskola felelőssége” Az általános iskolai énekzene oktatás vezető szakfelügyelője, dr. Sárhelyi Jenőné nem tiltakozik a tömegkommunikációs eszközökben gyakran hallott vád ellen, miszerint Kodály hazájában szomorú jelenség, hogy nem elég hatékony az ének-zene oktatás. Ám észrevételeit (joggal) a nagy egész vizsgálatával kezdi. — Zenei nevelésünk torzulásait nem szakítanám ki abból a közegből, amelyben él, tehát az oktatási rendszerünk egészéből. Hiszen általában az oktatási rendszerünkre is igaz. hogy nem eléggé hatékony, hogy fogyatékosságai, torzulásai vannak. Egy azonban biztos: ha jobbítani akarunk. az egészet kell jobbítanunk, s csak akkor várható változás a zenei nevelésben is. Azért néhány gondolatban szívesen megfogalmazom, min lenne érdemes változtatni, mit tartok lényeges dolognak. Első helyen említem a tanár szerepét, mely kulcsfontosságú. Ha ugyanis a tanár él-hal a muzsikáért, akkor szívvel-lélekkel és hittel neveli tanítványait is ennek művelésére és befogadására. De arra feltétlenül ügyelni kellene, hogy ne csak a szakos feladata legyen az iskolai zenei nevelés, mert azzal kirekesztettük az iskolai oktatás, nevelés komplexitásából. El kellene érni, hogy a zenei nevelés egyenrangú partner legyen a nevelésben tanárával együtt. Beszélgetésünk során abban egyetértettünk, hogy a közös éneklésnek milyen fontos szerepe van az ember életében, s hogy népünk dalait tudni hazafias kötelesség is. S hogy mégis hová, és miért tűnt el az ifjúság köréből a közös éneklés iránti vágy, arról dr. Sárhelyi Jenőné a következőket fogalmazta meg. — A családokból is kiveszett a közös éneklés igénye. Előtérbe került a passzív zenehallgatás. Az iskolákban régen megszűnt már a népdaléneklési verseny. Az éneklő rajok vetélkedői során pedig a repertoárba csak itt-ott csúszik be egy népdal. — És az énekórák is túl elméletigényesek. A nyolcadikos tankönyvben a kvint- oszlop, a kvintkör, a hangközök rendszere, s a zeneelmélet együtt kicsit nehéznek, túl sűrűnek látszik. Van-e emellett idő a felszabadult éneklésre? — Az új tanterveknek sok értékes pontja van. S úgy vélem, az elmélet mellett jut elég idő az énekeltetés- re is. Bár meg kell jegyezzem, a nyolcadikos tantervMi is a G-dúr moll-párja? Fotó: Gál Edit Dankó Jánosnéval vidáman szól a dal a kicsiny teremben ben valóban vannak nem odavaló dolgok. A hangközöket — amelyik gyerek nem érzékeli — az képtelen is megtanulni. S tény, lehet belőle dolgozatokat is íratni, de attól igazán nem lesz dalosabb kedvű az ifjúság. Aztán ugyancsak a nyolcadikban olyan zenehallgatási anyag került be századunk zenéjéből, amelyet az énekzene tanárok többsége sem kedvel, ért igazán. Pedig a tanárok 65 százaléka megyénkben nem is szakos. S még egy megjegyzés: az alsó tagozatban gyakran éppen az énekóra rovására számolnak, írnak vagy olvasnak. S felső tagozatban — mert pótolni kell a hiányokat — már nem szeretik a gyerekek a „zsipp-zsupp szimfóniát" énekelni. „Jószándék, kedvesség kelj hozzá” A kondorosi általános iskolában van ének-zene szak- tanterem, még ha olajos padlós, lavóros rendszerben is. A falon a tanárnő, Dankó Jánosné által készített táblázatiak, zeneszerzők képei, és egy-egy tájegység népviselete. Tavaly a tanárnő vezetésével az Éneklő ifjúság- versenyen az iskola kórusa arany minősítést szerzett. Tehát, itt úgy tűnik, felhőtlen az ének-zene oktatás ege. A hatodikos nebulók jól tudják az elméletet, s a szűk teremben hárman is ülve egy padban, vidáman fújják a bácskai táncdallamot, a Hej, igazítsad! !-ot... Az előttem ülő kisfiú is tele torokból énekli, minek következtében bizsergést érzek a hátam közepén. Falsul, de büszkén énekelt a legényke . .. — A gyerekek közül egy osztályban mindössze öthatnak van jó zenei hallása — mondja az óra után Dankó Jánosné. —- A botfülűek a többiekkel énekelnek csak szívesen, önállóan már kevésbé. Ezért szoktam „kisegítőt” adni feleléskor melléjük. Mi a módszerem, hogy megszerettessem az éneklést? Hát, először is kint kell hagyja a tanár a gondjait, sok kedvesség, jószándék, vidámság kell az ének-zene órákon. Nem szabad izgulva, félve belépni a gyereknek. Az a meglátásom, hogy a mi gyerekeink nagyon szeretnek énekelni. Dolgozatokat ugyan nem nagyon íratok, csak a hangjegyfüzeteket értékelem. Mert magam is nehéznek tartom a nagyobbak elméleti feladatait. A legfontosabb, hogy ezek az órák élményt, kedvet adjanak. így érzem legalábbis. A tanárnő a kondorosi pávakor vezetője. Mint mondta: — A pá'vakörnél a dalosaim akarnak, lelkesednek, az iskolában meg én. A gyerekek ugyanis türelmetlenebbek egy-egy énekkari mű betanulásakor, hamarabb akarnak sikert elérni. De azért jönnek rendesen. Pedig tudom, nagyon elfoglaltak. S azt is tudomásul kell venni, hogy a népdalt már csak kevesen hozzák otthonról az iskolába, ezért nekünk kell megtanítani és megszerettetni. B. Sajti Emese Talált kincs 0 gyermek- és ifjúsági irodalom helyzete A fenti címmel nemrég jelent meg a könyvesboltokban a tízéves Kincskereső című gyermekfolyóirat válogatott gyűjteménye. Elbeszélések, novellák, versek olvashatók gyermekekről. Egy irodalmi folyóirat ad élet jelt ismét magáról, miközben évek óta egyedül, valójában igazi társ nélkül szolgálja a gyermekek olvasási készségének fejlesztését, irodalmi érdeklődésének gyarapítását, a Mórát nem számítva. Miközben évről évre könyveivel egyszerre kívánja szolgálni a szép- irodalom, a tudományos és politikai ismeretterjesztés feladatait, nem feledkezhet meg arról sem, hogy eleget tegyen az oktatáspolitikai követelményeknek és könyvei illusztrációival az esztétikai igényeknek is megfeleljen. A gazdasági, üzleti szempontok azonban manapság a könyvkiadás területén is érvényesülnek, ez vonatkozik a hivatásos, állami könyvkiadók munkájára, de érzékelhető a különféle gazdasági munkaközösségek, kiadásszervezési társulások tematikai programjában is. Időnként azonban meglehetősen változó színvonaló kiadványokkal találkozni, amelyek a gyermekek olvasási igényének fejlődését egészségtelenül akadályozzák. Gondolok itt a „szövegszegény” képregényekre, a könyvbeli illusztrációk nem gyermekeknek szánt megoldásaira vagy éppen arra, hogy a kiadói műhelyek számának gyarapodása ellenére változatlanul hiányoznak a mai mesék, megfelelő számban a nélkülözhetetlen történelmi regények, a líra szépségeit népszerűsítő verseskötetek. A Hazafias Népfront Országos Elnökségének gyermek- és ifjúsági irodalommal és olvasástanítással foglalkozó munkacsoportja idén májusban társadalmi vitasorozatot indított, számítva pedagógusok, ifjúsági vezetők, gyermek- és iskolai könyvtárosok és természetesen a tanulóifjúság véleményére. A gyermekkönyvtárakban, iskolákban, olvasótáborokban eddig szervezett beszélgetések közben számtalan izgalmas és ki- adáspolitikailag fontos kérdés fogalmazódott meg. Például: a gyermek olvasók kíváncsisága hogyan változott az elmúlt években, a szépirodalom iránti érdeklődés — ahogyan azt a terjesztői tapasztalatok mutatják —, miért csökkent az ismeret- közlő irodalom javára, valójában milyen értékeket képvisel jelenleg az ifjúsági könyvkiadás, az olvasástanítás mennyiben segíti az olvasás élményének egy életre való elültetését 6—10 éves korban, milyen az együttműködés iskola, a könyvesbolt és a gyermekkönyvtár között a kötelező és az ajánlott irodalom folyamatos megjelentetése érdekében, miért nincs országos gyermekkönyv- klub-hálózat, hol vannak a gyermekeknek tervezett speciális berendezésű könyvesboltok, milyen a könyvújdonságokról szóló tájékoztatás színvonala. A viták szenvedélyessége, légköre már eddig is igazolta, hogy a körtyv- szakma képviselőinek érdemes odafigyelni az olvasók véleményére. A mielőbbi jó megoldások keresése sürgető feladat, hiszen olvasáskutatói vizsgálatok is figyelmeztetnek arra, hogy gyermekkorban csökken az olvasásra szánt idő, a gyermekkönyvtárakból az eddigieknél és a szükségesnél kevesebben iratkoznak át a felnőtt olvasók táborába. Az olvasáspropaganda irodalomnép- szerűsítű akcióktól függetlenül állandó feladatának tekinthetné a gyermek- és ifjúsági könyvek népszerűsítését. Ténylegesen ugyan nem csekély az a választék, amelyet a könyvtárak, a könyvesboltok, a könyvraktárak kínálnak, de vajon eljut-e és milyen módon a gyermekekhez, a fiatalokhoz. Támaszkodhatnak-e hasznos, figyelemre méltó tanácsokra, hogy a könyv valójában ne csak egy kötelező tantárgyi eszközként maradjon meg számukra? A Magyar írók Szövetsége októberben a Gyermek- és ifjúsági irodalom gondjai címmel rendezi meg IX. szekszárdi tanácskozását. Ez alkalommal lehetőség lesz majd arra is, hogy a társadalmi vitasorozat tanulságait a jelenlévők elemezhessék. A legfőbb kívánság természetesen csak az lehet, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom fontos része, igazi kincse legyen könyvkiadásunknak. Óhatatlanul a 17. századi kiváló cseh pedagógus és író, Komensky üzenete jut eszembe: „ . . . a bölcsességre törekvő tanulónak a könyveket az aranynál és ezüstnél jobban kell szeretnie”. Maróti István MOZI Kék villám Minden alkalommal, amikor egy-egy amerikai szuperfilm vetítése véget ér, megszólal bennem a kisördög: végtére is miért készítették el ezt a csillogó-vil- logó csodát? No jó, annyira persze nem vagyok, nem lehetünk naivak, hogy az első, a legfontosabb okot ne lássuk be. Üzlet, hatalmas üzlet a film az óceánon túl (is). De hát van-e valami még, ami a Kék villám cí- műhöz hasonlók születésében okként szerepelhet? Mondjuk művészi-alkotói indíttatás, elkötelezettség-féle, humanista üzenet, más egyéb. Ami nemcsak az első nagy szándék (az üzleti érdek) érvényre jutását szolgálja. hanem eredendően motiválni tudta a film készítőit. S mert egyértelmű választ nemigen tudunk adni, marad bennünk tovább a kétely. Most is majd két órán át feszültért lestük a mozivásznon cikázó jeleneteket, csodáltuk a félelmetes technikai bravúrt. Sőt, talán még izgultunk is egy kicsit, s újra meggyőződhettünk arról, hogy Roy Scheider nagyszerű színész. De hát mi is a műfaja a Kék villám című színes, és magyarul beszélő, amerikai filmnek? Bűnügyi történet, vagyishogy krimi? Nem feltétlenül. Attól, hogy a jól szerkesztett történet szálai között van egy olyan is, amelyik egy igencsak rejtélyes gyilkossághoz, illetve attól el vezet, ez még kevés. Kalandfilm lenne tán? Inkább, bár annak egy igen különös egyede. Azzal együtt, hogy telis-tele rakták a történetet izgalmakkal, üldözésekkel, ehhez is kevés, más. Társadalmi filmdráma lesz akkor? Az sem hiszen az ilyen esetekben elvárt igazi konfliktusok hiányoznak. Magamban sci-finek tudtam be a Kék villámot. Ebben is olyannak, amiből a fiction', azaz a fikció a túlsúlyos, a lényeges. A kérdés, amire ez a film megpróbál választ adni, valahogy így hangzik: mi lenne, ha... Ma már tudjuk, hogy akkor és ott (vagyis a legutóbbi Los Angeles-i olimpián) nem volt szükség egy Kék Villámhoz hasonló szuperhelikopterre ; hogy ilyen szerkezetre azért szükség lenne talán a terrorizmustól burjánzó világunkban. De mégsem építjük fel, mégsem szerkesztjük meg. Hogy miért, arra azért mégis választ adott ez a film. Amiért Murphy elpusztítja a gépet. Hiszen minden fegyver vélt hasznossága attól függ, hogy kinek a kezében van, ereje- rettenete ki és kik ellen irányul. Ma még fikció az egész. Annak ellenére, hogy néha olyan érzése van az embernek, mintha már bekövetkezett volna néhány jelenet. . . Rettenetes ez az érzés. Kínzó és elszomorító! John Badham pazar kiállítású filmet készített. A megvalósítás fenségessége éppen az előbb említettek miatt hideg és riasztó fénynyel ragyog. Igazándiból nem is lehet rajta a szó klasszikus értelmében szórakozni. Félelmeinket fokozza. a véletlenül képződött üzenete legfeljebb csak sokkolni tud. S talán el is gondolkoztál. Hátha a józan ész kerekedik felül, és nem kell (több) Kék Villám. Hogy ne kelljen soha lecsapnia .. . , (N)
