Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
1986. január 18., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Elvek és alkotások Beszélgetés Kiss István szobrászművésszel Kiss István több mint harminc éve van a pályán, számos köztéri művét állították fel az ország különböző városaiban. Legismertebbek a Dózsa-emlékmű, a tanácsköztársasági emlékmű a budapesti Dózsa György úton, és a centenáriumi emlékmű a Margitszigeten. 1956-ban és 1962-ben Munkácsy-díjat kapott, 1966-ban, a gellérthegyi emlékparkban felállított Múlt és jelen című domborművéért a főváros Pro Arte-díját nyerte el. 1968- ban SZOT-díjat kapott. 1970- ben Kossuth-díjjal tüntették ki; 1975 óta az érdemes művész, 1981-től a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím birtokosa. Nyolc éve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. Köztéri szobrászként, kiállító művészként, felelős tisztség viselőjeként aligha kerülheti meg a mai magyar művészet fontos kérdéseit: a művészet és a közönség, a Kiss István Lenln-szobra hagyomány és az újítás viszonyában felfedezhető problémákat, s a megoldási kísérletek során elért sikereket. Nem feledkezhet meg arról, hogy noha szándékaink szerint a művészet mindenkié. ez az elv csak lassan, ellentmondásos folyamatok eredményeként válhat igazán gyakorlattá. 1977- ben, a Műcsarnokban' rendezett gyűjteményes kiállításán szokatlan módját választotta annak, hogy véleményt mondjon a fenti kérdésekben. A tárlatot a Tungsram Rt. egyik munkása nyitotta meg. — Számomra természetes volt ez — emlékszik —, noha mások számára sajnos, ma is szokatlannak tűnik e gesztus. Azt mondjuk, a kultúra köztulajdon, s rengeteg intézmény „ad" is kultúrát. noha az lenne a fontos, hogy a címzettek ne csak vendégek, hanem valódi résztvevők legyenek. A kultúrát nem egy szűk kör privilégiumának tartom, hanem általános emberi jognak, s követelménynek is. Természetesen azzal együtt, hogy mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy valóban az legyen. Meg kell mondanom, hogy ez az 1977-es gesztus művészkörökben nem volt túl népszerű, inkább megrökönyödést váltott ki, noha az a munkás legalább olyan érdekes dolgokat mondhatott, mint egy politikus. — Legutóbbi kiállítását a képzőművészeti világhét alkalmából ugyanott rendezték, ahol a gyűjteményes kiállítását megnyitó munkás dolgozik. A katalógusban a következő mottó olvasható: A népről és népért, érthetően. A korábbi években e gondolat jegyében sokan vállalkoztak arra is, hogy üzemi művelődési házakban állítsanak ki, mostanában azonban mintha kisebb lenne a művészek érdeklődése.. . — Manapság rettentően sok a kiállítás — de nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy sok helyen kipipálandó feladatként rendezik meg a tárlatot. A vállalkozókedv csökkenése azt is jelenti, hogy kevesebb a színvonaltalan produkció. Faluhelyen például, ahol a kiállítás ritka. majdnem olyan szerepe van, mint egy köztéri szobornak, rettentően fontos, hogy a megjelenő mű értékes legyen. — A vállalkozókedv csökkenése nem jelenti tehát egyben a közönség érdeklődésének csökkenését is a művészet iránt? — Különböző értelmiségi körökben divatos ma az ország, a nép kultúráját roppant alacsony színvonalúnak minősíteni. A vizuális kultúrát illetően: a második világháború előtt aligha volt huszonötezer ember, aki egyáltalán tudott a vizuális művészet létéről. Pedagógusok, az értelmiség egy része, szűk elit kör. Ma a képzőművészet jelenségei több millió embert foglalkoztatnak. Az óriási számokkal persze, bizonyos zavarok is együtt járnak, a minőséget illetően is. A vizuális műveltség régen sokkal alacsonyabb színvonalú volt, de ezzel a kutya sem törődött. Személyes példa a következő: egy város lakói harcot indítottak, hogy hol állítsák fel egyik szobromat — ez mindenképpen a tömeges érdeklődés bizonyítéka. — Mi hát a kétségtelenül meglevő értékzavarok, illetve bizonyos értékek iránti közöny oka? — Az érdeklődés állandóan mozgásban van. Nagyon fontos, hogy mi, művészek,, felelős szakemberek mit biztosítunk a közönségnek. Kétségtelenül igen nagy hiba volt, hogy az oktatásban a humán műveltség háttérbe szorult, hogy elfelejtettük, a korszerű munkakultúrához nélkülözhetetlen a magas színvonalú -általános műveltség, a kulturális viszonylatok, a közösséghez és a hagyományokhoz való tartozás felismertetése. — A közönség körében tapasztalható zavarokat kétségtelenül fokozza a szakmán belüli értékzavar. — Világszerte tapasztalható az értékzavar, a legdrámaibb következményekkel egyelőre a legfejlettebb ipari országokban fenyeget. A földön eddig ismeretlen mértéket öltöttek az emberiség problémái, s ellenhatásként bizonyos tendenciák az emberi jogokat olyan általános jogokként deklarálják, amelyek függetlenek az adott helyzettől, közösségtől. Néhány művészeti irányzat is e tendenciákkal rokon, kérdés azonban, hogy a válság- jelenségek felmutatása önmagában milyen hatást eredményez. Itt válik döntővé a művészetpolitika szerepe, amelynek mindig orientálnia kell. Természetesen nem adminisztratív eszközökről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet az igazi mecénások a művészet történetében mindig betöltötték. A művészet humánus irányultságú befolyásolása a mecénás kötelezettsége. — Ehhez azonban a jó szándékon kívül igen sok pénzre is szükség van . . . — A pénzszűke mostanában valóban nehézzé teszi az orientálást. A társadalmi me- centúra valódi formáit kellene megtalálni, támogatni a vállalatok, helyi tanácsok ilyen irányú kezdeményezéseit, például a kulturális beruházásokhoz kapcsolódó adókedvezménnyel. — Nem fest túl rózsás képet a képzőművészet helyzetéről. Inkább reményekről, lehetőségekről, mint bizonyosságokról beszél a jövőt illetően. — Ostobaság lenne szépíteni a képet. A művészet problémái mögött nem elsősorban a művészek egzisztenciális gondjai rejtőznek, hanem általános érdekű kérdések. Kihasználatlan energiákról van szó, amelyek segítségével szebbé varázsolhatnánk környezetünket. Ha a művész érzi, hogy értelmes feladatok elé állítják őt, közösségi felelősség részeseként dolgozik. Ha nem látja a perspektívákat, óhatatlanul az elidegenedés veszélyei fenyegetik. A problémák felsorolásánál nem lehet emlí- tetlenül hagyni a művészet és a közönség közötti láncszemeket, például a tömegtájékoztatást sem. A valós értékrendszer kialakításában, az igények és a készségek tudatosításában az objektív, tárgyilagos tájékoztatás segíthet, s nem az olyan — s erre sok példát hozhatnánk a tévétől a napilapokig —, amely érdeklődésének középpontjában a különös, a meglepő, a sokkoló áll. A vizuális kultúrát nem réteg- problémaként kellene kezelni, hiszen „rétegműsorokban” a magyar falukép, a városépítés például a legszélesebb körben érdekes. — Milyen irányban sejlik a kibontakozás lehetősége? — A művészet iránti érdeklődés potenciálisan hallatlanul nagy, a művészek szellemi kapacitása potenciálisan igen jelentős. A szakadékot egy módon lehet átlépni : ha létrejön a valóságos feladatrendszert kidolgozó mecenatúra. Biztató jelek utalnak a változásra, de ha a rendszer maga nem jön létre, ha nincs előrelépés, akkor nem stagnálás, hanem visszaesés következik be. Ennek pedig végső soron a magyar kultúra egésze issza meg a levét. Hiszen nem csupán a képzőművészet helyzetéről, lehetőségeiről van szó, hanem arról: ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, nem elég az új autó. A minőségi életforma kialakítása — azt hiszem, ez a legfontosabb. P. Szabó Ernő NÉPÚJSÁG Boromisza Zsolt: Vándor Szúdy Géza: Lett megoldás Megoldás az lett. hogy megleltelek. Nem is megoldás: elrendelés talán. Mert hisz mi is múlt rajtam? Annyi ösvény után, mely félregörbült. (Előre? Hátra menet?) Végül ez lett az út, amelyen ma is járni lehet. Amely idáig vezetett, és ha van még „tovább”, ma is tovább vezet. E tájon, ahol jelzők nélkül is megél a gondolat. Egy ú t, az ég alatt, felhők és csillagok alatt, amely még megmaradt. Amely már megmaradt. Honnan jövünk s hová? Miféle mocsarak, sivatagok, no és hát itt meg ott földek, kertek látványa fogadott! Volt víz is, levegő is, bár sokszor elfogyottl És kő is volt és homok, és szél és porviharok. Nem volt könnyű, ha visszagondolok. Ha reggeledett, ha sötétedett, ha ködölt a táj, ha nap égetett. Ha a szorongás elfogott, és úgy volt már, hogy szinte mindennek vége lett. . . Mert nem lett vége. Nem lett vége, még. Élek, élünk. És aki él. folytassa még, amíg folytathatja, az életét! Felhők alatt és csillagok alatt, és néha még, ha süt a nap, (mit is tehet?) csak lép a láb, ameddig lehet. (Addig legalább!) Elvétve még az ember társakra is akad, egy-egy mosolyra, mely váratlanul kigyúl. Égy-egy barátra, ki végül is elmarad. el, múlhatatlanul. Mert ha sűrűi az est, nő a magány. Ez a közös magány, melyre megjön az is, az egyetlen szívre csapó magány . . . Kié lesz? Enyém-e, vagy a tiéd? (Az elől nincsen menedék!) Valaki majd tovább ballag talán, egy árnnyal (egy fénnyel?) az oldalán. S ki tudhatja? Még boldog is lehet. Boldog? Elégedett! Mert szerencsegyerek, hogy vele mehetett! Igen, elrendelés volt. Hogy szerettél, s hogy szerethettelek. Tarjáni Imre: Zsuzsa-versek Szerettelek hasonlatok nélkül emberi módra most hogy lepergett megfakult a fénye szeretnék megkeresni egy tiszta órát mit nem zavart semmiféle indulat mikor a világ csak két test öröme volt a halványodó csillagok alatt Az utca megrugdalt, elfeküdt, kemény. Szitál a hó, feketedik, arcod tör felém. Mozdulok, ígéretektől terhesen, — zsibbadás kicsinyt. Szorítanálak, elcsuklik kezem és aprókat legyint.
