Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
1986. január 18., szombat IZHaUKTiltl Csizmadia Imre: Csak úgy (Mint az egyszöri embör a dinnyét) Ezzel a szójárással már gyerekkoromban találkoztam. Emlékszem, tizennegyedik évemben voltam, tél volt, javában ölték egymást az emberek a háborúban. Édesapám is oda volt már majdnem két év óta. Hárman éldegéltünk a tanyában. Édesanyám, én és a hatodik évében járó húgocs- kám. Már akkor eljegyeztem magam az írott betű szeretetével. Egy február végi piaci napon Édesanyám begyalogolt a faluba a piacra, meg remélve, hogy Ides- atyám is írt levelet. Mikor reggel elment, utána kiáltottam, hogy el ne felejtsen venni egy Tolnai Világlapját. Mikor kiérkezett, az volt az első kérdésem, hogy hozott-e? — Hoztam hát — felelte, de majd elfelejtettem, úgy mentem vissza érte a Wignerhez. És már nyújtotta is felém, amint a szatyorból kivette. Nem jói fogtam meg, így leesett a földre és két darabbá változott. Lehajlok érte, felveszem, hát kitűnt, hogy nem szakadt el, hanem két példány volt. Valahogy tévedésből két példányt adott a boltos. Én mindjárt arra gondoltam, hogy egyiket neki adom Makó József bátyámnak. Nagyon szeret olvasni, majd hogy megörül neki! 0 ugyanis csak az Igazmondót járatja. Tele volt szebbnél szebb mélynyomású háborús képekkel. Át is kocogtam az egyik példánnyal József bátyámhoz. Elmondom az esetet, úgy, ahogy volt, és azzal adtam át neki, hogy fogadja e] ajándékba. — Nem lőhet az, hé! — Édesanyád pénzét adta érte! — De csak az egyikér', ez a másik ingyen van! — Akkor is, a 24 fillérnek legalább a felét mögfizetöm! — Nem, nem, József bátyám, semmit se fogadok el. — Legalább 10 fillért! — Egyet, se!! — Legalább hatot. — Egy fillért se! — Nohát látom, hogy jó szíved van öcsém, hogy ..csak úgy” adod neköm, mint az eccöri embör a diny- nyét. Hát mögköszönöm ne- köd hé, eccör még möghá- lálom. Ha így gondolkozol, hé, jó embör löszöl, de sohase gazdulsz mög. De azért maradj mög mindig ilyennek. A dicséret birtokában boldogan kocogtam visszafele mihozzánk. Ekkor hallottam először ezt a szólásmondást; „csak úgy”, mint az eccöri embör a dinnyét. Aztán még sokszor hallottam különböző alkalmakkor. Nősülésem után az Ipámtól is sokszor hallottam. Egyszer aztán megkérdeztem tőle, mi ennek a szólásmondásnak az alapja. Honnan származik? ötőle aztán megtudtam, így, ahogyan most leírom. Az a bizonyos „egyszöri embör” olyan toszombojó, pipogya, olyan félig-meddig ütődött embör volt. Nem volt egészen hibás, elvégzett mindent, ha mondták neki. de a maga eszétől nem kezdeményezett semmit. Ezt a felesége pótolta ki- Neki kellett a gyeplőt a kezében tartani és irányítani. Ami ment is, mert amúgyosan szorgalmas ember volt az ura. Jó minőségű földjük volt, tanyával, azon munkálkodtak. Történt, hogy egy bő esztendőben sok dinnyéjük termett, annyi, hogy nem győzték elfogyasztani, piacra is kellett vinni belőle. A legközelebbi piaci nap kora reggelén a kocsi oldalközét telerakták szép, érett diny- nyékkel amelyeket jó vastagon szalma közé pakoltak, és beballagtatták a kocsi elé fogott két jó lovat a piacra. Korán megindultak, mert a dinnyékkel rázós úton trappban hajtani nem lehet. Bent. a szélső kocsmánál megittak egy-egy stampedli nyakolajat és tovább kocsiztak a piacig. Ott az „apjukom” beállt a gabonát, dinnyét áruló kocsisorba. Az asszony leszállt és kiadta az utasítási az urának: én elmék tájékozódni az árak felől, te addig zablázd ki a lovakat, a saroglyából a lucernát vesd elébük, míg vissza nem gyü- vök, ne hallgass senkire, ne állj szóba vevőkkel. Azzal elment. Hamarosan visszajött az asszony, leszedték a dinnyékről a szalmát, és jöttek a vevők, megkezdődött az adás-vétel. Egy mosoly ide, egy vicces mondás oda, egy hamiskás nevetés amoda, nem telt bele egy jó óra, már csak két kicsi, deformált dinnyécske maradt az oldalközt. Azt meg az asszony neki adta két mezítlábas, foltos gatyás, masza- tos gyereknek, akik ott ólálkodtak némi kocsi alá gurított, repedt dinnye megnézése, megszerzése végett. — Te, szeretöd-e a diny- nyét, te gyerök? — Szeretőm én, de csak szeretném, de nincsen! — No, itt van, fogjátok, egyik az egyikőtöké, a másik a másikótoké, oszt ögyetök. — Örömükben még köszönni is elfelejtöttek szögényök. Aztán az ülésen megfrüs- tököltek (kenyér, szalonna, zöldpaprika), a lovak szájába zabla került és kicurukkoltatták a lovakat, aztán irány kifele. A szélső kocsmánál rövid megállás. — Apjuk, hozzál fél liter piros bort, addig én mögszámo- lom, mennyit árultunk a dinnyéből, tgy is történt. A piros bor megivódott, a gyeplőszár meghúzódott és a ballagás megkezdődött. Mielőtt kocogásba nem csaptak át, azt mondja az asszony: — No, apjukom, annyit árultam, hogy ha még eccör ennyit eladunk, vöhetök ne- köd ingnek, gatyának valót, osztán olyan lobogós ujjú ingöt, mög olyan bő gatyát varrók neköd, amilyen még Rúzsa Sándornak, de talán még Angyal Bandinak se vót életiben soha! A következő napokban jó idő volt, értek a dinnyék nyakra-főre. A legközelebbi piaci napon újra megpakolták az oldalközét dinnyével. De akkorra már az asz- szonynak is felszaporodott az eladni való tejterméke, vajat is köpültek, amit szép darabokra kiszaggatva, két szőlőlevél közé téve egy ga- rabolyba, egy fazék tejföl, jó néhány csomó túró és két kanta tej társaságában lettek részben elöl a lábuk mellé, részben az ülés alá téve. A két kantát az ülés mögé. És irány a piac felé. A szélső kocsmánál némi torokkenés és menetelés a piacra. Csakhogy most az asszonynak a tejpiacon le kellett szállni eladni a tejtermékeket. A dinnyét az embernek kellett árulni. — Te most elmész a gabonapiacra, ahun a múlt hétön vótunk, beállsz a sorba, ellátod a lovakat, osztán kibontod a fölső dinnyesort a szalmából, osztán ha gyün- nek a vövők, áruld. Ügy adod, annyiér adod, ahogy én adtam a múlt hétön. A kisebbeket 5-6 krajcárért, a nagyobbakat 6-10 krajcárért adóé nagyság szerint dara- bonkint. Értöd. apjukom? — Értöm, anyjukom. csak úgy! — Igön, csak úgy. mint a múlt hétön. No, hajts! Én igyekszök eladni a portékát, oszt mék oda én is. — Még utána is szólt az emberének: — Osztán, csak úgy, hé! — Értöm: csak úgy! A piacra érve beállt egy olyan helyre, ahonnan már eltávozott egy kocsi, mivel elkelt a portéka. Ellátta a lovakat, föllépett a fölhércre és kitakarta a dinnyéket. Jöttek az érdeklődők. — Hogy adja a dinnyéi, bácsi ? — Melyik mekkora, nagyság szerint. Egyik is, másik is kiválasztott kettőt. Letette a földre. — No, hát ezöket hogy adja? Az embernek eszébe jutott, hogy az asszony azt hagyta neki, hogy csak úgy! Egyéb nem jutott eszébe. Azt mondja: — Csak úgy! — Ne tréfáljon, komolyan, hogy adja? — Mondom, hogy csak úgy. A két vevő hóna alá vette a négy dinnyét, elköszöntek. Ugyanaz történt a többi dinnyével . is, úgyhogy mire az asszony elárulkodott és megérkezett az üres edényekkel, már üres volt az oldalköz. örült az asszony. — Látom, jó kofa voltál apjukom, mán el is adtad! — Elkeltek mind, hála Istennek. Az asszony felült az ülésre, előszedegette, amit árult, összeszámolta, majd leszólt az urának. — Most te gyüssz, aptyu- kom! Rakd ide az ölembe, hadd lássam, te mennyit árultál. Az ember kezefejével a két zsebében kotorászott. — No, mi lösz? Lássam a pénzt! — De neköm nincs pén- zöm, annyukom! — Hát hogy lőhet az? — Hát te aszontad, hogy csak úgy adjam, hát én csak úgy adtam! — Csag nem bolondultál mög, hé? Csak nem ingyen prédáltad el mindet?! Nem lőhet az? Fordítsd ki a zsebeidet itt előttem! Az ember szót fogadott, de egy zsebkendőn kívül semmi sem került elő. Akkor az asszony végre megértette, hogy kutyára bízta a sajtot. Ég felé emelte két kezét, és hullott az átok-áldás az „apjukom’' nyaka közé. — Ö, de nagy állatkertje van az Úristennek, oszt ebbe’ te vagy a legnagyobb marha! Ó, te Isten marhája, te! Oszt éppen az én embö- römnek köll ilyen tökélet- lennök lönni! — No, zablázd föl a lovakat, oszt tűnjünk el innen, mer' mindönki mirajtunk nevet! ó. ó, ó! Nahát ilyet! Kifele menetben az ember meg akart állni — szokás szerint — a szélső kocsma előtt. A lovak is rá voltak szokva, maguktól odakanyarodtak, de az asszony visszarántotta a gyeplőt. — Neeem állunk mög! Jó is vóna! Azér, amit te árultál, nem adnak bort, én mög nem fizetők neköd sömmi- ért. Amint kifele ballagtak a lovak, azt mondja az asz- szony: — No, én marha aptyu- kom, mostmán elprédáltad a dinnyét, mán nem lösz másik oldalközzel. Nem is lösz olyan ingöd-gatyád, mint Rózsa Sándornak vót. Köszönhetőd annak a marha fejednek. Hogy lett-e, nem lett-e új ing, új gatya, erről már nem szól a krónika. Hogy így volt-e igaz, vagy meg se történt talán, ki tudja azt? De én a század tízes-húszas éveitől az ötvenes-hatvanasig, sőt, még tovább is, sokszor hallottam azt a szólásmondást: „Csak úgy adta, mint az eccöri embör a dinnyét!” Mostanában már keveset hallom, azok a régiek, akiknek korában volt ez a szállóige, javarészt eltávoztak és különböző temetőkben nyugosznak. Ott meg már nem mondják el egymásnak Szokolay Zoltán: A fű majd újranő Szokolay Zoltán a legfiatalabb költőnemzedékhez tartozik, amely még csak most indult el a pályán. most, azaz dehogyis most, már jónéhány éve, de a költészet mai csillagjárása szerint még mindig csak épphogy fölvillanó poétának látjuk. Megnehezedett — és már milyen régen! — a költők útnak eredése. Szokolay Zoltán idestova tíz esztendeje szerepel az irodalmi lapokban, az újságokban, sőt 1982-ben Az élő hal címmel már verseskönyve is jelent meg. Mostani kötetét a Magvető adta ki — az előzőt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Közművelődési Titkársága gondozta, habár ez a tény sajnálatos módon hiányzik a fülszövegből. Groteszk elemekkel, finSzobolay Zoltán Á FU MAJD ÚJRANŐ torokkal és fura fordulatokkal átszőtt verseiben korosztálya kallódásairól, hányódásairól, bizonytalan helyzetéről ír, amelyet azonban más korosztály is átérezhet, magáévá tehet. Realista költő, azt is kimondhatjuk: érthető. Nem törekszik mindenáron újításra. Tudja, mi a szonett. mi a rím. mi a ritmus — innen akárhová elindulhat. Magvető Könyvkiadó, 1985.) Szokolay Zoltán: Sanzon a bizalomról Azt mondd el, állt-e valaki a kő-ütötte résben, alig lehessen hallani, suttogva mondd, de értsem. Nem tudom, állt-e valaki a kö-ütötte résben, ezért hát kezdd el vallani: talán, tulajdonképpen. Azért csak kezdj el játszani, hintázgassunk eképpen, lássuk meg, állt-e valaki a kő-ütötte résben. Mert mégis ott állt valaki a kő-ütötte résben, úgy próbált kőnek látszani, hogy réssé vált egészen. W<táá~*damilmtír. iX Wfgi Fiffiw: ■: 4 11 i, I Boromisza Zsolt: Zenélők Boromisza Zsolt: Léda
