Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

1986. január 18., szombat A „furcsa város” és a karnagy egymásra talált Mindig derűs arccal látom. Derűsen hunyorog a szem­üveg lencséje mögött, derű­sen beszél, a mozgása is de­rűt sugaraz. Amikor vezé­nyel, amikor ott áll egy kó­rus élén, akkor dinamikus, határozott, nyugodtan leír­hatom, hogy szuggesztív. Küzdeni is tud. Nem adja fel az elképzeléseit, mert hisz azokban. Tíz éve él Békés­csabán. Tíz év már igencsak nagy idő. Tíz év alatt sok­szorosan eldől, mit akar az ember? Hogy mit tud? Mire képes? És eldől az is, hogy elfogadják-e azok, akikkel dolgozik, akikkel álmait (?!) megvalósítani szeretné. Rázga József, a békéscsa­bai zeneiskola, a békéscsabai zeneművészeti szakközépis­kola igazgatója, a Bartók ve­gyes kar karnagya a Békés­csabán eltöltött tíz év után tavaly novemberben meg­kapta a Békés Megyei Ta­nács művészeti díját. Jeles kitüntetés. Több is annál:el­ismerés. Keményen elkötele­ző útipoggyász a következő évtizedre. A zeneiskola igazgatói szo­bájában megvárom, amíg el­intéz néhány telefont, köz­ben az iskola történetét egy- begyűjtő albumot lapozga­tom. Levelek, okmányok, fényképek. Felírok hamarjá­ban egy mondatot, .,1947. ok­tóber 1. Dr. Südy Ernő kez­deményezésére a városi ze­neiskola három tanárral megkezdte a munkát...” Az­tán a díszes album utolsó be­töltött lapján a meghívó: „1985. december 17. Kará­csonyi hangverseny. Bach-, Beethoven-, Hummel-művek a programon.” Harmincnyolc év közben. Ebből az utolsó tíz és Rázga József neve elválaszthatat­lan. Szép ez így, leírva. És túlontúl egyszerű. Egy Ki­csit romantikus is, nosztal­giavirágokkal. Pedig az élet nem olyan romantikus, és azok a nosztalgiavirágok sem nyiladoznak minden útjelző­nél. Hogy voltál ezzel? — 1976. január elsején lép­tem át először ennek a szo­bának a küszöbét. Pestről jöttem. A XVII. kerületi ze­neiskola igazgatója voltam ott. Előtte sosem jártam Bé­késcsabán. Azaz. hogy még­is. Negyvenötben, gyerekfej­jel beállított a sors a ba­tyuzók közé. Hoztuk a ruha­neműt, ami megmaradt, vit­tük a krumplit és a zsírt. Kétszer is leutaztunk Csa­bán át Csanádapácára. Ami­kor 1976-ban ide kerültem, első utam Apácára vitt. De nem találtam már azt a régi házat, ahol olyan barátság­gal és szeretettel fogadtak minket. .. Van még egy má­sik emlékem is: ötvennégy­ben Dobozra hívtak be kato­nának. Talán egy hétig tar­tott az egész, mert felmen­tettek. És itt már az elmúlt tíz év következik. Az a kemény, próbáló idő, amikor lejött, és: „Rendkívül furcsa fo­gadtatásban volt részem”. Nehezen beszél erről, „el­múlt” mondja, minek előhoz­ni. Talán tanulságként, mon­dom, mert mással is meg­esett, megeshet ilyesmi. — Egy szó mint száz: va­lahogy nem néztek (páran) jó szemmel. „Pesti” — mond­ták és ebben benne volt az előítéletek sokasága. Hogy aki pesti, az eleve ilyen, meg olyan. Hogy „egy pesti” ne ugráljon. Zavart a dolog, na­gyon zavart. Így aztán kétfé­leképpen is el kellett fogad­tatni magam: szakmailag és emberileg. Hogy értem és tudom a „szakmát”, és nem úgy vagyok „pesti”, ahogy az önmagát puritánnak tartó „vidékiség” rám sandít. Ez volt a legnagyobb küz­delmed, itt? — Részben. Mert ha nem úgy vagyok „pesti”, ahogy elgondolták rólam, a fenn­tartás hamar feloldódik. Fel is oldódott. Annyira, hogy jó barátaim lettek azok is, akik három lépésről beszél­tek velem az elején. Ilyen az élet, jegyzem meg, de ha túlságosan szí­vedre veszed, nehezebb dol­god lett volna. Tehát más, nagy küzdelmek is vártak? — A szakmai rész, itt, a zeneiskolában, egy-két év alatt elrendeződött. Kölcsö­nösen megismertük egymást, megtanultunk a zene örö­mében együttmunkálkodni. Mert a zene iránti alázat hozza a legnagyobb örömöt: örömöt szerezni másoknak... A másik, az előítéletekkel szembeni küzdelem, habár nehéz volt, és rengeteg ener­giába került, csak úgy vég­ződhetett, ahogy végződött. Maradt a szakiskola . . . Mint legnagyobb küzde­lem? — Az. De másféle küzde­lem volt ez, mint sokan gon­dolnák. 1979-et mutatott a naptár. A megyénél megbíz­tak: állítsak össze egy terve­zetet, mi kell ahhoz, hogy Békéscsabán zeneművészeti szakközépiskola nyíljon. Óriási lehetőség! És (hoz­zá) én is ezen töprengtem. Hogyan is vezessem elő? A tervezet elkészült, a szakis­kola megnyílt, azóta elbú­csúzott az első érettségiző osztály, három éve teljesen önálló tantestület tanít, most már csak önálló kollégiumra lenne szükség. Ez persze nem maximalizmus, hiszen a mi tanítványaink roppant nehe­zen tudnak (elfoglaltságaik miatt) beilleszkedni egy-egy hagyományos kollégium éle­tébe. Ezért aztán sokan al­bérletben laknak, ami vi­szont sokba kerül. Itt, ná­lunk reggel héttől este ki­lencig „nagyüzem” van, ta­nítás, egyéni foglalkozások, próbák... A kollégium, ez a napirendre hozott „küzde­lem”. Negyven-ötven diá­kunk várja. A művészeti díjjal kezd­tük. Hogy portrét rajzolok Rázga Józsefről. Alig húzok meg egy-egy új vonást ezen a portrén, máris a szakisko­la, a zeneiskola, a kórusok, a versenyek, a sikerek, az el­mondhatatlan (csak inkább átélhető) közös örömök. A küzdelmek napfényes olda­lán. Az akarat, az elhivatott­ság. Említetted: hat órát pró­bálsz hetente a kórusokkal. Nem sok ez egy embernek? — Valaki azt mondta va­lahol: minden attól függ, honnan nézzük. Ha számba veszem, hogy nemcsak a szakiskolát, a zeneiskolát is vezetni kell; hogy azok a bizonyos „küzdelmek” a hétköznapok sodrásában is jelentkeznek; hogy évekig három kórust (a gyulait is) vezettem: akkor sok. De ha onnan nézed, hogy nekem ez az életem, akkor semmi sem sok. Lehet-e ezt másképpen mondani ? A legnagyobb kincs az, hogy élünk. Ennél csak az a nagyobb kincs, ha örömökben élhetünk, ha az ember átélheti önmaga meg­valósulásának csodáit. Sokat jelent neked a taps, a siker? — Nem mondanék igazat, ha tagadnám. De a taps, a siker nem az én érdemem. Ha a kórus előtt, meghajol­va élhetem át, akkor is a mi érdemünk. És még szebb bennem a siker érzése, ha látom és tudom, hogy akik­kel éppen együtt énekel­tünk, örömmel és alázattal tették. Világot látni, az sem utol­só! A fialok szárnyán sokfe­lé eljutottatok. Ezekben az utakban is sok az elmond­hatatlan érzés. Számodra mi? — Például ez a fénykép. Tavaly készült, az angliai Shrewsbury fesztiválján. Látsz ezen vagy húsz kó­rust. Körben zászlókat. Ott, középen, az a negyven mat- rózblúzos lány mi vagyunk, a szakiskola kórusa. És ott, valaki, magasra tart egy, a többinél sokkal kisebb, ma­gyar lobogót. Az idén? — Űjra Anglia. A világ egyik legnagyobb kórusver­senyére nevezhettünk be. Llangollen walesi kisváros a házigazda. A kötelező műve­ket már megtanultuk. Előtte Szabadkígyósra megyünk, tá­borozni. Gyönyörű környe­zet, kastély, park. Messziről jutottunk idáig. Addig, hogy a walesi kórus- verseny esélyeit latolgassuk, hogy Rázga József derűs te­kintésében megint csak fel­fedezzem az elszántságot. Igen, ez a jó szó! Az el­szántság vitte, viszi előre az útján, és a hit abban, hogy fel kell építeni ebben a ha­zában a Kodály-álmot. a ma­gyar zene zengő tornyát... Egy újabb riportot kezd­hetnénk, itt, ezen a ponton. Bőségesen kellene írni ab­ban a békéscsabai zeneisko­láról, például arról is, hogy félmillió forintos Yamaha zongorán hangversenyezhet­nek; hogy küzdelmesen ugyan (ez a „küzdelem” min­dig csak előbukkan), de el­készül a szakiskola kamara­terme, mert a városi tanács úgy gondolta, nincs, nem lehet sok az anyagi áldozat (áldozat?), ha erről az is­koláról van szó; arról is, hogy: — Én már csabainak ér­zem magam. Megszoktam, hogy itt nagyobb a csend, a pesti forgalom zavar, el­szoktam tőle. A valamikori „rendkívül furcsa város” rám talált, hiszem. Mert én rátaláltam. Otthon? — Az egész család muzsi­kál. Pihenni, muzsikálni, ná­lunk ugyanaz. Megcsörren a telefon. Cso­da, hogy másfél óráig türel­mes volt. Kemény, elkötele­ző útipoggyászt visz Rázga József át, az újabb évtized­be. Sass Ervin Vendég a próbán Örkény István Forgató- könyv című darabjának pró­bájára Békéscsabára látoga­tott az író özvegye, Radnóti Zsuzsa dramaturg. Bemutató előtt az előadásról beszélget­ni igazságtalan lenne. A mű keletkezési körülményeiről, személyes emlékeket érint­ve tapintatlan. Üj könyvéről hallgatom: — Cselekvésnosztalgia a címe. Konkrétan olyan je­lentős drámákról szól, ame­lyeket nem tudott, vagy nem tud magába olvasztani, el­játszani a magyar színház. Déry Tibor, Reményik Zsig- mond, Pilinszky János, Krú­dy Gyula, Füst Milán, illet­ve Mészöly Miklós, Nádas Péter, Kornis Mihály, Spiró György darabjaira gondolok. A meghalt drámaírók mű­vei közül néhány húsz-har­minc évvel a megírás után került színre, a többi máig sem. Ezt én igen bonyolult jelenségnek érzem, amiről már sokan írtak. A könyvem arról szól, hogy a magyar színház kezdetektől fogva fennmaradásáért vívott küz­delme miatt nem bírta fel­vállalni a színházművészet egyik legfontosabb tenden­ciáját, a kockázatvállalást. Durván fogalmazva: a ma­gyar színház olyan biztonsá­gi kűrt fut, amelybe nem tartoznak bele sem a társa­dalmilag, politikailag robba­nékony, újszerű és bátor mondanivalók, sem a stilá- ris újdonságok. így fordul­hatott elő, hogy a magyar színházművészet teljesen ki­maradt a 20. századi izmu­sok nagy kalandjából. Ma­gyarországon máig a realis­ta-naturalista szemlélet uralkodik a színházakban. Filozófiailaj» olyan mély tar­talmak, mint Füst Milán, vagy Déry Tibor drámái negyven-ötven éves késéssel kerülnek színre. Ilyen adós­ságokat hordoz a magyar színház története ... Éppen az említett kocká­zatvállalás és adósságtör­lesztés miatt nagyrabecsü­léssel és tisztelettől fogad­tam, hogy a Jókai Színház eljátssza a Forgatókönyvet. Ez a gondolatilag, politikai­lag nehéz mű nagyon nagy feladat elé állítja a színhá­zat. Figyelemre méltónak tartom, ha egy színház fel meri vállalni a művészet e nagy kihívásait, mert csak így mozdulhat előre minden művészeti közösség és a kö­zönség is, amely nélkül nem létezhet színház. A Forgató- könyv azért nehéz mű, szel­lemi próbatétel, mert „bi­zalmas kapcsolatot” igényel a nézőtől a történelemmel, közelmúltunk tragikus és konfliktusokkal terhes ese­ményeivel. Bár a dráma nem csak, sőt, elsősorban nem a konkrét történelem­mel foglalkozik, hanem az­zal az örökké létező konf­liktussal, amelyet a hit és a kiábrándulás alapkérdésé­nek nevezünk. Amellyel az ember személyes életében és történelmi méretekben is gyakran szembe kell hogy nézzen ... Radnóti Zsuzsával a néző­téren tu; gyorsan röpül az idő. Bár szívesen hallgatnám tovább, de kezdődik a pró­ba. Niedzielsky Katalin ... adósságokat hordoz a magyar színház története ...” Fotó: H. Kovács Erzsébet MOZI Zűrös hétvége Kisebb és nagyobb, jel­lemző és figyelmet is alig érdemlő, eltúlzott és húsba vágó konfliktusokkal telitűz­delt társadalmi drámát lát­hat az, aki megnézi a Jurij Nagibin elbeszélése nyomán Igor Talankin által írt és rendezett Zűrös hétvége cí­mű színes, magyarul beszélő szovjet filmet. A Szkorcov házaspár — Anna és Alek- szej — huszonöt éve házasok. Felnőtt gyerekeikkel együtt hajókirándulásra indulnak; afféle pótnászútra. kikapcso­lódni. A két, más-más élet­érzésekkel telített generáció ahogyan a hétköznapokon is, most is egymástól elszigetel­ten, befelé fordultán pergeti az órákat. A luxuskabinban aztán a szülőknek, a hajó bárjában pedig a fiataloknak van idejük és módjuk arra, hogy bizonyos számvetést végezzenek önmaguk, és a másik múltjáról, nem éppen nyugalmas jelenéről, elgon­dolkozzanak az abban a pil­lanatban még be nem látha­tó jövőről. Általában nem figyelünk arra, hogy egy bemutatásra kerülő, tehát újnak veendő film pontosan mikor is ké­szült. A Zűrös hétvége mon­danivalóját, cselekményfűzé­sét azonban akkor értjük meg igazán, ha tudjuk: el­készültének dátuma 1984. Is­merve a szovjet társadalom­ban bekövetkezett változáso­kat, az egyre következetesebb reformtörekvéseket, a meg­újulni akarás és -tudás igé­nyét és tényét, igen figye­lemre méltó a film gondola­ta. Hiszen a művészeteknek az egyik legalapvetőbb fel­adata éppen az, hogy sajátos eszközrendszerükkel szolgál­ni tudják a társadalmi moz­gások kiteljesedését, a tudati fejődést. Ebben a filmben mindez a magyar nézőnek talán túl leegyszerűsítettnek, didaktikusnak tűnik. A job­bítás szándéka melletti el­kötelezettség mégis tisztele­tet érdemlő. Igor Talankin filmjének hősei bizonyára csak tí­pusok , akiknek megnyilat­kozásait aligha lehet min­denkire és minden helyzet­re általánosítani. Hiszen a férj az akadémiai tagság vá­rományosa. a feleség pedig elismert biológus, kutató tu­dósok. Gondjaik valóban egyediek. Néhány konfliktu­suk azonban már inkább ál­talánosítható. Olyanok ezek, amelyek létezése, néha meg­oldhatatlansága egy egész társadalmat, így annak elő­relépését is akadályozzák. Ilyen az alkoholizmus és a család válsága. Plasztikusan, aprólékos gondossággal föl­rajzolva mutatja meg ez a film mindkettő rettenetéit. Ami viszonylag ritkán ta­pasztalható, megpróbál a gyökerekig leásni; vizsgálat alá venni a kialakulás körül­ményeit. Ennek kapcsán sú­lyos és kritikus vélemények sora hangzik el. Talán nem érdemtelen ezekre a jelene­tekre még jobban figyelnünk — nekünk is . . . Alla Gyemidova (Anna) és Vlagyiszlav Sztrzselcsik (Alekszej) személyében két nagyszerű színészt ismerhet­tünk meg. Külön elismerés illeti azt a magas színvonalú csodálatos művészi teljesít­ményt, amelyet Ruttkai Éva nyújtott a főhősnő szinkro­nizálásában. Nem minden­napi az az alkotómunka sem, amelyet Georgij Rerberg és Pavel Lebesev operatőrök végeztek: a tompán világí­tott, drámai erőt sugárzó kö­zeli képeket az optimizmust sugárzó panorámafelvételek­kel oldották. Egy íelcjthetetlen pillanat: Farkas Ferenc zeneszerző adja át a Tarhosi Nagydíjat 1983. július 2-án a zenepavilonban. A szakiskola kórusa ott is tündökölt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom