Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
1986. január 18., szombat A „furcsa város” és a karnagy egymásra talált Mindig derűs arccal látom. Derűsen hunyorog a szemüveg lencséje mögött, derűsen beszél, a mozgása is derűt sugaraz. Amikor vezényel, amikor ott áll egy kórus élén, akkor dinamikus, határozott, nyugodtan leírhatom, hogy szuggesztív. Küzdeni is tud. Nem adja fel az elképzeléseit, mert hisz azokban. Tíz éve él Békéscsabán. Tíz év már igencsak nagy idő. Tíz év alatt sokszorosan eldől, mit akar az ember? Hogy mit tud? Mire képes? És eldől az is, hogy elfogadják-e azok, akikkel dolgozik, akikkel álmait (?!) megvalósítani szeretné. Rázga József, a békéscsabai zeneiskola, a békéscsabai zeneművészeti szakközépiskola igazgatója, a Bartók vegyes kar karnagya a Békéscsabán eltöltött tíz év után tavaly novemberben megkapta a Békés Megyei Tanács művészeti díját. Jeles kitüntetés. Több is annál:elismerés. Keményen elkötelező útipoggyász a következő évtizedre. A zeneiskola igazgatói szobájában megvárom, amíg elintéz néhány telefont, közben az iskola történetét egy- begyűjtő albumot lapozgatom. Levelek, okmányok, fényképek. Felírok hamarjában egy mondatot, .,1947. október 1. Dr. Südy Ernő kezdeményezésére a városi zeneiskola három tanárral megkezdte a munkát...” Aztán a díszes album utolsó betöltött lapján a meghívó: „1985. december 17. Karácsonyi hangverseny. Bach-, Beethoven-, Hummel-művek a programon.” Harmincnyolc év közben. Ebből az utolsó tíz és Rázga József neve elválaszthatatlan. Szép ez így, leírva. És túlontúl egyszerű. Egy Kicsit romantikus is, nosztalgiavirágokkal. Pedig az élet nem olyan romantikus, és azok a nosztalgiavirágok sem nyiladoznak minden útjelzőnél. Hogy voltál ezzel? — 1976. január elsején léptem át először ennek a szobának a küszöbét. Pestről jöttem. A XVII. kerületi zeneiskola igazgatója voltam ott. Előtte sosem jártam Békéscsabán. Azaz. hogy mégis. Negyvenötben, gyerekfejjel beállított a sors a batyuzók közé. Hoztuk a ruhaneműt, ami megmaradt, vittük a krumplit és a zsírt. Kétszer is leutaztunk Csabán át Csanádapácára. Amikor 1976-ban ide kerültem, első utam Apácára vitt. De nem találtam már azt a régi házat, ahol olyan barátsággal és szeretettel fogadtak minket. .. Van még egy másik emlékem is: ötvennégyben Dobozra hívtak be katonának. Talán egy hétig tartott az egész, mert felmentettek. És itt már az elmúlt tíz év következik. Az a kemény, próbáló idő, amikor lejött, és: „Rendkívül furcsa fogadtatásban volt részem”. Nehezen beszél erről, „elmúlt” mondja, minek előhozni. Talán tanulságként, mondom, mert mással is megesett, megeshet ilyesmi. — Egy szó mint száz: valahogy nem néztek (páran) jó szemmel. „Pesti” — mondták és ebben benne volt az előítéletek sokasága. Hogy aki pesti, az eleve ilyen, meg olyan. Hogy „egy pesti” ne ugráljon. Zavart a dolog, nagyon zavart. Így aztán kétféleképpen is el kellett fogadtatni magam: szakmailag és emberileg. Hogy értem és tudom a „szakmát”, és nem úgy vagyok „pesti”, ahogy az önmagát puritánnak tartó „vidékiség” rám sandít. Ez volt a legnagyobb küzdelmed, itt? — Részben. Mert ha nem úgy vagyok „pesti”, ahogy elgondolták rólam, a fenntartás hamar feloldódik. Fel is oldódott. Annyira, hogy jó barátaim lettek azok is, akik három lépésről beszéltek velem az elején. Ilyen az élet, jegyzem meg, de ha túlságosan szívedre veszed, nehezebb dolgod lett volna. Tehát más, nagy küzdelmek is vártak? — A szakmai rész, itt, a zeneiskolában, egy-két év alatt elrendeződött. Kölcsönösen megismertük egymást, megtanultunk a zene örömében együttmunkálkodni. Mert a zene iránti alázat hozza a legnagyobb örömöt: örömöt szerezni másoknak... A másik, az előítéletekkel szembeni küzdelem, habár nehéz volt, és rengeteg energiába került, csak úgy végződhetett, ahogy végződött. Maradt a szakiskola . . . Mint legnagyobb küzdelem? — Az. De másféle küzdelem volt ez, mint sokan gondolnák. 1979-et mutatott a naptár. A megyénél megbíztak: állítsak össze egy tervezetet, mi kell ahhoz, hogy Békéscsabán zeneművészeti szakközépiskola nyíljon. Óriási lehetőség! És (hozzá) én is ezen töprengtem. Hogyan is vezessem elő? A tervezet elkészült, a szakiskola megnyílt, azóta elbúcsúzott az első érettségiző osztály, három éve teljesen önálló tantestület tanít, most már csak önálló kollégiumra lenne szükség. Ez persze nem maximalizmus, hiszen a mi tanítványaink roppant nehezen tudnak (elfoglaltságaik miatt) beilleszkedni egy-egy hagyományos kollégium életébe. Ezért aztán sokan albérletben laknak, ami viszont sokba kerül. Itt, nálunk reggel héttől este kilencig „nagyüzem” van, tanítás, egyéni foglalkozások, próbák... A kollégium, ez a napirendre hozott „küzdelem”. Negyven-ötven diákunk várja. A művészeti díjjal kezdtük. Hogy portrét rajzolok Rázga Józsefről. Alig húzok meg egy-egy új vonást ezen a portrén, máris a szakiskola, a zeneiskola, a kórusok, a versenyek, a sikerek, az elmondhatatlan (csak inkább átélhető) közös örömök. A küzdelmek napfényes oldalán. Az akarat, az elhivatottság. Említetted: hat órát próbálsz hetente a kórusokkal. Nem sok ez egy embernek? — Valaki azt mondta valahol: minden attól függ, honnan nézzük. Ha számba veszem, hogy nemcsak a szakiskolát, a zeneiskolát is vezetni kell; hogy azok a bizonyos „küzdelmek” a hétköznapok sodrásában is jelentkeznek; hogy évekig három kórust (a gyulait is) vezettem: akkor sok. De ha onnan nézed, hogy nekem ez az életem, akkor semmi sem sok. Lehet-e ezt másképpen mondani ? A legnagyobb kincs az, hogy élünk. Ennél csak az a nagyobb kincs, ha örömökben élhetünk, ha az ember átélheti önmaga megvalósulásának csodáit. Sokat jelent neked a taps, a siker? — Nem mondanék igazat, ha tagadnám. De a taps, a siker nem az én érdemem. Ha a kórus előtt, meghajolva élhetem át, akkor is a mi érdemünk. És még szebb bennem a siker érzése, ha látom és tudom, hogy akikkel éppen együtt énekeltünk, örömmel és alázattal tették. Világot látni, az sem utolsó! A fialok szárnyán sokfelé eljutottatok. Ezekben az utakban is sok az elmondhatatlan érzés. Számodra mi? — Például ez a fénykép. Tavaly készült, az angliai Shrewsbury fesztiválján. Látsz ezen vagy húsz kórust. Körben zászlókat. Ott, középen, az a negyven mat- rózblúzos lány mi vagyunk, a szakiskola kórusa. És ott, valaki, magasra tart egy, a többinél sokkal kisebb, magyar lobogót. Az idén? — Űjra Anglia. A világ egyik legnagyobb kórusversenyére nevezhettünk be. Llangollen walesi kisváros a házigazda. A kötelező műveket már megtanultuk. Előtte Szabadkígyósra megyünk, táborozni. Gyönyörű környezet, kastély, park. Messziről jutottunk idáig. Addig, hogy a walesi kórus- verseny esélyeit latolgassuk, hogy Rázga József derűs tekintésében megint csak felfedezzem az elszántságot. Igen, ez a jó szó! Az elszántság vitte, viszi előre az útján, és a hit abban, hogy fel kell építeni ebben a hazában a Kodály-álmot. a magyar zene zengő tornyát... Egy újabb riportot kezdhetnénk, itt, ezen a ponton. Bőségesen kellene írni abban a békéscsabai zeneiskoláról, például arról is, hogy félmillió forintos Yamaha zongorán hangversenyezhetnek; hogy küzdelmesen ugyan (ez a „küzdelem” mindig csak előbukkan), de elkészül a szakiskola kamaraterme, mert a városi tanács úgy gondolta, nincs, nem lehet sok az anyagi áldozat (áldozat?), ha erről az iskoláról van szó; arról is, hogy: — Én már csabainak érzem magam. Megszoktam, hogy itt nagyobb a csend, a pesti forgalom zavar, elszoktam tőle. A valamikori „rendkívül furcsa város” rám talált, hiszem. Mert én rátaláltam. Otthon? — Az egész család muzsikál. Pihenni, muzsikálni, nálunk ugyanaz. Megcsörren a telefon. Csoda, hogy másfél óráig türelmes volt. Kemény, elkötelező útipoggyászt visz Rázga József át, az újabb évtizedbe. Sass Ervin Vendég a próbán Örkény István Forgató- könyv című darabjának próbájára Békéscsabára látogatott az író özvegye, Radnóti Zsuzsa dramaturg. Bemutató előtt az előadásról beszélgetni igazságtalan lenne. A mű keletkezési körülményeiről, személyes emlékeket érintve tapintatlan. Üj könyvéről hallgatom: — Cselekvésnosztalgia a címe. Konkrétan olyan jelentős drámákról szól, amelyeket nem tudott, vagy nem tud magába olvasztani, eljátszani a magyar színház. Déry Tibor, Reményik Zsig- mond, Pilinszky János, Krúdy Gyula, Füst Milán, illetve Mészöly Miklós, Nádas Péter, Kornis Mihály, Spiró György darabjaira gondolok. A meghalt drámaírók művei közül néhány húsz-harminc évvel a megírás után került színre, a többi máig sem. Ezt én igen bonyolult jelenségnek érzem, amiről már sokan írtak. A könyvem arról szól, hogy a magyar színház kezdetektől fogva fennmaradásáért vívott küzdelme miatt nem bírta felvállalni a színházművészet egyik legfontosabb tendenciáját, a kockázatvállalást. Durván fogalmazva: a magyar színház olyan biztonsági kűrt fut, amelybe nem tartoznak bele sem a társadalmilag, politikailag robbanékony, újszerű és bátor mondanivalók, sem a stilá- ris újdonságok. így fordulhatott elő, hogy a magyar színházművészet teljesen kimaradt a 20. századi izmusok nagy kalandjából. Magyarországon máig a realista-naturalista szemlélet uralkodik a színházakban. Filozófiailaj» olyan mély tartalmak, mint Füst Milán, vagy Déry Tibor drámái negyven-ötven éves késéssel kerülnek színre. Ilyen adósságokat hordoz a magyar színház története ... Éppen az említett kockázatvállalás és adósságtörlesztés miatt nagyrabecsüléssel és tisztelettől fogadtam, hogy a Jókai Színház eljátssza a Forgatókönyvet. Ez a gondolatilag, politikailag nehéz mű nagyon nagy feladat elé állítja a színházat. Figyelemre méltónak tartom, ha egy színház fel meri vállalni a művészet e nagy kihívásait, mert csak így mozdulhat előre minden művészeti közösség és a közönség is, amely nélkül nem létezhet színház. A Forgató- könyv azért nehéz mű, szellemi próbatétel, mert „bizalmas kapcsolatot” igényel a nézőtől a történelemmel, közelmúltunk tragikus és konfliktusokkal terhes eseményeivel. Bár a dráma nem csak, sőt, elsősorban nem a konkrét történelemmel foglalkozik, hanem azzal az örökké létező konfliktussal, amelyet a hit és a kiábrándulás alapkérdésének nevezünk. Amellyel az ember személyes életében és történelmi méretekben is gyakran szembe kell hogy nézzen ... Radnóti Zsuzsával a nézőtéren tu; gyorsan röpül az idő. Bár szívesen hallgatnám tovább, de kezdődik a próba. Niedzielsky Katalin ... adósságokat hordoz a magyar színház története ...” Fotó: H. Kovács Erzsébet MOZI Zűrös hétvége Kisebb és nagyobb, jellemző és figyelmet is alig érdemlő, eltúlzott és húsba vágó konfliktusokkal telitűzdelt társadalmi drámát láthat az, aki megnézi a Jurij Nagibin elbeszélése nyomán Igor Talankin által írt és rendezett Zűrös hétvége című színes, magyarul beszélő szovjet filmet. A Szkorcov házaspár — Anna és Alek- szej — huszonöt éve házasok. Felnőtt gyerekeikkel együtt hajókirándulásra indulnak; afféle pótnászútra. kikapcsolódni. A két, más-más életérzésekkel telített generáció ahogyan a hétköznapokon is, most is egymástól elszigetelten, befelé fordultán pergeti az órákat. A luxuskabinban aztán a szülőknek, a hajó bárjában pedig a fiataloknak van idejük és módjuk arra, hogy bizonyos számvetést végezzenek önmaguk, és a másik múltjáról, nem éppen nyugalmas jelenéről, elgondolkozzanak az abban a pillanatban még be nem látható jövőről. Általában nem figyelünk arra, hogy egy bemutatásra kerülő, tehát újnak veendő film pontosan mikor is készült. A Zűrös hétvége mondanivalóját, cselekményfűzését azonban akkor értjük meg igazán, ha tudjuk: elkészültének dátuma 1984. Ismerve a szovjet társadalomban bekövetkezett változásokat, az egyre következetesebb reformtörekvéseket, a megújulni akarás és -tudás igényét és tényét, igen figyelemre méltó a film gondolata. Hiszen a művészeteknek az egyik legalapvetőbb feladata éppen az, hogy sajátos eszközrendszerükkel szolgálni tudják a társadalmi mozgások kiteljesedését, a tudati fejődést. Ebben a filmben mindez a magyar nézőnek talán túl leegyszerűsítettnek, didaktikusnak tűnik. A jobbítás szándéka melletti elkötelezettség mégis tiszteletet érdemlő. Igor Talankin filmjének hősei bizonyára csak típusok , akiknek megnyilatkozásait aligha lehet mindenkire és minden helyzetre általánosítani. Hiszen a férj az akadémiai tagság várományosa. a feleség pedig elismert biológus, kutató tudósok. Gondjaik valóban egyediek. Néhány konfliktusuk azonban már inkább általánosítható. Olyanok ezek, amelyek létezése, néha megoldhatatlansága egy egész társadalmat, így annak előrelépését is akadályozzák. Ilyen az alkoholizmus és a család válsága. Plasztikusan, aprólékos gondossággal fölrajzolva mutatja meg ez a film mindkettő rettenetéit. Ami viszonylag ritkán tapasztalható, megpróbál a gyökerekig leásni; vizsgálat alá venni a kialakulás körülményeit. Ennek kapcsán súlyos és kritikus vélemények sora hangzik el. Talán nem érdemtelen ezekre a jelenetekre még jobban figyelnünk — nekünk is . . . Alla Gyemidova (Anna) és Vlagyiszlav Sztrzselcsik (Alekszej) személyében két nagyszerű színészt ismerhettünk meg. Külön elismerés illeti azt a magas színvonalú csodálatos művészi teljesítményt, amelyet Ruttkai Éva nyújtott a főhősnő szinkronizálásában. Nem mindennapi az az alkotómunka sem, amelyet Georgij Rerberg és Pavel Lebesev operatőrök végeztek: a tompán világított, drámai erőt sugárzó közeli képeket az optimizmust sugárzó panorámafelvételekkel oldották. Egy íelcjthetetlen pillanat: Farkas Ferenc zeneszerző adja át a Tarhosi Nagydíjat 1983. július 2-án a zenepavilonban. A szakiskola kórusa ott is tündökölt