Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
NÉPÚJSÁG 1985. december 24., kedd o Takács Tibor: Karácsony az óvóhelyen Részlet a „Halló, Tartsay lakás?” című regényből Simonyi Imre: Hódolat bizakodó múltunknak í. Küldöm mind a Lányoknak: az édeseknek, s a Fiúknak, mind: a derekaknak. Küldöm visszafelé a rettenetes és tündökletes Múltba: az AKKORBA, amikor még voltak Lányok Gyulán, és amikor még voltak Fiúk Gyulán. S az akkorba, amikor még GYULA is volt Gyulán. Igen, a Lányoknak és a Fiúknak: amiért BIZAKODTAK akkor, itten Gyulán. És: mert édesek voltak azok a Lányok. És mert derekak voltak azok a Fiúk. Hát persze hogy AZOK voltak: hiszen gyulaiak voltak. 2. . . . Hát nem tudom ... De egy szemernyi téboly mégis csak kellett hogy bennünk legyen. Mert AZT kibírni amit mi kibírtunk: azt! ép ésszel?. . . Nem .. . hisz az lehetetlen. Azt az egymásnak kölcsönzött „randevú-nyakkendőt!" Azt a mindig egy-árva öltönyt — Fiúk! — azt az örökös krumplipaprikást s azt a legócskább kisfröccsöt s azt az ügyeletes (s talán évjáradékos) besúgót... S azt a félretaposott (mert mindig: „tavalyi") szandált: — a Mi Lányainkon! — S azt a szégyenlős hányszor-stoppolt harisnyát: — a MI LÁNY AINKON! — Az istenit! — Hát nem tudom ... de hogy EZT elviselni képesek voltunk: egy szemernyi téboly mégiscsak kellett. A neve? Talán ez: BIZALOM! Bizalom benned, te Eljövendő tébolymentes, nem-stoppolt, nem-félretaposott jövő. (Vagy minek is neveztük akkoriban?) Igen . . . Bizalom . . . Benned . . . Jövő ... Ki egy napon (végszóra? vagy már végszó után?) mégiscsak megérkeztél. És mostan itten vagy hatvanöt esztendőmben: te megöszült, te megőrült Jelen. Éjféli mise a nagytemplomban Saruszíját tán meg nem oldanám, mert hitem sarun s mennyen túl ér. Mégis; — babonás szertartású hófehér éjféli misén — kóborán ha arra vetődtem, vagy hideg elől az útat ott kerestem toronyirányban: valami papos hangulat elfogott engem is: — a jámbor áhitatos együgyűség ... S ünnepeltem egy Lányasszony s az Ácsmesternek gyermekét. Az életműsorozat legújabb kötete A karácsony előtti napokban elviselhetetlenné vált az ágyúzás, a bombázás. Budapest népe az óvóhelyek mélyére szorult, csak a nagyon bátrak vagy a nagyon kényelmesek maradtak fent a lakásokban, a fatalisták élték fent az életüket, akik azt mondták: nekünk mindegy! Az óvóhely életet jelentett, védelmet, biztonságot. Az angolszász gépek már el-elma- radoztak az ostromlott város fölül, helyettük jöttek az orosz bombázók, de kis bombáik ellen viszonylag biztonságot adtak a belvárosi négy-, öt-, hatemeletes bérházak. Az óvóhelyeket már a háború kezdetén kiépítették, a szenespincék egy részét átalakították, átmenetileg emberi életre is alkalmassá tették. A pincékbe vezető ajtókat kicserélték, légnyomásbiztos ajtókat és ablakokat szereltek fel, de senki sem győződhetett meg arról, hogy ha kell, csakugyan életet mentenek-e? A MÁV-igazgatóság épületét a lehető leggondosabban alakították át: a pincéket kibetonozták, a falakat megerősítették, az ablakokat felfalazták, „bombabiztos” óvóhely lett az irodaházból, s mivel ráadásul saját villany- és vízellátásra is átalakították, mindenki, aki itt talált menedéket, a mennyországba jutott a pokol kellős közepén. De karácsony előtt két nappal bezárt a Csengery utcai klub, nem főzött a konyha, élelem nélkül maradtak a tanfolyamisták is. Ki.-ki azt ette, amije volt. És a fiúk nem gyűjtöttek tartalékot. Ígérte az igazgatóság, hogy majd az ünnepek után megszervezi az ellátást, a napi egy tál ételt, de az ünnepekre ki-ki szerezzen magának kenyeret, élelmet. A Szív utcai pékség előtt háromszáz méteres sor állt. A fiúk a kis Anyucit küldték el sorba állni. Két óra múlva sírva jött vissza, hogy inkább éhen döglik, de akkor se várakozik a hirtelen beállt hóesésben. Béka segítette ki a társaságot. — Mi az, haver? Csak nincs valami baj? A Szív utcai pék a haverom, szerzek én nektek kenyeret, araeny- nyi jegyetek van! Na, ide vele, szedd össze, haver. És elkocsizott a hosszú sor elejére. Békát ismerte a környék. A gyerekes anyák, a nyomorékok mindig előnyt élveztek a többiekkel szemben. Béka meg tudta a módját, hogy megnevettesse az embereket. — Elkopott a lábam a nagy futásban, haver — lihegett a pék bejáratánál, s aztán bekiabált. — Pekáro- vits úr, Pekárovits úr, egy Béka van az ajtaja előtt. . . Persze, hogy beengedték. Legalább kenyerük volt. Béka figyelmeztette a fiúkat. — Isten bizony, azt mondta a pék úr, hogy három napig nem süt . . . Úgy egyétek meg a kenyereteket . .. Délben ki-ki visszavonult a maga kuckójába. Vér István felment a Csatay-lakásba, noha a lenti világ jobban érdekelte. Izgalmas volt az a hihetetlen nyüzsgés, ahogyan az emberek élték egyelőre megszokhatatlan életüket. Az elhelyezkedés órákig tartott. Bár a „cellákat", vagyis a pincerészeket felsőbb hatóság jelölte ki a beköltözőknek, még folyt a csereberélés. Egy-egy család, ha lehetett, jó nagy területet hasított ki magának. Lehordozták a kényelmes foteleket, szőnyegeket hoztak, akik a közelben laktak. Akik csak az életüket hozták, azoknak kiutaltatott egy fehér kórházi ágy, másoknak csak az előre elkészített prices jutott. Karácsony estéjére már majdnem teljes volt a létszám. Egyesek elmentek, más, biztosabbnak vélt pincékbe költöztek át, mások pedig éppen ide költöztek. És ahogy gyarapodott a létszám, úgy kezdődtek a villongások, a határsértések. Ebből a tanfolyamisták kimaradtak, mert Sajtos úr keményen tartotta magát ahhoz, hogy a fiainak önálló pincerész kell, egy szoba, ahogyan a külön vasajtóval elzárható pincerészt becézték maguk között. Ide nem költözött be idegen. Saját őrséget is szerveztek, elsősorban a razziázó nyilasok ellen. A katonai parancsnokság tovább működött, immáron a beköltözöt- tek életét védve. A hivatal napokkal ezelőtt megszűnt. A legtöbb vezető nyugatra települt, vitte az életét, vagyonát, hatalmát. Az ittma- radottak máraz új életre készültek. Vér István letört magának egy darab kenyeret. Édesanyjára emlékezett, hallotta a szavait, amint azt mondja: egyél kisfiam, sodovárosi kenyeret. Besózta hát a kenyeret, paprikája nem volt. Gondolta, lemegy és kér Békáék- tól. Bableves illata ütötte meg orrát. — Kérsz, kisfiam? — tett eléje is tányért a házmesterné. — Köszönöm, már ebédeltem — felelte. — Na, akkor csak egy kicsit, ahhoz a kenyérhez, amit a kezedben szorongatsz. Béka rászólt. — Ha megeszed, mutatok valamit, haver. Még ilyen jó bablevest nem evett. Füstölt kolbász is volt benne, karikára vágva meg sárgarépa, amit otthon soha nem evett meg. — Mit mutatsz. Béka? Átkocsizott a másik szobába, a fiú utána. — Nézd, mim van nekem? — mutatott az asztalra. — Betlehem — csapta ösz- sze a kezét Tüske. — Az ám, Betlehem. Este betlehemezünk. Jó? Tudsz énekelni? Te angyal leszel. Én viszem a Betlehemet. A többiek is mind angyalok lesznek, jó? Tudok egy isteni szöveget, mit szólsz hozzá, végigjárjuk az óvóhelyét. Jó lesz, haver? Vér István riasztotta a haverokat. Fent a Csatay lakásban osztották ki a szerepeket. Papagáj lett a pásztor, mert volt egy kifordítható, báránybéléses mellénye, ezt akár subának is nézhették, Riska és Bunyó volt a két arkangyal, Liba játszotta a szerecsen királyt, be is kente az arcát cipőkrémmel. Tökmag lett Menyhért. Anyucit kinevezték Gáspárnak, mindenkinek lett szerepe. A „Mennyből az angyalt” valamennyien fújták. Vér István félrevonult az első próba után, most lett volna jó Melinda szobája, de abban már laktak, így aztán az egyetlen fent maradt vaságyra keveredett — a többit levitték a pincébe —, elővette féltett könyvei közül az egyik legjobban szeretettet, József Attila összes verseit, és fellapozta a tartalommutatót, Emlékezett rá, hogy talált már benne egy éppen az alkalomhoz illőt, fellapozta a 254. oldalt, s ott villogott rá a Betlehemi királyok című gyönyörű vers. Mindig is ragadt rá a vers, már a polgáriban is, amikor hat éneket kellett kívülről fújni a Toldiból, nem egyszer őt állította osztálytársai elé példának Vicsay Lajos tanár úr, mert senki olyan hibátlanul nem tudta felmondani kívülről. Olvasta a szavakat, nem is olvasta, hanem falta a betűket. Jaj, ha itt lenne Melinda. Milyen csodálatos volna ülni mellette, becsukná a könyveket, vagy odaadná a kezébe, hogy ellenőrizze, tudja-e pontosan a szöveget. Mondta lassan a szoba csöndjének: Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Este hétre mindenki tudta a maga szövegét. Még ilyen boldogok nem voltak mostanában. Elkapta őket a láz, a varázslat, az otthon hangulata, ami annyira hiányzott mindenkinek. És Béka csodát művelt a Betlehemmel. Két gyertyát mesterkedett a jászol mellé, oda, ahol a faragott Jézuska feküdt, ott térdelt Mária, összetett kézzel imádkozott József, bámultak az állatok, a tehénkék, báránykák, és az árva csacsi. És ott büszkélkedett a három király is. Hétkor levitték Békát a kocsijával a pincébe. ölébe tették a Betlehemet. Meggyújtották a két gyertyát. A királyok koronát viseltek a fejükön. Boldizsár arcát teljesen elfedte a Schmoll-paszta. Elöl Béka, mögötte Vér István, azután a három király következett, az arkangyalok, a pásztor. Énekeltek. Mennyből az angyal Lejött hozzátok Pásztorok, pásztorok. Hogy Betlehembe Sietve menvén Lássátok, lássátok . . . Amerre mentek, elcsönde- sedett a folyosó. Egyelőre nem mentek be sehová, csak botorkáltak végig a sötét folyosón, és picinyke égő fényében keresték az út végét. Az ajtók és a szívek kinyíltak. A szemekben visszatükröződött a gyertyák fénye. A lepedőbe öltözött angyalok arcán komolyság, az ének áthatotta őket. Cseres Tibor az idén volt hetvenéves. Körülbelül húsz kötete jelent meg — némelyik persze többször is — 1935 óta, amikor az első, vállalt novellák napvilágot láttak. Az a tény pedig, hogy munkái másod-harmad kiadásban is rendre megjelennek, az író ismertségét, népszerűségét bizonyítja. Cseres Tibornak tehát van életműve, van mit össze -és rendbe rakni azoknak az olvasóknak, akik vágynak az író minden munkájára. Az író népszerűsége, vagy ha úgy tetszik, ismertsége a Hideg napok megjelenését követő nemzeti önvizsgálat értékű vitában vált teljessé. Jelezte ez a mű, hogy alkotója különlegesen érzékeny az élő történelem szorító- szorongató problémáira, és egyéni alkat, életút adta tapasztalatok révén hatalmas emberismeret-anyagot halmozott fel a közelmúlt történelmét alkotó emberről, legyen az hóhér vagy áldozat. S mert nem elégszik meg a külső megjelenítés hatás- mechanizmusaival, az igazi történelmi hűség érdekében vállalja a történelmi személyek újraalkotását, megjeleníti őket saját alkatukból fakadó vallomásukkal, mintegy tetemre hívja őket, beszéljetek, csak beszéljetek, mi, az olvasó-túlélők bíróként figyeljük, felbuzog-e a vér az áldozatból. Ahhoz, hogy valaki ilyen, a valóságot hitelesen felidéző, annak összefüggéseit sejtető mesét tudjon alkotni, biztos stílusérzékű tolira van szüksége. Ehhez érett, kész író kell. Márpedig senki nem születik Paliasz Athénéként teljes fegyverzetben Zeusz fejéből, mindenki tanul, fejlődik, készül. Az író leginkább saját műhelyében. Az a két mű, amely az életműsorozatban megjelent, ennek a nagyra készülésnek egy-egy korai állomása, az alkotókészség más-más irányú kipróbálása, az embervilág felfedezésére tett izgalmas és — tegyük hozzá — néhol igen szórakoztató kísérlet. Két kisregény. Pontosan meg kellene határozni, mit jelent ez a fogalom. Nagyon egyszerűen az elbeszélésnél nagyobb, a hagyományos regényterjedelemnél kisebb terjedelmű és szerkezetű munkát. De Cseres esetében a műfaji meghatározást ki kell egészíteni. Nem a terjedelem a lényeges, mert e két munka még nem a későbbi regények nagylélegzetű történelmi-társadalmi körképét vállalja fel, ezek még „csak” egy ember egy időszakának egy szeletét vizsgálják, mesélik el. Mintha az író hozzá akarná igazítani az öt érdeklő témát, történetet, embert a maga írói, alkotói lehetőségéhez, képességeihez. Mintha a tehetség arányérzéke szabná meg a téma mélységét, hordozó képességét. „A fene se gondolta!” — mondhatná erre Arany Jánossal az író, de a Pesti háztetők mégis ezt látszik igazolni. Ez az ötvenes években készült munka egy nagykamasz felnőtté válásának történetén keresztül mutatja meg az ötvenhat utáni Magyarország lelkekbe égődött zavarait, azokat az emberi viszonyokat, melyeket a történelem segített zavarossá vagy zavarosabbá tenni, és amelyekből csak a klasszikus értelmű és értékű emberi értékek segítenek ki. Az utolsó bűbájos meg a tanítványa 1959-ben jelent meg először, de nyilvánvalóan egy korábbi írói korszak terméke. Tulajdonképpen „csavargó regény”, Kakukk Marci és társainak közeli rokona. Hőse, Ambró apó világéletében irtózott a munkától, s ezért minden szélhámosságnak tudójává vált, mígnem az új szerkezetű világ — az ötvenes években vagyunk —, ki nem zárta a szélhámoskodásnak ezt az idejét múlt fajtáját. Persze, lehet, hogy Ambró apó azóta feltámadt! Kedves írás ez a regény, szórakoztató olvasmány minden korosztálynak. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.) Szalontay Mihály Bódi Tóth Elemér: Angyaljárás Föl-le járnak az angyalok az ég és föld között, megátalkodott tájain az ember föl-le jár. Csak terelgeti nyájait, trónol egy vén tevén, tenyerén vastagszik a bőr, és vízforrást keres. Leszáll az éj, a birkanyáj az ég és föld között útjára kél és szaglik, mint az illatos kenet.
