Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
o 1985. december 24., kedd NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Művészet és közérthetőség Napjainkban egyre-másra tapasztaljuk, hogy egy-egy művészi alkotás nyomán fellángolnak a viták. Nem egy köztéri szobor felállítása után állást foglaltak az ott lakók, a város vezetői, a különböző kulturális intézmények munkatársai, a művészeti élet képviselői. S volt aki körömszakadtáig védte, mások pedig ugyanilyen szenvedélyesen támadták. De nincs ez másként színházi előadások vagy filmek esetében sem. Eljutottunk tehát a demokratizmusnak arra a fokára, hogy az emberek egyre szélesebb rétege érzi: a művészeti élet, a művészeti alkotások életünk részévé váltak, s éppen ezért beleszólási jogot is követelnek. Midőn a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi híres, és szállóigévé vált kijelentését: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. De gondoljuk át, mi történik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában! Vajon magától értetődik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Mint a tapasztalatok bizonyítják, ilyen közvetlen összefüggés, konfliktusmentes kapcsolat művészet és politika között nines. Petőfi szavai igazak ugyan, de ugyanilyen hiteles a József Attila által idézett népdal is: „Aki dudás akar lenni. pokolra kell annak menni. ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni". Hogyan igaz a kettő egyszerre? Ezt a kérdést akarjuk megvilágítani. Mind Petőfi, mind József Attila ma már érthető költők. De nem voltak azok a maguk idejében (még Petőfi sem!), sőt, nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Adyról. De hasonlót mondhatunk el Bartók zenéjéről. Derkovits és Dési Huber festészetéről. Pedig ma teljes joggal tekintjük őket demokratikus, közérthető alkotóknak. S vajon lehetséges-e ma azt vallani, hogy a demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való köz- érthetőséget teremt a művészetben? Más szóval a szocializmus feltételei között a műalkotások vagy mindenki számára érthetők, és akkor jók, ellenkező esetben rosz- szak. Meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, az esztétikum sajátosságairól vallott elveinket, ha a közérthetőség közvetlen formáját eszményítenénk. Ezt annál inkább hangsúlyozni kell. mert napjainkban a polgári művészet és esztétika jó része az úgynevezett pop-art jegyében egy ilyenfajta közvetlen közérthetőség mellett tör lándzsát. S tegyük hozzá, a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a televízió, a műsoridő jó részét ilyen — hol ízléses, hol kevésbé ízléses — filmekkel, játékokkal tölti ki. S nemrégiben olvashattunk a képregényen felnőtt nemzedék igencsak ijesztő kulturális színvonaláról. A közönség immár belefáradt a különböző avantgarde irányzatok versenyébe, az abszurdba, s most ismét a közvetlen közérthetőséget igényli. Ez nagyon is megvesztegető jelenségnek tűnik, hiszen — hogy úgy mondjam — az életet adja. Azt az életet, amit mindenki él. azokat a konfliktusokat, melyekben mindenkinek része lehet, akár a főnökével, akár a családjával, szerelmével kapcsolatban. Ezen nem kell gondolkodni, legfeljebb fel lehet kiáltani: nekem is gondjaim vannak a munkahelyemen, engem sem ért meg a fiam, a feleségem stb. S mindezek a konfliktusok valóban létező jelenségek. „A papírok mondják meg, hogy ki vagy, s azt, hogy mennyit érsz ...” — mondja a népszerű dal. S ezt hallva, az ember eszébe jutnak a József Attilá-i sorok: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam. s azt is, ki érti meg". A kettő közötti gondolat külöbség. azt hiszem, világos. Azzal a tendenciával szemben tehát, mely valamiféle pluralizmus alapján a művészetben megengedi a gondo- lattalanságot, a művésziet- lenséget, a jelenségszintet, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nem lehetett az osz- tálytársadalom körülményei között közvetlenül érthető mindenki számára. A művészetben szembekerül egymással a statisztikai átlag és a tipikus. Az előző az életszagú. a közérthető, s éppen ezért átlagszürke, a tipikus viszont extrém, kiélezett, lényeges mozgástendenciákat hordozó, s megértéséhez komoly gondolati munka szükséges. Az igazi művészet számára csak a tipikus érdekes. Mindebből következik, hogy a művészet demokratizmusának kérdésében sem az a döntő, hogy statisztikailag hány ember van mellette és hány ellene, hanem valami egészen más. Mert az érthetetlennek és homályosnak csúfolt Ady elmondhatta, hogy „Ifjú szívekben élek s mindig tovább”, s a filozófián nevelkedett József Attila joggal mondta: „Engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között’. S éppen itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, álnépszerűségét, behízelgő voltát lehet a közvetlen megértésen mérni, azon, hogy a „merev mozdulatok" idején is érthető legyen a művészet. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az igazi demokratikus művészet. Tehát ügy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetőségével szemben a művészet elvi megérthetőségét, tehát azt kell a művészet demokratizmusa kritériumává tenni: a művészet nem lehet közvetlenül érthető mindenki számára, a művészet megértése szellemi munka, melyhez l'el kell oldódni • a mozdulatok, a reflexek. a gondolatok merevségének, s mely azután, s csak azután ragadja magával az embert. Akkor nem futnak el szeme előtt a képek, nem szaladnak el a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem megráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézett gondolata („költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”) átírható: művészetet élvezni annyi, mint ítéletet alkotni önmagunkról, valóságunkról. Ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komolyan mérlegeljük Marx egyik megjegyzését, mely szerint csak a zene hallgatása teszi érzékennyé a fület a zenére, csak a képzőművészeti alkotások látása tesz érzékennyé a festészet. a szobrászat alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondolatoknak iskolája van. és iskolázottság nélkül legfeljebb valamiféle áldemokratizmushoz lehet eljutni. A demokrácia nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyenlőségében áll, hanem legalább annyira abban is, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. A szellem napvilága nélkül, az érzékek kifejlődése, finomodása nélkül nem lehet demokratikus művészetről beszélni, csak valami álnépiességről, valami közvetlen és duruzsoló, a jelenségeket szolgalelkűen másoló ipari szórakoztatásról. Ebből következik, hogy a művész útja, még akkor is, ha a politikai, gazdasági hatalom a népé — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. Az igazi művészet nem a közvetlen köz- érthetőségre, hanem a még ismeretlen meghódítására és ismertté tételére törekszik. Más szóval csak a művész és a közönség kölcsönös erőfeszítése révén lehet elérni, hogy a politikában uralkodó nép meghódíthassa a művészetet. Hermann István Sass Ervin: Kántor Zsolt: A végtelentől egy lépésnyire csak a lándzsák földbe szúrva mint börtönnek felfutó falai csak a lándzsák a kétség és a remény acélhegyeivel a föld vérében sebekből jajgató felkiáltójelek valami láthatatlan őserö gonosz erdői körülötted és önmagadban feltéphetetlen börtönrácsok mögöttük a napnak aranyló korongja csak képzelet és a hold csak álom szórt agyad játékai és nem is igaz hogy ott valahol a közeledben út vezet és az úthoz számtalan ösvény és az ösvényekhez odavisznek a fák levelei színükben őrizve a megváltást bűneidért és visznek a fákhoz a kóborló szelek karjaikban tulipánmezők mert mi mást akarsz börtönlakó mint hinni hogy kétség után a remény és nem félni attól hogy remény után a kétség és újra a lándzsák és a vérző föld a börtön és a végtelentől egy lépésnyire te Karácsony Alomban gömbölyű, kék idomok között suttogtak a tűlevelek: kígyó idő, lázmérő éj: emlékezés, talány. Megint a szavak emeltek a Kegyelem közelébe, összekoccantak a stációk, mint hegedűhúrra fűzött csigaházak. Tudtam: az ébredés kioltja a vágyat, kíméletlenül fölgyújtja a fuvolázó békekor lámpáit, küld Erőt, de Kudarcot is. Hogy ne zúzzon szét megfelelési kényszer. Nevemet eszmélet márványába vési a pillanat. Ajándék-meteoritok ünnep-galaktikája, a vér íve fölött zúg az indigó-lét. Mindig ugyanaz. Mint a plakátok, kirakatok: gyertya, virgács, angyalhaj, csillagszóró, Betlehem rítusa, szomorú, csöndes émelygés. Mindannyian a várakozásban. A ködbe burkolt remény-torony, az esély jégcsap-cimbalmos játékai. A szeretei-part hűs kövei. Valódi kapcsolataink. Schéner Mihály: Bohóc Verasztó Antal: Estebéd Velünk megesett dolgokra általában szívesen emlékezünk. Pontosan megjegyezzük a dátumot, és azt is, hogy melyik érzékszervünkkel mit tudtunk befogadni a számunkra oly fontos történésből. Mindebből az következik, hogy egyszerű hétköznapon is születhetnek megismételhetetlen ünnepi pillanatok. A barakképület végében álló diófák titokzatos mélységet varázsoltak a hullott diókban bukdácsoló alkonyat mögé. A szalonnasütéshez felsorakozott fatönkök csalódva állták körül a kihűlt füstszagú tűzrakóhelyet. A tűzgyújtás. elmaradt! Az alkalmi főzőmester a szürkével hígított novemberi égbolt morcossága elől fontos tennivalójával védettebb helyre vonult. A süldő bogrács most falak ölelő biztonságában ringatta a körülállók számára érzéki valóságot jelentő marhapaprikást, — ez az az étel, melyet kevésbé költői módon marhapörköltnek is szoktak nevezni. — Ünnepi asztal is készült, nem díszteremben kristálycsillárok alatt, csak a szűkös barakkműterem (nem! a barokk szó tévesztéséről van szó) közepén. Szorgos kezek varázslatának volt köszönhető, hogy egy öreg asztal, festőbakokon nyújtózó pozdorjalemez és térítőnek kinevezett festővászon segítségével meg is született. Az asztal mellé rangos vendéget várt az Orosházi Festők Csoportja. A város szülöttét, Csáki-Maronyák József Kossuth- és SZOT-díjas festőművészt, a mestert, az atyai jó barátot. A megérkezés örömteli pillanatainak szüretelése után, bent a műteremben a vendég otthonos közvetlensége feledtetett minden külsőséget. Teleszökkent a szívünk a hozzánk, a hazavezető út örömével. Örökké fiatal, kinek emlékezetét nem csalja meg az idő! A doctus pictor néhai nagyanyám öreg karosszékén üldögélve fateknőben dagasztott hajdanvolt orosházi kenyerek ízéről mesélt. A jelenlevők közül néhányan harminc év körüliek, többen negyvenesek, néhányan többet is megértek. A 75 éves mester éveinek számától gyorsan elszakadva — művészi hitvallásához híven —, „embertől emberhez" szólva kapcsolt össze bennünket nemzedékével. Olyan volt ez a beszélgetés, mint valami szuggesztiv erő átadási szertartása. A tányérokból felszálló puha illatpárák fölött a hétköznapi falatozás és az ünnepi vacsora különbségének megfoghatatlan jóérzésében egy félreégett gyertya szemérmes pillogással ünnepelt. Talán ez a hangulat hozta, hogy énekeltünk kicsit . . . Ne menj rózsám a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra — kezdte a mester a dalból fakadó emlékezést. Az alkalmi zenekar a nótázás során a csoport tagjaiból többször is újjáalakult. Egy szál hegedű, ugyanannyi citera és egy mángorlófából kicsalogatott recsegős cirpelés hangjainál simult hozzánk az este. (Vándorútjártak során a mester álla alá is oda-oda- került a hegedű.) A festők örömét az is fokozta, hogy a város nagy művész szülöttének képekbe rögzített, „életörömtől sugárzó pompás látomásait" (13 év után) a kiállítás paravánjain ismét szögre akaszthatták. Az emlékeknek ez a hazai nyelvtől ízes közös lépcsőjárása Csáki-Maronyák József újabb orosházi kiállításának előestéjén visszavonhatatlanul beleszövödött a festőcsoport történetébe. — Az avatott tollú méltatás semmivel sem pótolható feladatát előttünk már elvégezték. E sorok írója mindössze néhány órányi egymásra figyelés örömét szerette volna papírra vetni. De ezúttal is úgy járt, mint már annyiszor, mikor valami jelentős eseményt kívánt megörökíteni, a legszebb gondolatok nem jutottak eszébe.
