Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-19 / 271. szám
r ^ I h i 1985. november 19., kedd------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ " 1 Kína és az amerikai Amoco Orient Petroleum Company közösen fog olajat kutatni a dél-kínai Gyöngy folyó deltájában, Sencsentöl, a legfontosabb kínai különleges gazdasági övezettől 230 kilométerre délkeletre. A Pe- kingben aláírt szerződés 3 ezer 200 négyzetkilméternyí területet jelöl ki feltárásra. Grönland, amely ez év februárjában vált ki a Közös Piacból, 67 millió koronát (7 millió dollár) követel vissza az EGK-tól. Azt a pénzt szeretné visszaszerezni a közösség szociális alapjától, amelyet 1982—84 között oktatási és képzési célokra fordítottak. Az EGK-nak mindenekelőtt tisztáznia kell a szóban forgó összeggel kapcsolatos valamennyi részletet. A KGST mostanáig 104 létesítmény építéséhez nyújtott vagy nyújt jelenleg is gazdasági-műszaki támogatást Angolának. Ezek közül negyvenkilencet a tavalyi év végéig már át is adtak, a többiek az építés vagy a tervezés stádiumában vannak. 1980 és 1985 között négyszeresére nőtt a KGST-országok által Angolának folyósított segítség összege. A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság kikiáltása óta eltelt tíz esztendőben megkétszereződött a mintegy 3 millió lakosú indokínai ország rizstermelése. 1984-ben az össztermés 1,3 millió tonna volt, idén a tervek szerint 1,4 millió tonna lesz. A kiegészítő élelmiszerek össztermelése tíz év alatt mintegy hatvanezer tonnával, 144 ezer tonnára nőtt. Az elmúlt évben jelentős mértékben fokozták tőkés exportjukat a KGST-országok. A hét európai KGST-ország tőkés államokba irányuló kikivitele tavaly 48 milliárd dollár volt, 10 százalékkal több, mint 1983-ban. A kedvezőtlen időjárás és egyéb okok következtében a KGST- országok nyugati exportja csaknem 15 százalékkal csökkent. Jelentős nemzetközi elismerésben részesült a Lenin Kohászati Művek Maina-Frank- furtban. A Nemzetközi Technológiai Trófea magas szintű elismerést nyújtották át Drótos Lászlónak, a Lenin Kohászati Művek vezérigazgatójának. A díjra öt kontinens 134 vállalata pályázott, és ebből három, közöttük a Lenin Kohászati Művek érdemelte ki a nemzetközi díjat. A bíráló bizottság az LKM kollektíváját a technológiai fejlesztésben és az ötvözött acélok exportálásában elért kiemelkedő eredményekért tartotta érdemesnek az értékes elismerés odaítélésére. Az 1985-ös pénzügyi évben 158 millió dolláros veszteséget volt kénytelen elkönyvelni a Black and Decker, a neves amerikai elektromos szerszámgépgyártó vállalat. A cég eladásai 13 százalékkal bővültek a szeptemberrel zárult pénzügyi évben, de az üzem-bezárások 215 millió dollárjába kerültek a Black and Deckernek, ami végül is előidézte a veszteséget. Mexikói üzletemberek egy csoportja felszólította a kormányt: próbálja meg elérni a külföldi adósságok átütemezését, hogy csökkenthető legyen a’nem olajtermékek exportbevételeiből az adósság- szolgálatra kifizetendő összegek nagysága. Mexikó idén 10 milliárd dollárt fizet csupán a kamatokra, az év első felében viszont az olajon kívüli termékek exportjából csak 3,5 milliárd dollárra tett szert. Anyukára várva... Fotó: Fazekas Lászl. HIRDETMÉNY! Értesítjük a lakosságot, hogy Kamuton, a Munkácsy, Ady és a Park utcában épített kisfeszültségű hálózatot, valamint a Munkácsy utcában épített kisfeszültségű hálózatot 1985. november 20-án feszültség alá helyezzük. A létesítményeken elhelyezett tárgyak érintése életveszélyes és tilos! Démász Üzemigazgatóság Békéscsaba FIGYELEM, Áramszünet: Értesítjük T. Fogyasztóinkat, hogy karbantartási munkák miatt áramszü- tet tartunk Békéscsaba, VIII. kér. (Gerla) területén és a Dobozi út—Veszély csárda közti összekötő út melletti területen 1985. november 20-án 7.00 —16.00 óráig. Hálózati berendezéseinket az áramszünet ideje alatt is feszültség alatt állónak kell tekinteni. Démász Üzemigazgatóság békéscsabai kirendeltsége, Békéscsaba Falusi templom 1886-ból „Kedves utasaink, kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket!” Több mint kétórás repülés után végre láthatóvá válnak mélyen alattunk Helsinki fényei. Szinte hihetetlennek érzem, hogy 1827 kilométert kellett megtennünk budapesti felszállásunk óta. Ennyi idő alatt bőven elérhetnénk Athént, Párizst, de már Londonban is túllennénk a vámvizsgálaton. Érzéki csalódás — tűnődöm. Távoli rokonaink erdőkkel borított, tavaktól csillogó országát a térben is közelebb képzeltem hozzánk. Hogy a távolságot az összetartozás jóleső tudata, vagy a sajtó, a rádió, tv által a finn valóságról elénk tárt egyre sokszínűbb kép rövidíti-e le jobban, nem tudom. Én azért indultam útnak, hogy egy kéthetes akadémiai ösztöndíj segítségével közvetlen közelről tanulmányozhassam a falusi térségek mai problémáit, átalakulási folyamatuk fő jellemvonásait. Kíváncsian várom, vajon mekkorának érzem majd a köztünk lévő távolságot hazafelé jövet. Városias falvak Helsinkiben, ebben a fiatal fővárosban, falvak, tanyák múltját nyomozni első pillantásra kissé groteszk ötletnek tűnhet. Hogy mégsem az, azt bárki megértheti, aki ellátogat Seurasaarira, erre a csodálatos „skanzen-szigetre”. Nekem különös szerencsém van, hiszen Rácz István, a Helsinkiben élő kiváló fotóművész, a Kalevala, Kanteletár, s több regény nagyszerű fordítója vállalkozik kalauzolásomra. Színes szavai nyomán melegség költözik az ősi karjalai faházak éjszakai vándornak is mindig nyitva álló, szekrény és ágy nélküli, mégis oly barátságos szobáiba, s szinte hallhatóvá válnak a Kalevala ősi énekei a 16—18 méter hosz- szú, 50 főt is elszállító templomi csónakokban. A finnek egykori falvai — a mi fogalmainktól eltérően — egymástól távol eső, különálló farmokból álltak, s mivel a templomot mindenki által jól megközelíthető helyen kellett építeni, azt leggyakrabban a tavak partján ácsolták. így aztán a külön e célra faragott csónakokban eljuthatott a vasárnapi templomozásra a környék apraja- nagyja. Ilyennek láthatta még a falvakat a múlt század elején ősi finn énekeket gyűjtő Elias Lönnrot is. És milyennek látjuk őket mi napjainkban? Most is létezik a farmok sűrű szövevénye, de a központban, a templom mellett iskolacentrumot, könyvtárat, egészségügyi központot, modern szupermarketet, hangulatos éttermet, presszót, nemegyszer múzeumot, sportpályát találhatunk, melyek aztán — érthető módon — ide- vonzzák az új lakóházakat is. Az ember úgy érzi magát, mintha egy nagyváros valamely külső kerületében sétálna. Általában is elmondható, hogy fokozatosan elmosódik a határ falu és város között. A Botteni-öböl északi partján, Muhosban járunk, egy középfokú képesítést nyújtó mezőgazdasági iskolát mutatnak be. 900 hektáron gazdálkodnak, megteremtve így a tanításban az elmélet és a gyakorlat teljes összhangját. Egy különálló épületben az emeleti tantermet csodálom, a falon fejőgépek sorakoznak. Még nagyobb a meglepetésem, amikor a földszintre leérve egészen közelről tehénbőgést hallok. Cipőváltás, és máris egy gondosan kezelt, tiszta, jól felszerelt istállóban vagyunk. Mennyivel modernebb ez egy átlagos farmon találhatónál? — kérdezem. „Nem modernebb, csak nagyobb” — hangzik a válasz. „Ide olyan gyerékek jönnek, akiknek nagy része otthon, szülei, később saját farmján fog gazdálkodni. Megtanítjuk őket az épp rendelkezésre álló technika használatára, és természetesen elsajátítják a legújabb eszközök alkalmazását is. Valóban nem túloztak. Pár kilométerrel arrébb betérünk egy farmra; a középkorú tulajdonosok erdőgazdálkodással, szarvasmarhatartással foglalkoznak. Az istálló mellett egy tejfeldolgozó gép tompa zúgására leszek figyelmes. „Sokba került?” — érdeklődöm, de rögtön érzem, a kérdés értelmetlen. Bérelik a gépet, természetesen azért, mert megéri. Megéri a befektetés, a vállalkozás, s meg is követeli ezt az általános fejlődés. Beinvitálnak a tágas nappaliba, s ha kényelmes hintaszékében hátradűlő házigazdámon nem látnám vastag gumicsizmáját, kopott nadrágját, el sem hinném, hogy egy farmon vagyok. A ház felszereltségében, ízléses, egyszerű bútorzatában, kényelmében szinte semmiben sem különbözik egy átlagos városi lakástól. Persze — őrizve a hagyományokat — fából épült ez is, mint a legtöbb finn családi ház. Nem látni köztük hatalmas, alaktalan, hivalkodó „téglavárakat”. Finnországban a falusi életszínvonal emelkedését nem a házak méretének növekedése jelzi! Mi a vonzóbb? Mégis, mi a falusi térségben élők. legnagyobb problémája, hiszen az emberek itt is sok helyütt vándorbotot fogtak, hogy a városban próbáljanak szerencsét. 1950 és 1970 között több százezer ember költözött északról délre, az iparosodottabb, fejlettebb városi régiókba, de a jobb élet reményében sokan az országot is elhagyták, és elsősorban a szomszédos Svédországban telepedtek le. Ennek következtében 142 ezer embert yeszített el Finnország az 1960-as évtizedben. Bár regionális különbségek ma is vannak, a ’70-es évek végére ezek a folyamatok teljesen lelassultak, Svédországból is inkább visszafelé vándorolnak. Az életszínvonal gyorsan emelkedett, s ma már sokak számára a falu bír nagyobb vonzerővel: olcsóbbak a lakások, a megélhetés, de egyre nagyobb jelentőséget kap a természet közelsége is. „Azért napjainkban is vannak még komoly gondok a falvakban” — magyarázza egy, a témával foglalkozó geográfus. Valóban — jutnak eszembe rögtön a magyar tanyai iskolák megszüntetése körüli bonyodalmak —, hogyan oldják meg a farmokon élő gyerekek iskoláztatását? „őket úgynevezett iskolataxival szedik össze. Ennél jóval nagyobb gondot jelentenek az idős, kis nyugdíjú, magányos emberek” — kapom a gyors választ. Telefon természetesen a legtöbb háztartásban van, ennek segítségével megrendelhetik a vá- sárlandó árucikkeket, s rendszeresen felkeresik őket a szociális gondozók is. Beszélgetőpartnerem szerint így semmiképp sem lehet megoldás ezeknek az embereknek a városba költözése, hiszen a beilleszkedés nehézségei még nagyobb problémát jelentenek számukra. Sikeres fejlesztések Próbálom végiggondolni a hallottakat. Nem hiszem, hogy elhagyott tanyai iskoláinkat újra lehetne éleszteni, azt pláne nem, hogy belátható időn belül telefonokkal tudjuk felszerelni tanyáinkat, az iskolataxi és a bolti ellátás azonban automatikusan összefonódik képzeletemben. Vannak már sikeres próbálkozások az Alföld néhány területén a „mozgóboltok” üzemeltetésére. Örömmel hallottam, hogy végre Békés megyében is elindult egy hasonló kezdeményezés. (Már csak egy dolgot nem értek: ha a megye távoli községeibe — ahol egyébként vannak üzletek — már nyereségesnek bizonyult az Univerzál Áruház akciója, miért nem éri meg még mindig ezeknek a buszoknak legalább a tanyaközpontokba való eljuttatása?) Falun az életminőség javítása nyilvánvalan nem csupán egyéni elhatározás kérdése. A helyi közösségek ösz- szetartása, aktív politizálása, sorsuk tudatos irányítása nélkül ez szinte elképzelhetetlen. Hogyan állnak ezzel a finnek? Erre leginkább az az 1976-ban indult — „Falukutatás ’76” című — átfogó program adhat választ, amelyről annak egyik szellemi atyjától, Lauri Hautamaki professzortól kapok felvilágosítást. A tudományos koncepció legfontosabb célja az volt, hogy új- eszközöket találjanak a falusi térségek fejlesztéséhez, segítséget nyújtva a lakosok életszínvonalának emeléséhez. Ennek érdekében szükségesnek tartották: a tervezőmunka javítását, elérve azt, hogy a falvak váljanak a tervezés alapegységeivé; a falusi önkormányzat, a települések közti kooperáció kialakítását, illetve fokozását; a közvélemény figyelmének a falvakra, azok fő problémáira való irányítását; a felnőttoktatás fejlesztését, a falusiak igényszintjének emelését, környezetükért való felelősségérzetük növelését. Mindez a mi településfejlesztési koncepciónk néhány kiragadott paragrafusa is lehetne, de vajon mit tehet a megvalósítás érdekében a tudomány? „No igen, ez számunkra is újszerű, tényleges gyakorlati feladat volt” — folytatja a professzor. „Kilenc kuntas (közigazgatási alapegység), egyenként három-négy kísérleti falujában kezdtük meg a munkát. Előtanulmányokat írtunk ezekről a településekről, részletes vizsgálatokat végeztünk, interjút készítve a lakossággal, a kuntas tanácsosának választott tagjaival, a hivatalnokokkal, s olyan kulcsszemélyekkel, akiknek komoly befolyásuk van az adott falu életére. Létrejöttek ugyanakkor e mozgalom új szervezetei is. Az emberek falubizottságokat választottak, falugyűléseket szerveztek, s fejlesztési terveket készítettek. A következő fázisban megkezdődött a kísérleti falvak éredményeinek, a mozgalom célkitűzéseinek terjesztése, felhasználva ehhez a tömegkommunikáció szinte minden eszközét (előadások, szemináriumok, újság, rádió, tv). A propaganda nem maradt hatástalan, 1981-ben már 1050 falubizottság működött, a legtöbb épp ott (északon és keleten), ahol a legnehezebb az élet. Hamar kiderült azonban, hogy a falusi aktivitás, a vállalkozószellem mögött nincs meg a kellő tapasztalat, ügyesség, tudás, s hogy ez a tevékenység megkívánja a módszerek és eszmék állandó fejlesztését, új formák keresését. Ezért a kutatók — e célra speciális tankönyvet is írva — megszervezték egy folyamatos nevelési program elindítását”. S hogy mi volt az eredménye e nagyszabású programnak? Ma a finn falvak kétharmadában működik falubizottság. Ezek tevékenységéről nehéz lenne itt teljes képet adni. A legkülönbözőbb sport és kulturális rendezvényektől, a társadalmi munkákon át például a helyi iskola, posta stb. megszüntetése ellen folytatott sikeres harcig, vagy a központtal való aktív együttműködés megszervezéséig még sok más volna felsorolható. A „Falukutatás ’76" elindítása óta komoly kísérleteket folytatnak a közigazgatási szisztéma és a tervezés fejlesztésére. Ennek eredményeként a korábbinál sokkal rendszeresebben hallgatják meg a falvak lakóinak véleményét, s veszik figyelembe azt a döntések — akár kormányszintű — meghozatalában is. Egyre csak csodálkozom, s értetlenül állok a hallottak előtt. Hiszen nálunk is léteznek — nem is csak az utóbbi évtized vívmányaként — azok a szervezeti keretek, melyekben kellő tudatossággal együtt alakíthatná egy falú lakossága saját környezetét, közösségét, s ezen keresztül életszínvonalát, életminőségét. De akkor miért akadozik ez az egész? Ügy látszik, még hosszú idő szükséges ahhoz, hogy letisztuljanak bennem a távoli rokonainknál szerzett tapasztalatok; s hogy kisebbnek vagy nagyobbnak érzem-e most a köztünk lévő távolságot? Azt hiszem, már nem is fontos. Legszívesebben az íróasztalomhoz ülnék, s jövő évi kutatási tervemnek — vállalva a dicstelen plágiumot is — ezt a címet adnám: „Magyar falukutatás ’86”. Vajon nálunk eredményes lenne-e . . . ? Dr. Tímár Judit tudományos munkatárs, az ,'MTA Regionális Kutatások Központja, Alföldi Kutatócsoport, Békéscsaba
