Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-19 / 271. szám
Csak zeneoktatásunkról lenne szó? 1985, november 19., kedd ______________________ „ Nyílt levél” a magyar társadalomhoz Már negyven éve, hogy Kodály Zoltán A magyar zenei nevelésről címmel 1945. október 27-én megtartotta híres programadó beszédét, amelyben mindmáig érvényes elveket és koncepciót körvonalazott. Zenepedagógiai alapelvei nemcsak a szűknek vett zenei nevelés, hanem társadalmunk összérdekei szempontjából is hangsúlyosak, öncélú jubileumi méltatás helyett inkább tekintsük át, mit hoztak ez ügyben az eltelt évtizedek? Bizonyára szép eredményeket is, de ha a meghirdetett alapelvek szellemében minden zökkenőmentesen fejlődött volna, akkor nem kellett volna a közelmúltban a Magyar Kodály Zoltán Társaságnak egy elkeseredett hangú, de tartalmában reális „Nyílt levelet” kiadnia. A „Nyílt levél” címzettje a teljes magyar társadalom. A 40 évvel ezelőtti előadás, még inkább a mostani „Nyílt levél” képet ad az iskolai ének-zene oktatásunkról: az igazi hiányosság azonban nem kizárólag a zenei nevelésben keresendő. A zenei nevelés ugyanis nem lehet öncél iskoláinkban, hanem — a „Nyílt levél” szavaival: — a „teljes ember kialakításának” egyik fontos területe. Elsősorban tehát nem a zeneileg magas fokon képzett, hanem a zeneileg i s művelt, de a kultúra egészére, az esztétikum és a humanizmus valamennyi fontos értékére i s fogékony „teljes ember” az igazi hiánycikk. A korszerű általános és szakműveltség elérésében egyik legeredményesebb iskolai és társadalmi nevelési eszközünk lehet az ének, a zene. E tantárgy, de tulajdonképpen valamennyi művészeti jellegű iskolai stúdium — az irodalom, a képzőművészetek különböző típusai — A békés-tarhosi zenei napok alkalmából nemcsak Kodály békési szobrának megkoszorúzása az esemény. A napok Kodály szándékainak megvalósítását is szolgálják. Felvételünk ez év nyarán készült Fotó: Gál Edit egyik fő értékét éppen az adja, hogy nem egyszerűen tantárgyak! Nem „csupán” objektív tényeket, „pusztán” intellektuális ismeretanyagot közvetítenek (bár éppen az sem utolsó!) Nem csupán az értelemre hatnak, hanem képesek katarzishatást is kiváltani, s megfelelő érzelmi hatásukkal a teljesebb emberi személyiségfejlődést, jellemalakulást is befolyásolni. Az elengedhetetlen szakmai és társadalmi cselekvési programhoz alkalmas kiindulópont lehet a „Nyílt levél” is (bár például az iskolai óraszámok jelenlegi módosítására kevés a valós remény és lehetőség). Az énekzene óraszámok megnövelése — mint külsőséges megoldás — helyett feltehetően inkább valamilyen új típusú egyetemes esztétikai tárgynak — mint lényegi megoldásnak — lenne inkább reális esélye a jövőbeli oktatási reform alkalmával. Az igazi gond nem ott van, ahol az iskolai oktatás előírt részét jelenti az ének-zene, tehát nem az általános iskolákban, a gimnáziumokban, a zenei és óvónőképző szakközépiskolákban. A t ö b - b i szakközépiskolában és valamennyi szakmunkásképző iskolában fontos ez, ahol a mai magyar diákifjúság 75—80 százaléka tanul. Elsősorban a jövendő magyar munkásosztály gerincét, utánpótlását adó szakmunkástanulókról van szó. Az ő körükben — egyelőre — nem sokan tanulnak tovább, többségüknek életük végéig az iskolában szerzett ismeretekből, általános műveltségből, érzelem-, akarat- és jellemformáló motiváltságból kell megélniük. Ha van. Ha pedig nincs, akkor kit hibáztathatunk ezért? Érthető tehát, hogy miért fontos a Stúdió ’85 által is bemutatott, de a szakemberek előtt részleteiben is ismert kísérlet, s mindaz, ami a szakmunkástanulók énekzenei, de összességében komplex műveltségi nevelését kívánja hatásosabbá tenni. A mai társadalmi gyakorlatban döntően nem a szakemberek képzettségével van baj. A meglévő szakértelem mellől hiányzik a nélkülözhetetlen figyelem, a lelkiismeretesség, az embertársak iránti megértés, a viselkedés kulturáltsága — összességében nevelésünk műhibái ezek! A zenei jubileum alkalmából nemcsak a zenén kell elgondolkodnunk. Kodály magasztos szándékait nem azok méltatásával, hanem azok megvalósításával tisztelhetjük leginkább. Inkább legyen eggyel kevesebb Kodály-em- lékszobor, de helyette ezerrel több zeneileg, esztétikailag, emberileg az ő szellemében nevelt fiatal — ennek bizonyára maga a Mester örülne a legjobban. Dr. Bárdi László tán lehetne említeni az ugyancsak külhonban is megbecsült Körös tánc- együttest. Meg a Várszínházát (1963-ban volt az első előadása, a Hernanit vitték színre a csabai színitársulat tagjai) és az 1962-ben indult eszperantó nyári egyetemet, Merthát mindkettő egyik bölcsője a gyulai művelődési ház is volt. Persze nem ez az épület, hanem az innen pár méterre még ma is álló, ma a Kohán-képtárnak helyt adó ház. A „régi kultúr” .. . Ami ugyan a kiállítás tablóiról nem derül ki, de amiről ilyen ünnep alkalmából mégis beszélni kell, azok a tervek. Hiszen csak így lehet teljes ez az egész. A 12—14 éveseknek számítás- technikai klubot szeretnének létrehozni. A gyulai ház mindig pártolta a különleges kategóriába tartozó sportokat; karatecsoportot is szeretnének szervezni. A házban dolgozó népművelők felmérése szerint mintegy 60—70 olyan család él a városban, amelyek professzionistább szintű videofelsze- reléssel rendelkeznek. Számukra indulna meg a videó- klub. Ez utóbbi szervezése megy a legnehezebben, mivel az intézmény ilyen jellegű felszereltsége igencsak kívánnivalókat hagy maga után ... Tíz évvel ezelőtt nyílt meg a gyulai művelődési központ. Nem oly nagy idő ez. Arra mégis alkalmas, hogy egy pillanatra megálljunk, s ha úgy tetszik, kis számadást is vessünk. Amely értékes és mindenképpen biztató. A következő tíz évre ... (nemesi) Dokumentumok az előcsarnokban Tízéves a gyulai művelődési központ ennyi idő? Mintha tegnap lett volna ... Megyénk egyik legnagyobb és mindenképpen legszebb közművelődési intézménye; Léte bizonyíték a város lakóinak és vezetőinek tenni- akarására, alkotókészségére, kultúraszeretetére is. Már akkor sem ment könnyen egy ilyen sok-sok milliót felemésztő beruházás. Nézegetem az előcsarnokban az elmúlt héten, pénteken délután illő csendben megnyitott dokumentumkiállítás tárlóiban a korabeli fotókat, a falakra függesztett grafikonokat, az egyes esztendők nagyobb eseményeinek plakátjait, a többi rekvizitumot, relikviát. Tíz év? Ennyi szinte nem is idő, ha történetről van szó. Azoknak, akik ez idő alatt itt múnkál- kodtak, s akiknek tették, mindazt, azoknak mégis jelent valamit... Mert működnek itt, az új, a szép házban olyan csoportok, közösségek, amelyek korát lényegesen nagyobb léptékekkel lehet már mérni. Az Erkel Kórusét, amely harmincöt esztendővel ezelőtt több lényegesen korábban alakult énekkarból, jött létre. A házikertbarátok köréét, amely 1962 óta él. Aztán a világbajnokokat, nemzetközi hírű versenyzőket nevelt modellezőklubét, amely korát tekintve ugyarl nem annyira idős, de neve mégis tiszteletet ébreszt. AzTíz esztendővel ezelőtt, 1975. november 6-án ünnepélyes külsőségek között adták át rendeltetésének a gyulai Erkel Ferenc Városi Művelődési Központ és Ifjúsági Házat. Ilyenkor szoktuk azt mondani: már eltelt A dokumentumkiállítás egy részlete Fotó: Szűke Maigit KÉPERNYŐ Híres magyar könyvtárak Aki járt már Esztergomban, a festői Duna-kanyar idegenforgalmi központjában, hazánk egykori fővárosában, biztos sokáig rabja marad a táj szépségének, a lenyűgöző történelmi emlékeknek, az országos hírű közgyűjteményeknek. Aki látta már az 1853-ban Hild József tervei alapján épült Bibliothékát, élvezettel figyelhette most szombaton délután a már megcsodált kincseket a képernyőn, a televízió Híres magyar könyvtárak sorozatában. Aki még nem járt az ország legrégibb könyvtárában, ahol 200 ezer kötetet — köztük 700-nál több ősnyomtatványt — őriznek, az adás segítségével szinte eljuthatott a történelmi falak ,közé, részese lehetett a csodának. Mert a 800 éves Főszékesegyházi Könyvtár páratlan kódexeivel — egy 1190-ből helyi mester, műhelyéből származó kódex, Mátyás-kori remek, a Filipecz-kódex, a Jordánszky-kódex, a Bakócz Graduale, a Balassi-biblia — igazi csoda. Olyan nevezetesség, amit látni kell. A Híres magyar könyvtárak sorozat hazánk kultúrtörténeti emlékeit, idegenforgalmi nevezetességeit ismerteti meg a nézőkkel. Ahogyan a televízió általában, házhoz szállítja a látnivalókat. Utaztat, szórakoztat, ismeretet ad. Természetesen nem pótolhatja teljesen a helyszíni benyomásokat, élményeket. Felfrissítheti, elmélyítheti azokat, ha vannak. Ha nincsenek, jó ötlet új úticélok kialakítására; jó reklám, hogy pótoljuk a hiányosságokat. Kell az idegen nyelv! Nem állítom, hogy csak a televízió segítségével meg lehet tanulni egy idegen nyelvet. Azt viszont igen, hogy ha valaki kellőképpen „felfegyverezte” magát jó tanárral, okos könyvekkel, vagy kazettákkal, lemezekkel, netán külföldi gyakorlási lehetőséggel, akkor a tévés nyelvlecke nagy hasznára van. Mégpedig azért, mert szerkesztői a társalgásra építenek, igazi „életszagú” szituációkat mutatnak be, azaz ilyenekben beszéltetik szereplőiket. S mi más lehetne a legfontosabb a nyelvtanulás szempontjából, ha nem a mindennapi társalgás, mindennapi gondolataink, érzelmeink kifejezése, megértése, megértetése, megbeszélése partnerünkkel — idegen nyelven? Mindez persze már, ha úgy tetszik „a magas iskola”. Amihez bizonyos (vagy igen átfogó) szókincs, nyelvtani, szó- és mondattani, stílusbeli ismeret kell. Sokkal több, mint például írásbeli kiegészítő gyakorlatokhoz, idegen szöveg olvasásához, tartalmának elmeséléséhez vagy akár szakszöveg megértéséhez. Természetesen helyes kiejtés is kell. Egy idő után — és az már szinte az ideál — a társalgásnál egyszerűen kimarad az ide-oda fordítgatás, mert a beszélő végre idegen nyelven gondolkodik! A televízió angolt és németet oktató programjai tudatosan a beszédkészséget veszik célba. Ügyesen, következetesen — és ráadásul szórakoztatva — viszik előre a nézőt, a tanulót a cél felé: beszélni tanítják. S közben nemcsak a szellemes szituációkat élvezi az ember, amiket eljátszanak, hanem a többnyire anyanyelvi szereplők szép kiejtését is. Az szintén nem közömbös, hogy ízelítőt kapunk az adott ország kultúrájából, szokásaiból, gyarapszik ismeretünk a világról. Miután az utóbbi időben egyre nagyobb divat nálunk az idegen nyelvek tanulása, gondolom, sokan nem sajnálják erre áldozni szabadidejüket, a hétvégét, így a szombat estét sem, amikor nekik szól a televízió második programja fél nyolctól nyolcig. Ha viszont arra gondolok, mennyire nem tudnak megszólalni az iskolások, a főiskolát és egyetemet végzettek — annyi év után! — egyik idegen nyelven sem, ha alkalmuk lenne, sőt még akkor sem, amikor rákényszerülnek, nos, akkor nem vagyok ennyire optimista a műsor nézettségét illetően. Akkor sem, amikor lépten-nyomon látnom kell, hogy magyar szakemberek vagy akár turisták tolmács nélkül nem boldogulnak tárgyalásokon, utazásokon, külföldön. Nem is igazán „sikk”, ha valaki maga meg tud szólalni anyanyelvén kívül más nyelven is ... Akkor inkább azt kell mondanom, hogy még rém eléggé divat hazánkban az idegen nyelv, ami nekünk, magyaroknak pedig létszükséglet. Egészen új a minisztertanácsi rendelet, miszerint a felsőoktatási intézményekben két idegen nyelv lesz kötelező. Kíváncsian várom az eredményt. Kicsit félve a kötelező tananyagra meg a kötelező olvasmányra gondolok. Meg két segédigére a németből. Mindkettő azt jelenti, hogy kell, kötelező. Csak az egyik, a müssen külső kényszert, kívülről ránk szabott kötelezettséget jelent, a másik, a sollen viszont belső, saját, egyéni szándékot, indítékot, igényt. . . Niedzielsky Katalin Kiállítás Mezőtúron A Mezőtúri Mezőgazdasági Gépészeti Főiskola könyvtárában a közelmúltban nyílt meg Kiss István aranydiplomás gyulai tanító, fafaragó és festő életművének kiállítása. A kiállításon bemutatták az egykori gyulai tanító több művét, közöttük a gyulai várról készített domborművet is. Megnyitót (képünk) D. Nagy András mondott. Az eseményen ott volt özvegy Kiss Istvánné, fia és menye is. Fotó: Pölöskey Mihály
