Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
1985. október 5., szombat o Kulcsár János: Sanyi meg a sárkány — És akkor Lacó anyja úgy sírt, hogy az istennek sem volt már maradása tőle. Még enni, meg aludni sem bírt az isten ... Sanyi elhallgat, s felnéz iám. Két szeme két arany- fekete napraforgótányér, de most a vád magvai peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — lebegi becsapottan. — De bizony figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkánynak három évre, hogy mesterséget tanuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiára, visszakapja. Ha nem, akkor a sárkányé marad . . . Hálával gondolok az egykori néprajzstúdiumokra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világrend. A mese valahogy mégis kiröppenhetett gyapjas kis buksijából, mert tárgyilagosan megkérdi: — Holnap mikor jössz kezelésre? — Ebéd után, ahogy szoktam. — Akkor nem is tudunk elbúcsúzni — íenylelenedik el a fahéj barna arcocska. — Mert engem már reggel hazavisznek, azt mondták. — A mama jön értem autóval — teszi még hozzá, lapos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamának. Otthon a konyhában van a telefonunk, az asztalon. Piros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim telefonálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatunk mindketten. „Notórius hazudozó”, csó- válgatná a fejét Sanyi másik patrónusa, a szép, szőke Ilka nővér, ám szerencsére csak egymás között vagyunk, így Sanyi töri meg ismét a csendet : — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek haza. Elvihetem a könyveidet? — Hát persze, hogy elviheted. hiszen neked hoztam őket . .. Furcsán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. * * * Betyárfészek inkább az ötvenes, mintsem a nagykönyv szerinti kórterem. Heten laknánk, akár a gonoszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöppent „átmenők" egy-két napon belül a műtőbe kocsiznak, onnan meg szolidabb tájékra gurítják őket tapintatos kezek. Fogadásokat kötünk, hogy mennyi időt tölt majd az ürge a műtőasztalon, a cuccáért melyik nővér iparkodik be hozzánk a másik folyosóról, s hogyan kezdi paskolni saját őrangyalunk az új huzatot a gazdátlan ágyneműn. Hajla- dozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele megfigyeléseinket, s ha szóvá tenné a kedves betegek modorta- lanságát, kórusban tiltakozunk : — Hol lát itt beteget, nővérke? Nálunk kizárólag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sérültek Korlátolt Felelősségű Társasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősítőt, amelyet a legmód- szeresebb ellenőrzés sem bírt még rejtekhelyéről kifüstöl- ní, bárhogy facsarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meghúzzuk az üveget fickó- san, de gondosan ügyelve arra, hogy cseppel se károsodjék a következő részvényes. Aztán kiöklendez bennünket a szoba a tágas folyosóra, ahol már ki-ki csak a saját leleményességére bízhatja magát aznapi első cigarettájának a védelmében. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem hát, hogy már az ajtóban felkattintsam az öngyújtó lángocskáját. Szélfogó ujjaim résén át pillantom meg Sanyit, aki alig karnyújtásnyira szerencsét- lenkedik, az új betegek esen- gő bizonytalanságával, melyen ott púposodik eddigi életének tíz kurta kis esztendeje. — Hát téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — feleli elszántan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a .szalmakazalról, és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Otthon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy ebbe a szobába kerülök. Csak még pizsamát meg papucsot hoz nekem a nővér . . . Úgy fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sorsa: épp csak népszavazást nem rendezünk. Tollászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó. aztán olyan módszeresen veszi birtokába a velem szomszédos ágyat, mintha sohasem akarna kiszállni belőle. Látogatási nap volt a mai, ám a Csonlbrigád törzsszállásán valahogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a legutolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lépcsőházba vezető ajtót, elkezdjük gyűlölni egymást. Fortyog bennünk a lefojtott, néma düh a külvilág iránt, s mind sűrűbben meg- cikkan egy-egy utálatos, rosszul célzott szellemesség a levegőben. Fellélegezünk, amikor a lázmérőket osztja az ügyeletes nővér, de hát ez sem tart sokáig. Később undorral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetjük végeérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennyezet sárgás mozivásznán egészen lámpaoltásig. Az öregé nagyon egyhangú lehet, s túlontúl sokszor láthatta már, mert most megtöri a csendet, és Sanyit kezdi vizsgáztatni az egyszeregyből. A kölyök beszédhibás, mind riadtab- ban kuporog az ágy fejénél, alattomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénységnek; fertályórán belül az egész Csontbrigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálkozom, de valahogy nincs erőm, hogy a védelmére keljek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak két szeme izzik sötéten az ágyneműkupac mélyéről. Szerencsére belép a nővér, jó éjszakát kíván és lekattintja a villanyt. Csak az ajtó feletti, halvány, zöld lámpács- ka marad égve. Megnyikordul az ajtónk, s a bevágódó fénypászma borzalmas jelenésre esik. Mezítelen vázférfi imbolyog a küszöbön, arcát szörnyű hegek torzítják felismerhetet- lenné, szeme felfelé fordul, csak villogó fehérjét látni. Vonít, mint a farkasok, kezében vizelettel teli edényt lóbál ... Az agysérülés es az őrzőszobából; megszökött, amint egy percre felügyelet nélkül maradt. A rém a gyerek ágyához közeledik, Sanyiból kiszakad a kétségbeesett sikoltás. Kezemet nyújtom feléje: olyan görcsös erővel ragadja meg, hogy uj- jai a bőrömbe vágnak. Pillanatokig tart az egész, rohannak a nővérek, elvezetik az agysérülésest, de a gyerek tovább reszket, hallom, ahogy vacognak a fogai. Nincs jobb ötletem, mesélni kezdek neki. Sanyi manó történeteit mondom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Törpéről, Huhu Varázslóról. Mire annak a mesének is vége lesz, amelyben Sanyi manó elcsente az Ustfoltozó Cigány hat szem szilváját, a mi Sanyink összegömbölyödve, édesdeden alszik, de álmában sem ereszti el a kezemet. * * * Reggel, útban a dohányzáshoz biztonságot ígérő ablakmélyedés felé, Sanyi hozzám szegődik. — Sanyi manó cigány volt? — érdeklődik vizsgáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — lepődöm meg. — Egészen közönséges, réti manó volt, amilyenbő] tizenkettő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szilvát. ..? — Ö bizony. De jóvá is tette a hibáját. A manó meg én imigyen polgárjogot nyertünk Sanyi világában, s már árad is rám a kiérdemelt bizalom: — Én cigányul szoktam álmodni. Otthon mindig cigányul beszélünk. Magyarul csak akkor tanultam meg, amikor iskolába kerültem. — Miért ismételtél osztályt? — mutatom a jólérte- sültet. Behúzza a nyakát, s bizonytalanul mondja: — Hát. . . nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeletek. Létrejön az egyezség: ellátom Sanyit olvasnivalóval, ő meg viszonzásul számol velem, s megpróbálunk együtt leszokni arról a csúnya selypítésről, amely igazán nem illik a férfinéphez. Alijuk is a szavunkat vitézül, s bizony beleizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megropogtatja a „paprikáskrumpli” hangjait, hogy gyönyörűség figyelni rá. Élőször én költözöm haza a kórházból, s már csak a folyosón találkozhatom kis barátommal naponta, aztán kitelik Sanyi ideje is. A nővérektől hallom meg másnap, hogy a gyerek szipogva búcsúzott, húzta az időt, s nem akart beszállni a fényes-fehér mentőkocsiba, pedig különben rajong az autózásért . . . * * * A barátságos sárkányra gondolok, aki megérintette leheletével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fészkéből. Sanyi előbb-utóbb elindul a keresésére, hogy leszolgálja nála az idejét. Kemény próba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tudom, hogy akkor is ráismerünk majd egymásra, amikor ismét útjára bocsátja a sárkány. Mi ketten együtt tanultuk a varázsigét. Gyakran megkérdezik, miért mentem ilyen későn férjhez? Egyetemet végeztem, ráadásul nem is hazai cuccokban járok, és ha a férfiak elmennek mellettem a strandon, gyorsan behúzzák a hasukat. .. Hol itt a hézag? Hát ott, hogy egész életemben az ideálomra vártam. Osztálytársnőim tíz éven keresztül továbbították a fiúk hozzám írt szerelmes leveleit. Alighogy véget ért az iskola, valamennyi osztálytársam karriert csinált. De én nem! Nekem nem imponáltak az évfolyamtársaim. Akkoriban én a tévét és a mozit imádtam, kedvenc színészeim fotóit gyűjtöttem, úgyhogy az ideálom összetetté vált: Alen Delon és Armen Dzsigarhanjan-keverék. Vagyis: Armen Delon! Magas, karcsú, jóképű, napbarnított, okos, szellemes, tehetséges, nagy jövőjű, titokzatos múltú, lehetőleg Adi- das-feliratú cuccal. És mit gondolnak? Kivártam! Mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva! Ah, mennyire szerettem őt! Ha egy vendéglőben nincs hely — nekünk van. Zárt körű rendezvényre minden jegy elkelt? Nekünk házhoz küldik a jegyet ... És micsoda sztereófelszerelése volt! Mikor Moszkva környéki nyaralójában teljes hangerőre kapcsolt, Voronyezsben a szeizmográfok földrengést jeleztek. És milyen titokzatos volt! Könyvszekrénye legfelső polcán kötetekre rúgó igaMihail Zcédonov: Mese kislányoknak zolvány! Egyidejűleg számomra ő volt az első osztályú nemzetközi sportnagy- mester és harmadik kategóriás rokkant. Igazolványaival mindig a szükséges helyzetnek megfelelő módon, megfelelő időben — soron kívül — érte el a célját. Még a női strandra is volt állandó — férfinévre szóló — belépőjegye. összegezve: máig sem tudom, mi volt az én Péterem munkája, de azt meg kell hagyni — remekül keresett. Mígnem egyszer aztán kerek hét évre — teljesen kimerült. Hála, az én Péterem „szellemes jóképű és titokzatos múlttal" rendelkező adottságainak — örökre lemondtam fentebbi ideálképemről. Maradt: „a magas, karcsú, okos, tehetséges, nagy jövőjű” kategória. Valószínű, megjött az eszem, mert a nyaraló, a kocsi, a kutya — már nem jelentettek akkora értékrendet. Gyereket szerettem volna. Már éppen az egyetemet is befejeztem, amikor az egyik jelesen végzett évfolyamtársam, Nyikoláj — valóságos zseni! — odajött hozzám. „Tudod mi a címe az én diplomamunkámnak? — kérdezte. — Az ingrediens és az ablációs adszorbens kvá- zidiszkrét kontínuuma a nagy hatású Darja mosóporral mosott fehérnemű esetén." Ahogy ezt a címet meghallottam, azonnal beleszerettem. Ráadásul nyomban ajánlatot tett. „Natasa — mondta —, te moszkvai vagy. Házasodjunk össze!" Ah, de boldog voltam! Rögtön meghívtam: ismerkedjen meg anyámmal és nagyanyámmal . . . Amikor azonban meglátta, hogy vele együtt öt és fél négyzetméter lakterület jut ránk fejenként .. . Röviden: ezek után „a tehetséges, nagy jövő előtt álló" férfiideált végleg kihúztam eszménynaptáromból. Maradt a „magas, karcsú, napbarnított”. . Alek- szander, a sportember hajlandónak mutatkozott. De ekkor már én is tapasztaltabb voltam. — Nem — mondom —, előbb házasodjunk össze, aztán élhetünk majd együtt. — Holnap versenyre utazom. Inkább ismerjük meg egymást ma, s ha visszatértem — összeiratkozunk! Hát így lett oda valameny- nyi ideálom. Egy teljes készlet! A padokon üldögélő öregek tüntetőén félrehúzódnak tőlem. Neheztelve pusmognak: „Honnan ennek ez a gyerek?" Honnan, vajon honnan? A gólya hozta! Mert manapság a legtöbb férfi gólyaként működik! Amikor aztán álmaimról végleg lemondtam — Oleny- ka lányom már járni tanult —, a park homokozójában véletlenül találkoztam And- rejjel. Valamikor harminc évvel ezelőtt együtt jártunk óvodába. Ugyanebben a homokozóban játszottunk. Akkoriban nagyon tetszettem neki. Ezt értésemre is adta — új lapátjával két ízben egymás után a fejemre sózott. Most meglett férfi és a mellékelt ábra szerint egy gyermeke van az első feleségétől ... S amikor az esküvői asztalnál ülve ránéztem, és könnyeket fedeztem fel a szemében, egyszeriben úgy tűnt: magas, karcsú, jóképű, okos és ssellemes . .. Hamarosan megszületett a közös gyerekünk! De ez semmi. Nemrég Olenyka lányomnak elkezdtem az esti mesét Bolond Istókról. A lányom hirtelen félbeszakít: — Miket beszélsz te itt nekem össze-vissza? Valami hercegről mesélj inkább! — Miféle hercegről? — kérdeztem csodálkozva. — Olyanról — válaszolta —, aki magas, karcsú, jóképű, okos, szellemes . . . Tudjon gitározni, divatos nadrágot hordjon . .., legyen a fején korona, a lábán márkás sportcipő. Fordította: Baraté Rozália Schönberger Armand: Női képmás Tomka Mihály: Margóra írt dalok í. Felhevült partra vetve a hal. Már csak a hínár, s eszeveszett ezüstpikkelyü csobogás. 2. Zümmögő sás, kortyoló tó — valaki nádtorzsba lépett. A költő könnyű, mérlege pille — ne uszíts ellene gépet! Elhull az édes ringló, életünk is őszbe ring. ó — arany fátyol a halvány úton, új évszak, s mint a kút, ontom hűvös sóhajom. 4. Két isten sír szívemben, csalán legyinti arcom, két arc és mégis egy sem — könnyük magamba fojtom. Két isten sír szívemben, liliom érinti arcom, két isten, s mégis egy sem — nehéz illattól alszom. 5. Világítótorony s az őszi tenger. Tintahal nyomában fuldokló gyöngyhalász. Szúdy Géza: Ábra Itt kóválygok a világ csillagtérképén, a határtalan idő egyetlen pillanata zárja be végtelenségemet. Ki fejti meg az embert, aki mindig első és utolsó? Az apokalipszis gyermekét, ezt a különös ábrát, melyet a lét kihűlt üszőkkel rajzolt. E grafikát, amelyen az úsztatott fekete tónusok felett az ég be szenny ezhetetlen kéksége az egyetlen derű, s kíséretül a szelek orgonája az egyedüli hang, amely még értelmet kutatva kérdez és válaszol. A többi pedig, ami a képből kimaradt, hétszer olyan titok.
