Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
1985. szeptember 7., szombat Megtalálták Petőfi sírját...? Szovjet helytörténész és irodalomkutató felfedezése — fllekszandr Petrovics hadifogoly Szibériában — Mezöberényböl lllszunkszba vezetett az út? — Újra nősült és gyermeke született — Verstöredék Petőfi saját kezű aláírásával — Szendrey Júlia levele — Várjuk olvasóink véleményét ,.A mukacsevói V. V. Pa- girja, aki szenvedélyes hely- történész és irodalomkutató, régi "újságokat lapozgatva, egy érdekes közleményre bukkant. Ezzel kezdődött minden ...” — olvashatjuk a Kárpátontúli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lap egyik idei számában. Amikor olvasóinknak átadjuk Petőfi Sándor titokzatos haláláról szóló cikkünket, kizárólag a szovjet irodalomkutatók és helytörténészek megállapításaira szorítkozunk. Hiszen, ha a „legenda nem legenda”, úgy tetszik, jelentős irodalomtörténeti felfedezésre jutottak, s bár hosszú még az ut az igazság teljes felderítéséig, érdekes lehet közzétenni az eddigi kutatások eredményeit. Honnan is kezdődött a történet ? A Russzkaja Pravda című lap 1940. augusztusi számában számol be arról, hogy a Magyarság című újság szenzációs tudósítást közöl fotóval együtt a nagy magyar költő, Petőfi Sándor megtalált sírjáról. Eszerint Petőfi sírja Illszunszkban, a szibériai Verhnyeugyinszktól 20 versztányira van. Az újság közli a fejfáról készült fényképet, amelyen ez a felirat áll: Alekszandr Sztyepáno- vics Petrovics, magyar őrnagy és költő, meghalt Illszunszkban (Ázsia) 1856. évi május havában. V. V. Pagirja két évvel ezelőtt ebből a közleményből kiindulva kezdte el kutatásait. Mint kiderült, Svigel Ferenc magyar katona, aki az első világháború idején került orosz hadifogságba, véletlenül bukkant rá Petőfi Sándor sírjára, a Bajkál-tó partján levő városka temetőjében. A fogságból hazatérve több fényképet is hozott 1916 után a temetőről, ahol a kettős keresztes fejfák mellett egy nyugati típusú, faragott egykeresztes fejfa áll, rajta a táblával, és a már közölt felirattal. Az tény, hogy a kozákok 1800 magyar hadifoglyot hurcoltak Szibériába, ám az már szájhagyomány útján terjedt: utódaik szentül őrzik földijük emlékét, gondozzák sírját, felújítják a keresztjét. V. V. Pagirja kutatásai során rábukkant arra is, hogy Petőfi Szibériában feleségül vett egy Tatjána nevű, 19 éves barguzini polgárlányt. Az említett Svigel Ferenc a költő szibériai tartózkodásának bizonyítékául hazacsempészte a Russzkolje Szlovo című lap 1916. évi egyik számát, amely egy verstöredéket közöl az alábbi kísérőszöveggel : „Az utolsó költemény, amelyet az oroszok közt népszerű fiatal magyar költő korai elhunyta előtt írt”. A hatsoros versből mindössze néhány szó maradt fent, melyben szerepel a szabadság, a rabság, a gondolat és az örök hó mezeje kifejezés. A vers megírásának dátuma: 1853. És ami döntő bizonyíték lehet, Petőfi saját kezű aláírását igazolta egy magyar bizottság, melynek tagja volt: Kornis Gyula, Gáspár Jenő és Voinivich Géza. Vaszil Vaszilovics Pagirja búvárkodni kezdett a költőről szóló életrajzi adatokban. A magyar olvasók számára bizonyára ismertek Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyve és Hidas Antal Petőfi válogatott műveihez írt előszava. A szovjet helytörténész tudomást szerzett arról is. hogy egy szemtanú szerint a nagy költőt 1230 bajtársával együtt egy közös sírba helyezték, s amikor a mellén sebesült Petőfit egy szász a gödörhöz vonszolta, ő halkan felnyögött: „Ne temessenek el, élek .. ., én vagyok Petőfi!” Pagirja így gondolkodott: ha a költő még élt, kimászhatott a sírból és a többi magyar katonával együtt fogságba kerülhetett. Ennek alapján sok- sok levelet indított útnak. Az első válasz a Bajkál című folyóirattól letörte a kutatót: a Burját ASZSZK-ban nincs Illszunszk nevű helység. A Szibir című folyóirat sem tud segíteni, s meglehetősen kétkedve fogadta a helytörténész hipotézisét. Ám Pagirja cikkeire reagáltak az irodalomtörténészek. Elsősorban A. V. Tivanenko kutatásaira támaszkodhatunk. A helytörténész ez év februárjában írt levelet a mukacsevói irodalomkutató- nak. Többek közt leírja, hogy valóban nincs Burjátjában Illszunszk nevű helység, de van Uluszurfszk és Eleszunszk is. Válaszul leírja azt is, hogy a kezébe kerültek egy barguzini járási lakos visszaemlékezései, aki a múlt század 20-as éveiben született és jól ismert egy Petrovics nevű politikai száműzöttet, akit megerősített őrség szállított oda á XIX. század 40-es éveinek végén. A „titokzatos" Petrovics feleségül vette Tatjána Kuznyecovát. Majd újabb levelében arról értesítette a helytörténészt, hogy első világháborús magyar hadifoglyok is voltak Burjátiában. Később egy részük harcolt a szovjet hatalomért és elesett. N. Novomejszkij barguzini aranyásó restaurálta a temetőben a forradalmárok sírjait. Lehetséges, hogy ugyanő javította meg a katolikus keresztet is. A szemtanúk állítása szerint az egyik Pelrovicsé. Az tény, hogy a politikai száműzötteknek nem volt joguk levelezni és publikálni. Ám az sem kizárt, hogy a Petőíi-versek kéziratban terjedtek. A Kárpátontúli Ifjúság cikkére számos olvasó reagált. Több régi lap cikkére hívták fel a figyelmet, amelyekben az olvasható, hogy a nagy magyar költőnk valóban Szibériában halt meg. Egy lelkes kutató elküldte Szendrey Júliának apjához írott levelét is. Ebben ez áll: „ ... hogy miért írtam alá Sándor halottá nyilvánítását? Tettem ezt a bécsi kamarilla és a hercegprímás őeminenciájának kemény parancsolatára .. .” Vagyis, az anyakönyvi bejegyzés Petőfi haláláról hamis. A Kárpátontúli Ifjúságban közöltek megjelenése óta Pagirja újabb levelet kapott Burjátjából. A. V. Tivanenko ez év június 24-én értesítette őt a kutatás legújabb eredményeiről. Többek között leírja, hogy Csitába utazott a helyi archívumok tanulmányozása céljából. A Petőfi név nem fordul elő a levéltári anyagukban, mindenütt Petrovics néven szerepel. Leningrádban a kutató megtalálta Kuznyecov „Pámjátyi gyekabrisztyov” című fotóalbumát, amelyben látható a kép: 1908-ban a rekonstrukció előtti sír, jól kivehető rajta a táblácska, a kezdőbetűk és a sorok ugyanolyan elhelyezkedésével, mint Svigel fényképén. Felismerték ezt a régi barguzini lakosok is. Végül egy döntőnek tűnő bizonyítékot közöl az irodalomtörténész: a szibériai Petrovics-Petőfi Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Ezek a legfontosabb adatok, amelyeket megtudtunk a Kárpátontúli Ifjúság című lapból. A magyar nyelvű szovjet lap a jövőben is ígérte, hogy tájékoztatja az olvasókat a kutatás menetéről. Az eddigi szenzációsnak tűnő felfedezések mellett rni sem mehetünk el észrevétlenül. Éppen ezért kérjük, hogy a szakemberek és olvasóink közöljék szerkesztőségünkkel véleményüket, esetleg tudnivalóikat e nem mindennapi horderejű témáról. Mikes Márta minden nemzet és nemzetiség zenéje az egyetemes emberi kultúra részét képezi, ezek fennmaradásáért, terjesztéséért dolgozni népeknek, nemzetiségeknek kötelesség is. Talán ezért is furcsa, hogy a zeneoktatásunkban a hangszeres népzene nem vagy alig-alig kap helyet. Szinte alig van olyan zeneiskola, ahol például népi hangszeres zenét tanítanának. A Békés banda szerény lehetőségei szerint akár erre is vállalkozna, hiszen az utánpótlás gondja számukra is problémát jelent. A megtisztelő cím elnyerése természetesen újabb kötelezettségeket jelent. Egy kicsit ebből hajtanak ki a tervek. Zsolt nemrégiben gazdag hanganyaggal tért haza Erdélyből, ahol a még fellelhető parasztbandáktól gyűjtött zenét. Most új önálló műsor gondolata foglalkoztatja a Békés banda tagjait. S mert az általuk is játszott zene sikert arat a külföldiek, más nemzetiségűek körében is, szeretnének a következő nyárra Gyulán egy olyan helyet, helyiséget szerezni, ahol rendszeres táncházi programokat szervezhetnének és ahol felléphetnének. (N. L.) Fotó: Szőke Margit A képzőművészet ifjú mesterei Békés banda A hetvenes években, a táncházmozgalom első virágzásának idején alakult meg a Békés banda. Négy fiatalember vállalkozott arra, hogy elsősorban az ősi magyar népzene kutatója, terjesztője, a hagyományok elkötelezett ápolója lesz. Három esztendeje dolgoznak a Gyulai Erkel Művelődési Központban; ők kísérik a Körös táncegyüttest. A négy alapítóból már csak ketten tagjai az együttesnek: Bar- bócz Sándor, aki a Békés banda vezetője is és Csepre- gi András. A banda harmadik és negyedik tagja, Téglás Ferenc és Nagy Zsolt; néhány hónapja csatlakozott hozzájuk Kenéz Mónika, aki énekel is. Sokaknak talán furcsán hangzik a név. A banda szó jelentése azonban más volt eredetileg, mint amit az elmúlt évtizedek ráragasztottak. Az elmúlt századokban így nevezték a falvak zenészeinek csoportját; volt muzsikus banda, volt paraszt- és magyar banda. A névválasztás is jelzi: ők öten arra szövetkeztek, hogy a hagyományos régi magyar parasztzene kincseit terjesszék. Érezni és éreztetni a harmóniák, a dallamok gyönyörűségeit ... Az elmúlt hónapokban mindenütt megfordultak és szerepeltek, ahol a tánc- együttes járt. Először a gyermekcsoporttal a török fővárosban, Ankarában és Isztambulban, majd a nagy együttesssel Antakiában arattak sikert. Ott voltak a budapesti országos táncháztalálkozón is. Felkészültségüket, tehetségüket ismerte el az az aranydiploma, amelyet a decemberi, Kiskőrösön megtartott szövetkezeti népzenei fesztiválon vehettek át. Próbakőnek is tekinthető a békéscsabai országos szólótáncfesztiválon végzett munkájuk: a résztvevők nagy részét ők kísérték. Megannyi sajátos igény, más-más tájegységek zenéje: sikerrel állták a próbát. Vannak, akik szerint a táncházmozgalom és így ez a fajta zenélés a divat szeszélyétől függ. A Békés banda tagjainak csak ellenkező tapasztalatai vannak. Bizonyítva, hogy a hagyománymentés vállalása — természetesen csak akkor, ha azt eredetiben, az ősivel azonosulva gyakorolják — értékeket teremt újjá. Hiszen MOZI Megfelelő ember kényes feladatra Legjobb, ha azonnal itt az elején megfogalmazom a véleményem: rossz filmet láttam. Pontosabban: elrontott filmet láttam. Pedig Juha Vakkuri regénye (Finnország) jó regény lehet. Nem olvastam, nem olvashattam, de . a regényből írt forgató- könyv úgy általában azt sejteti, hogy Juha Vakkuri kitűnő író, és ismeri a történelem, valamint a politika természetrajzát. És ki is mondja azt, meglehetősen kellemetlenül célozgatva bizonyos általános emberi gyengeségekre, amelyek egy különösen kifinomult, szuperérzékeny és szuperszervezett társadalomban köny- nyen fölülkerekedhetnek azon a bizonyos józan észen", azon a bizonyos „humanitáson", általában minden olyan emberi dolgon, mely emberek számára a nyugalmat, a békét, a becsületességet, a jövő tiszta reményeit jelentheti. Egyszóval Juha Vakkuri regényé biztosan jó regény, a magyar—finn koprodukcióban készített film azonban valahol félúton letér a művészileg és érthetőség szempontjából annyira nélkülözhetetlen világos útról, és egészen eltévelyeg jószerével meg sem fogalmazható útvesztőkben. Aki nem látta a filmet, nem nagyon értheti, miről beszélek, de aki látta, az tudja, hogy a cselekmény meg nem határozott, tehát ismeretlen országában a néptömegek nem tűrik a Hata* lom mellébeszéléseit, és a Parancsnok vezetésével (hogy úgy mondjam) átveszik a Hatalmat. Aztán a Parancsnok „meghal”, jobban mondva „eltüntetik”, hogy újra csak hatalomra juthasson a legkörmönfontabb és leggonoszabb, új formációkban pompázó Régi Hatalom. Nos, amíg a tömegek és egy egész államgépezet mozgása tölti be a vásznat és a cselekményt: minden érdekes. De aztán, amikor a Főhős, a fiatal Tisztviselő és a titkosrendőrség Főnöke között kezd kibontakozni egy egészen új film, és egy egészen furcsa, ki tudja hogyan „kódolható” kettes számú cselekmény, nos, onnan már a figyelmünk is lankad és koncentrálási erőfeszítéseink egyre jobban csődöt mondanak. Kár kerülgetni a forró kását: a film második része elhibázott, tisztázatlan (a legkevesebb lenne, hogy tudjuk, mi miért történik, de ez is rejtély), és több mint zavaros. A nézők és közöttük e sorok írója is nyilván azon töpreng ilyenkor, hogy mi módon eshet meg, ami itt megesik: egy tehetséges rendező (Kovácsi János) elindít egy jó mozit, ami első felében kemény gondolatokat kelt, aztán hirtelen megelé-, geli a dolgokat és csinál egy érthetetlen, kibogozhatatlan, mi több: sete-suta második részt. Mintha félidőben elfelejtette volna mindazt, amit az elején tudott szakmáról, műalkotásról, közönségről: és attól kezdve mindent fordítva csinál. Erre a különös produkcióra kitűnő színészeket kapott, akiket leginkább csak sajnálni lehet, hogy maguk sem tudják, mi az, amire vállalkoztak. (se)
