Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
NÉPÚJSÁG 1985. szeptember 28., szombat Cseres Tibor: Arató rész i Heikkila Esko: Kaskinen Antalfi István: Kötetnyi hir naponta. Csupa harc, csupa háború, szenvedés, halál. Ennyi borzalom nap mint nap! Hisz ez Négysorosok több. mint amit az ember kitalál! * Te ültetted a nyárfát, ami most Kitárva még az ablak: alig tudja, hogy él. De élni fog: jöjjön be, ami fény van. parányi rügyek ágai hegyén! De úgy jár-kel a kertben Az örömömmel szinte nem bírok . . . a szél is már, aléltan. * A szegfű még ma tombol. A fenyő ágán cinke üldögél Lázadozva piroslik. és hintázik. Hintáztatja a szél. Nem tudja, hogy az őszben Nem zavarja, hogy én most figyelem. minden vágy szertefoszlik. Csupa méltóság. Csupa türelem. Színházaink — kívülről nézve Azt hiszem, a harmincas évek közepén egyedül én olvasztottam magamba halálos elszánt komolysággal a népi írók és hajdan; Jean- Jacques Rousseau tanítását: vissza a földhöz, vissza a természethez. Pedig annyi föld sem volt. ahová a könnyem lecseppenhetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Kurucsai Veconka olajosbarna szeme. Egy szántóvető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántó-vetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony em- lékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy. mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el. még azt is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálkozásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Kurucsai Veconka is. ősszel, hogy önkéntesen segített a tengericsutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszán- tást és a vetést is hitelben végezhettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg. nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmívelő. választanom kellett: vagy béresnek állok vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őrletőnek. Heti tizenkét pengőt kaptam. s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen tör- leszthettem. Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vállamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk. nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör, formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt. gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is eßyeztem- vagy törődtem valahogy. Az én későn vetett búzám még csak zsendült. amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat. ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm. Nem emlékszem én arra. milyen rendet vágtam, s arra sem. mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt. arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert rnég soha nem arattam addig — s azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után elha- nyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezéi't aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész, télen, tavaszon elterveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ő marokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben, és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —. némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemebe. nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely ké- nyeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten! — A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát test est ül-lel- kestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezében, életbíró jzmos lábában bíznom kelleti volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta. terítette, mintha valami huncutságon járna az esze. vagy el akarna cseppenni a könnye éppen. De ő nem sírt és nem nevetett, hanem . komolyan hallgatott. Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. Veconkát azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét. Talán jobb is így — gondoltam —. mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből, a föld terhétől megszabadulhassak. Ha külföldről hazaérkezik az ember, az első pillanatokban szokatlannak találja az utcákat, házakat. Nem tart sokáig, hogy ismét otthonosan érezzük magunkat, de mindig akad néhány perc, amikor még „külföldi szemmel” idegenül nézünk körül, s ezek a percek néha érdekes. soha meg nem figyelt arcát mutatják környezetünknek. Most külföldieket várunk a budapesti kulturális fórumra; művészeket, tudósokat. újságírókat, közöttük színházi szakembereket. Jó lenne majd megtudni: ők milyennek látják a mai magyar színházi életet. Előre kitalálni persze nem tudjuk, de megpróbálkozhatunk a ..külföldről hazaérkező" pillantásával körbetekinteni. Vannak ugyanis, akik azt tartják: a magyar színházi élet kissé provinciális; ha csak a darabok szerzőit vizsgáljuk, el kell utasítani ezt a vádat. Most nem szeretnék arra a valóban különleges esetre hivatkozni, amikor a Macskákat a londoni ősbemutató után Európában elsőként a budapesti közönség láthatta, mert ez valóban ritka kivétel volt. Egyébként sem hiszem, hogy egv- vagy kétévadnyi késés önmagában a provincializmus jele. Mert úgy egyébként nem nagyon van a világ drámairodalmának olyan jelés új alkotása, ami néhány éven belül a magyar színpadokra ne került volna. Arthur Miller, Tennessee Williams. Peter Weiss. Dürrenmatt. Beckett még primőr darabjaikkal szerepeltek nálunk, s nem a Képeink Nyár elején mutatkoztak be Orosházán, a művelődési központban Kuu- sankoski - (Finnország) festőművészei. A finn és az orosházi festők baráti kapcsolatának keretében az orosháziak is kiállítottak már Finnországban. Képeink a Kuu- sankoski-i művészek orosházi kiállításának néhány alkotását mutatják be. magyar színházművészet gyengéje, ha mostanság ilyen kvalitású szerzők kevéssé jelentkeznek, mint ahogy ezek a „nagy öregek” — már aki él közülük — sem jelentkeznek túlságosan sűrűn új művekkel. Azt sem mondhatnánk, hogy a szocialista országokban bemutatott remekművek nem kaptak helyet nálunk, legföljebb azt, hogy a baráti országok drámaszerzői közül nem mindegyikre figyelnek a hazai dramaturgiák. Akadna talán bővebb választék, mint amelyekkel évadonként találkozunk. A klasszikusok pedig a magyar szerzőnek számító Shakespeare-től Lope de Ve- gán át Caraggialeig szinte állandóan jelen vannak színpadainkon, s ez talán mégsem a provincializmus jele. Nem ebben jelentkezik a provincializmus — mondják mások —, hanem bizonyos színházi törekvések és játékmódok, — például a lengyel vagy más európai országok avantgarde-jának — hiányában. Azt gondolom, hogy ez is csak részben igaz. Bár manapság már a színházi hep- peningre is volt példa idehaza, de mintha ez a fajta kísérlet máshol is csak nagyon szűk körű érdeklődést váltott volna ki, és ezért a világon mindenütt visszavonulóban van. Egyébként is: egy ország színjátszása nem bújhat ki nemzeti bőréből. Persze nem is kell nemzeti- színű leplekbe burkolózni, mint amivel manapság egynémely előadáson találkoztunk. Arról van csak szó, hogy nem fordíthat hátat olyan nemzeti tradícióknak, amelyek a színészi játékra és ennek következtében a befogadóra, a nézőre is oly jellemzők voltak évtizedekig. Márpedig Magyarországon — néhány kivételtől eltekintve — a századfordulótól a hatvanas évekig olyan színház volt jellemző, amelyben a drámák a polgári konvencióknak tettek eleget — s ez gyakran csak a felszínén módosult, amikor kötelezően közösségi máz került a hagyományos sablonokra — s a fő vonzerő a színházban a színész szólója volt. A elmúlt két évtizedben e téren történt a legtöbb változás; különböző drámatípusok leltek otthonra a magyar színpadokon, s némi utóvédharcok árán ma már többé-ke- vésbé elfogadott tény, hogy az író, színész, rendező szent- háromságában — nem a másik kettő nélkül — mégis a rendező a meghatározó személyiség egy adott előadás létrehozásában. S ha a magyar színházi élet nem tartozik a nemzetközi élvonalba — ennyit el kell ismernünk —, azt hiszem, ennek éppen az az oka, hogy ezek a meghatározó személyiségek jók, közepesek, rosszak, de zseniális, de legyünk szerényebbek : nemzetközi mértékkel mérhető alig, vagy nagyon kevés van közöttük. Ám ha most mégis ilyen külső szemlélőként vizsgál- gatjuk a helyzetet, valamit észre kell vennünk, s ez a műsorrendekből is kitetszik. A magyar darabokból számszerűen nincs hiány. Sajnos, örkény-mértékü, -súlyú drámaírók nem kopogtatnak az igazgatók ajtaján. Viszont van egy sajátos törekvés, amely a magyar népi színjátszás hagyományaiból akar meríteni. Ennek pedig az ének és a tánc mindig szerves, meghatározó része volt. Úgy tetszik, a tiszta forrásokból meríteni itt sem lehetetlen. hiszen az elmúlt évek talán legsikeresebb bemutatója a Csiksomlyói passió volt, s talán az István, a király sikerét is — nem filmen. hanem kizárólag színházi előadás formájában — nem csupán a történelmi példázat pikantériája biztosította, hanem a zene mellett az az elementáris erejű tánc, amely a nézők érzelmeit is magával sodorta. Mit fog hát látni a külföldi szakember, ha meglátogat magyar előadásokat? Ha jó helyre viszik — e ebből is van elég jó színvonalú —, a világ bármely pontján elfogadható, klasszikus műveket, néhány, talán a nyelv ismerete nélkül is szórakoztató előadást; de majdnem biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb érdeklődést ezek a sajátosan magyar előadások váltják ki. Mert a provincializmusnak nem a koz- mopolitizmus az igazi ellentétele, hanem amikor olyan mélyen, őszintén és eredeti módon tudunk magunkról beszélni, hogy ezzel valójában minden nemzet számára érvényes gondolatokat tudunk megfogalmazni. A magyar művészetek közül erre mindenekelőtt a zenének, de talán az irodalomnak, sőt a filmművészetnek is sikerült jó néhány példát felmutatnia. IJernáth László Wilkko Pentti: Csörlőzők
