Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-20 / 221. szám

1985. szeptember 20., péntek Anno:1985 Tiizelöelégtelenség Az öregember ott ül a békési vasútállo­máson. Maga alá húzza a kissámlit, ko­mótosan szívja a cigarettáját és vár. Több mint egy hónapja mindennap figyeli a va­gonokat, mert neki nem jó akármilyen szén, ragaszkodik ahhoz, amit évekkel ez­előtt megszokott. A sikertelenség nem töri le, makacsul hisz abban, hogy egyszer sze­rencséje lesz. — Meglepően nyugodtunk látszik — lépek hozzá —, otthon bizonyára teli a kam­ra. — Csak papoljon, magát azért fizetik — áll fel mér­gesen, húz egyet az esőkö­peny övén. — Tavaly az összes fám elfogyott, nincs egy szál tüzelőm a portán, de akkor sem vagyok hajlan­dó mindenféle vacak szén­nel bíbelődni. Csodabogár, könyvelem el magamban. A jelenség azon­ban aligha egyedi. A nyug­talanító viszont az, hogy a sorbanállások már a júliusi, augusztusi kánikula idején megkezdődtek. Nyilatkoza­tokban nem volt hiány. Ilyen címeket olvashattunk a la­pokban: „Biztonságos tüze­lőellátást ígér a belkereske­delem.” „Lesz mivel fűte- nünk a télen” és így tovább. Ballagok a Tüzép-telepre, miközben eszembe jut a tá­jékoztatások tartalma. íme: „ ... a tervezettnél lényege­sen, csaknem egymillió ton­nával több jó minőségű sze­net és brikettet vásárolunk külföldről. Ennek jelentős hányada már az országban van, a teljes mennyiség is megérkezik a fűtési időszak előtt." Nincs jogom kételked­ni az államtitkár szavaiban, azt szeretném, ha ezeket a törekvéseket a gyakorlat iga­zolná. Mondom is a telep vezetőjének, Gellén Gergely­nek: — Ügy hallottam, renge­teg tüzelőjük van . . . Rám néz, s nem tudja el­dönteni, hogy viccelek-e vagy komolyan beszélek. Ne­héz szóra bírni. Hosszas un­szolásra mégis megered a nyelve: — A^, idén valóban több tüzelőt kaptunk, mint tavaly. Nézzük a számokat. Az első félévben szénből több mint 2 ezer, brikettből 3 ezer ton­nával adtunk el többet, tű­zifa viszont kevés van. — Ne haragudjon, de szep- .embert írunk — vetem köz­be. — Igen. Most már regge­lente ötvenen-hatvanan áll­nak a kapu előtt. Egyelőre nem porciózunk. Jelenleg fel- sőgallai rostált dara, iszap, berentei dió van a telepen, a jugoszláv szén elfogyott. Egy hete a lengyel és az NSZK-szenet hazaival ke­verjük. Igen ám, de legtöbbször nincs hazai tüzelő. A bányá­szat az erőfeszítések ellené­re képtelen a tervet teljesí­teni. Különösen Borsodban és a Tiszántúlon van fenn­akadás. Krész József, a gyu­lai telep vezetője áll a .lép­csőn, a fuvarosokat nyugtat­ja; nem nagy meggyőződés­sel. Ott téblábolnak munka nélkül, utalvánnyal a zse­bükben. — Nálam tíz nyugdíjas­utalvány van — szólal meg a svájcisapkás. — Berentei darabost akarnak, amelyből négy hónapja nincs. Hiába magyarázom, hogy a jugo­szláv szén príma, nagyobb a kalóriája, kevesebb kell be­lőle. Inkább várnak és re­ménykednek, közben nya­kukon a tél. — Az import szenek vi­szont jóval drágábbak — replikázok. A fuvaros legyint, zsebre teszi a kezét és mosolyog. — A berenteiért külön- pénzeket is felajánlanak. Honnan szerezzek uram, honnan? Juhász Mihálynak egy éve van széntüzeléses kazánja. Lengyel borsó vagy haldex után kutat. Két 1200 forintos utalványt szorongat a mar­kában. — Nincs tartalékom, ta­valy minden tüzelőm elfo­gyott — áll egyik lábáról a másikra és várja a telepve­zető válaszát. Krész József már az ígéretekből is kifo­gyott, fáradtan huppan le a székbe. — Várjon. Jugoszláv vagy NSZK-beli szén talán lesz. Egyszer. — Szóval, hajlandó nyilat­kozni? — fordulok a telep­vezetőhöz. — Miért ne? Elmúltam 60 éves, 37 éve dolgozom a szakmában, mitől féljek? Az elmúlt esztendő volt a nagy megnróbáltatás. Képzelje, 70 vagon berentei szenet küld­tünk vissza az erőműnek, amely első osztályúnak fe­lelt meg. Miért? Mert nem vették meg. Ha ez a telepen lenne, a fejem se fájna. — De fáj. — Nézze, április végéig nem volt semmi baj, jött a tüzelő szépen. Július 31-ig szénből 15, brikettből 60, kokszból 90, tűzifából 60 va­gonnal érkezett több, mint 1984 hasonló időszakában. A kedvezményes akció napjai­ban 14 ezer mázsa brikettet értékesítettünk, összességé­ben a kép csalóka, hiszen az utóbbi hónapokban fokozato­san csökkentek a szállítások. Ma reggel például ötvenen álltak sorba. Kaptunk egy vagon lignitet és egy vagon import szenet. Ezt fele-fele arányban adjuk el, de leg­többször nincs hazai keverő­szén. Ilyenkor megáll a tu­domány. — Azt beszélik, hogy a ja­vát elviszik a fóliások. — Igaz. Jönnek hozzánk Méhkerékről, Gyulaváriból. A bizonylatra ráírjuk a vevő nevét, lakcímét, de nincs jo­gunk megtagadni a vidéki­ek kiszolgálását. Tavasszal nagy szükség van a primőr zöldségre is. Különben nem olcsó mulatság a szénszállí­tás. Méhkerékre például 1500 forint a fuvar. — Mi van a tűzifával, ta­valy rengeteg volt, most meg semmi? — Erről lehetne beszélni napestig. Ami tény: két hó­napja nem kaptunk tűzifát, pedig sok ilyen utalvány van a nyugdíjasoknál, öt erdő- gazdaság diszpozíciója van a kezünkben, de csak a negye­dik negyedévben hajlandók szállítani. Könyörgöm, ekkor be sem tudnak menni az er­dőbe. Az ember megy, hallgat, csodálkozik. A nagy állami Tüzép-telepek vezetői pa­naszkodnak. Mit szóljanak akkor a kicsik, a szövetkeze­ti üzletek? Itt van mindjárt egy segélykérő levél Sarkad- keresztúrról, pontosabban Kisnyékről. Ungor Benedek- né nyugdíjas írta. Még má­jus elején leadták az utal­ványt az okányi telepre, hogy hozzanak brikettet. Az­óta ígéret van, tüzelő nincs. Eddig vártak türelmesen, de most már nyugtalanok, mert esős időben a hatkilométe­res földúton lehetetlen a há­zat megközelíteni. Mi lesz velük, ha megjön a tél? A Mészöv jelentésében ol­vasom: „Ez év elején a szál­lítások elmaradása miatt a községek, falvak tüzelőellá­tása kritikussá vált... Ja­nuárban, februárban előfor­dult, hogy egyetlen vagon tüzelő sem érkezett egy-egy településre.” Némileg enyhí­tette a gondokat, hogy az áfészek 2 ezer tonna lignitet és 750 tonna komlói iszapot vettek át terven felül. Ennek ellenére az év első felében a tavalyi mennyiségnek csak 50—70 százalékát értékesítet­ték az Áfész-telepek. Külö­nösen Sarkad, Tótkomlós, Vésztő térségében akadozik a kínálat. Tűzifát e három szövetkezeten kívül Mező- kovácsháza, Gyomaendrőd körzetében sem lehet kapni, hiszen hat hónap alatt a ta­valyinak még a felét sem szállították le. A méhkeréki telepen szin­te eláll a lélegzetem. Mihucz László szerződéses üzletve­zető mérlegel, bizonylatot ír, pénzt számol. Az udvaron szénnel, fával megrakott ko­csik, utánfutók. — Jókor érkeztek — mondja az alacsony, barna ember. — Szabadságon vol­tam, összegyűlt az áru, most kapkodhatom a fejem. De­hogy tudom ellátni a közsé­get tüzelővel. Persze, elmen­nek Békéscsabára, Kecske­métre is. Legalább 150 va­gon koksz kellene, szerződé­sem van 150 tonna haldexre. 100 tonna lengyel szénre. Két éve vettem ki a boltot, ha ez így megy tovább, be­adom a kulcsot. — Nem túlzottak ezek az igények? — Túlzott? Nézze a meg­rendeléseket. Van, aki 100 mázsa szenet íratott. Itt van­nak a fóliások, de a lakások 40 százaléka központi fűtés­sel van ellátva. Az előjegy­zést is abbahagytam. 10 má­zsánként osztom a tüzelőt. Ha teljesítenék az óhajomat, akkor is csak részben tud­nám kielégíteni az igénye­ket. Gerlán Lavrinyecz István szerződéses üzletvezető szin­tén a szerződés felbontását latolgatja. — Hol vannak már azok a szép idők, amikor 6—7 fajta hazai szenet kínáltam?! A megrendelés 50—60 százalé­kát ha teljesítik. Lignittel, poros oroszlányi darával kell beérnem, tűzifát tavasz- szal láttam utoljára. Itt új házak épülnek, kazánokkal. Tudomásul kell venni, hogy legalább 60 mázsa szénre van szükség egy-egy háztar­tásban. Az erőfeszítések azért eredménnyel jártak. Leg­alábbis, ami a ..szénkerete­ket” illeti. t Bagi Sándor, a Mészöv elnökhelyettese szá­mokkal bizonyít: — A megállapodások alap­ján 5 ezer tonna szénnel és brikettel kell többet kapni­uk a szövetkezeteknek, mint tavaly, amely 14,2 százalékos növekedésnek felel meg. Meg kell mondani azonban, hogy az import szenek na­gyon lassan jutnak el a tele­pekre. Azt is* felmértük, hogy az év első hét hónapjában mennyi volt a szállítási le­maradás. Nos, a két úgyne­vezett veztő szénből: a bri­kettből 8.5 ezer tonna, a pé­csi iszapból 7,8 ezer tonna nem érkezett meg. A napok­ban újból leültünk az Alföl­di Tüzép Vállalat vezetőivel. Ezek szerint a negyedik ne­gyedévben a csaknem 25 ezer tonna hazai szenet meg­toldják 15 ezer tonnával, és a lemaradás pótlására 15 ezer tonna import szenet, valamint 60 ezer tonna bri­kettet kap a szövetkezeti ke­reskedelem. Ezenkívül 3 ezer tonna tűzifát szerez be a Békésszövker Közös Vállalat. Hűvös a hétfői hajnal. A békéscsabai Tüzép-telep előtt emberek ácsorognak, toporognak. Néhányan lán- gost majszolnak, a szerencsé­sebbek a gépkocsikban szu­nyókálnak. A kapuban pok­rócba csavart nénike dide­reg, mögötte lila sapkás férfi ül a széken. A többiek a Kötelek közé préselődve vár­nak. Straszinszki Andrásé az 1-es sorszám, vasárnap dél­után fél 3-kor érkezett. Ál­mosan, fáradtan kászálódik ki a kocsiból. — Miben reménykedik? — nyújtom a kezem barátságo­san. • — Abban, hogy végre ka­pok 25—30 mázsa szenet. Három hete próbálkozom, si­kertelenül. Ma egy hete hú­szán kaptak szenet, én vol­tam a 25. — húzza el a szá­ját keserűen. Pillanatok alatt körülvesz­nek az emberek. Néhányan a sorból kiabálnak, fenyegetőz­nek, káromkodnak. — Nincs itt senki, aki fel­világosítást adna, hogy ne várjunk hiába? — Miért nem osztják tíz­mázsánként a szenet? Ott van a fa a vagonban, szom­bat óta nem rakták ki. Mi­csoda disznóság! — Nézze rfteg a 80 éves nagynénémet, cukorbeteg, és itt kuksol egész éjszaka. Mi­ért nem lehet ezeket előny­ben részesíteni? — zengi a sötétkék dzsekis. Hogyan lehet itt rendet tartani, villan át az agya­mon. A sorszámokat is egy­más között osztják, a felének van, a másik részének nincs. Sokan letörve elindulnak ha­zafelé. — Terhes vagyok, ezt már nem bírom tovább — só­hajtja mellettem Tóthné Bencsik Mária. — Kiálltam a sorból, féltem, hogy agyon­nyomnak. A rekedtes hang ismét fel­erősödik : — Tudjuk, hogy néhány fuvarosnak mindent lehet. Vagonszámra hordták a sze­net Méhkerékre, Tótkomlós­ra, a többi becsületes fuva­rost be sem engedik a telep­re. — A fuvarosok is vissza­adják az utalványt — áll elém a 81 éves Kovács János bácsi. — Tíz mázsa tüzelő kellene — tördeli a kezét ta­nácstalanul. Hét óra. A telepvezető-he­lyettes kiáll az emberek elé. Egy vagon koksz és 2 vagon lengyel szén érkezett. A töb­bi állami tartalék, ahhoz nem szabad hozzányúlni. Jö­hetnek még ínségesebb idők is. Ezen aztán néhányan jót nevetnek. Keverőszén vi­szont nincs. A megoldás kul­csa: a nem létező lignitet le­számlázzák. a vevő kifizeti, és megkapja a lengyel sze­net. Ez az utasítás. Nem hállgatom tovább a civakodást. Megkeresem Gyeraj Mihályt, a telep ve­zetőjét, mondjon már valami biztatót. — Sajnos, nem tudok. Egy hétig az állami tartalékon kívül nem jött tüzelő. Most már kénytelenek vagyunk korlátozni a kiadható meny- nyiséget. Harminc mázsa import szén és 30 mázsa ma­gyar szén az arány. — Hogyan számlázhatnak le nem létező lignitet? — Nincs más érvem: ez a vállalati utasítás. Egyébként, ha beérkezik a lignit, a vevő azonnal megkapja. — Azt is mondják, hogy van néhány kivételezett fu­varos, akik nagy tételben vi­dékre szállítanak szenet, míg a nyugdíjasok például hiába várnak. — Hét fuvarossal kötöt­tünk szerződést, ezek a be­tonárut, sódert, a szenet ki­rakják a vagonból. Ha kés­nek, fizetik a kocsiálláspénzt. Olcsóbban dolgoznak a Vo­lánnál. Mennek vidékre is, hiszen a közületeket ők szol­gálják ki. A lakosságnak sem vittek ki több szenet, mint a többi fuvaros. Ilyen ínséges időben hamar elsza­badulnak az indulatok. — De mi lesz a beteg, öreg emberekkel? — A főnökeim úgy hatá­roztak, hogy orvosi igazolás ellenében a megbízott fuva­ros házhoz szállítja a nyug­díjasok tüzelőjét. Már csak szén kellene, morfondírozok, és benyitok a megyei tanács kereskedel­mi osztályára, ahol Krizsán Miklós osztályvezető tájékoz­tat. — Szeptember 12-én tar­totta ülését a tüzelőellátással foglalkozó operatív bizottság. Az elhangzottak lényege: Bé­kés megye keretszámát 40 ezer tonna importszénnel megemelték. Most már a bá­nyákon, a külföldi partnere­ken a sor. Sétálok az őszi napsütés­ben, mégis fázom. Megértem, az embereket, hogy nem szí­vesen állnak sort éjszakán­ként, elgondolkoztató, hogy rengeteg munkaóra megy így veszendőbe, tudom, hogy vannak hibák, felületességek, jó szándékú tévedések. De az istenért, legyünk egymás­hoz türelmesebbek, tolerán- sabbak. Ne akarjunk min­denáron bűnbakot keresni. Mert egy szép napon hiába lesz tüzelő, építőanyag a te­lepeken, a kiszolgálás mun­kaerő hiánya miatt szüne­tel. Seres Sándor Fotó: Fazekas László Képeink Gyulán cs Méhkeréken készültek, és azokat a Jel­lemző pillanatokat örökítették meg, amikor beérkezett, illet­ve elszállítják a boldog tulajdonosoknak a télire való tüzelőt

Next

/
Oldalképek
Tartalom