Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

o 1985. augusztus 31., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A békési alkotótábor jubileumi kiállítása „Néhány gyermekkori kép még ma is tisztán él ben­nem. A kora tavaszi vete- ményezések, a föld színe és tapintása, a kis rögök... A Körös tavaszi áradásai ... A kakukk hangja... A nyári, nagy, kiszáradt legelőkön tá­volba vezető gyalogút. A fa­lu alakjainak jellegzetes be­széde, mozgása... A lát­szólag nyugodt táj mégis te­le van kis tragédiákkal — magában hordozva az embe­riség nagy botlásait is. Ma is ilyen környezetben vagyok igazán otthon, mintha ez a táj valamilyen védettséget biztosítana számomra.” Lóránt Jánostól idéztem, néhány évvel ezelőtti kiállí­tása elé írta a fenti monda­tokat. Gaburek Károly is hasonló melegséggel beszélt a békési tájról a legutóbbi, vele készült interjúban. Va­lahol itt, a táj felfedezésé­ben és szeretetében van az egyik oka Békés vonzásá­nak. A másik az emberek karakterében, a város és a művelődési központ vezetői­nek tenni akaró művészet- szeretetében. Tíz évvel ezelőtt határoz­ta el néhány festő — akik addig is gyakran jöttek fes­teni Békésre —, hogy alko­tótábort szerveznek. A helyi­ek szívesen adták anyagi és szervezői hozzájárulásukat az ügyhöz, s a tábor azóta működik. Az alapító tagok között volt Párzsa János, Ga­burek Károly, Bartóki Jó­zsef, Petrovszky Pál, Várko- nyi János és az orosházi fes­tők: Feldmann Tibor, Hor­váth János, Fekete János — talán nem is teljes a felso­rolás. Ma már sok fiatal fes­tő törzstagja az alkotótá­bornak, a művészeti vezető a békésszentandrási szüle­tésű Lóránt János festőmű­vész. A tizedik év ünnepélyes kiállításmegnyitással kez­dődött augusztus 3-án, a Bé­kési Galériában. Harminc- nyolc alkotó 38 képe alkotta a tárlat anyagát, mindenki képviselte magát az alapí­tóktól a legfiatalabbakig. Mint minden jubileumi tár­lat, ez is reprezentatív, mégis más, mint általában a presztízskiállítások, azért, mert a részvétel nemcsak eszmei, hanem erős érzelmi azonosságból fakad. A ké­pek együttese ily módon ar­ra ad alkalmat, hogy az év­tizedes munka szellemi cél­kitűzései és stiláris tenden­ciái megmutatkozzanak. Több mű kötődik temati­kailag a helyhez. Főleg azok­tól az alkotóktól, akik más­más módon ugyan, de a ha­gyományos alföldi festészet­hez kötődnek. Így Petrovszki Pál „A tavasz”, Horváth La­jos „Békési táj”, Hégely László „Tarlón”, Bartóki Jó­zsef „Berényi tanya” című olajfestménye. Ide tartozik Bellus Ferencné „Nádas” cí­mű képe is, bár ő elevenebb szín- és formaadással él. A táj-olajfestmények kö­zött Gaburek Károly „Haj­nal Békésben” című képe. a kiállításnak egyik legszebb műve. Koloritgazdag, mégis nagyon atmoszférikus, fris­sen és könnyedén festett. Lóránt Jánosnak is van egy akvarellje a kiállításon, mintegy jelezve, hogy a kor­rektúrák mellett a békési két hét az ő számára is inspi­ráló. Csuta György „Kis vi­zek” című képe munkássá­gán belül is az egyik legjobb műve. Kb. 1 éve változott a festészete, színesebb lett, a felületeket lazúrosabban ke­zeli, ezáltal kompozíciói gaz­dagodtak. A kiállításrende­zés is követ egy bizonyos tendenciák szerinti tagolást, s egymáshoz közel helyezte el az úgynevezett Lóránt- körhöz tartozó műveket is — pl. Oskóné Bódi Klára: „Eső után”. Csuta is Lóránt-ta- nítvány, de már saját képi világ megteremtéséhez ju­tott el. Az akvarellisták kö­zül Nikula Györgyné tájké­pe és Lóránt Lujza tehetsé­get mutató képe érdemel még említést. Másféle festői problémák izgatják a Vágréti János, Várkonyi János, Baji Miklós munkásságával jelölhető cso­portot, őket nem a natúra, hanem az álmok érdeklik. Az előbbi két festő tevékeny­sége már elismert, Baji Miklós munkáját érdeklődés­sel figyeljük. Hangulatilag ide sorolható Diószegi Eszter finom pasztellje, s megszo­rításokkal Penyaska László képe is. Görgényi Tamás és Hor­váth János a magyar avant- garde hagyományait köve­tik, Horváth János „Kilátás a műteremből” című olaj- festménye a tárlat élményei közé tartozik. A grafikusok közül Hetin László (Rajz N° 7) és VOll­muth Frigyes (Szemétdomb) igényes rajzai figyelemre­méltók. Lehetetlen igazságosnak lenni e kiállításról írva, mert például lgnácz Mihály, F. Varga Mária és Szeverényi Mihály egy-egy képe sem maradhat említetlenül, s még így sem teljes a kiállí­tók sora. De most talán nem is az egyéni teljesítmény, ha­nem a közös munka és az együvétartozás az igazán fon­tos. S erről nemcsak a bé­késiek győződhetnek meg, mert a kiállítás augusztus második felében Gyulán, a SZOT-üdülőben, utána a megye más városaiban is megtekinthető lesz. Ibos Éva Bartóki József: Berényi tanya Tomka Mihály: kacag az ezüst levegőbe; s a vékony úton elszalad. Tücsökhalmi elégia Ketten maradunk egy percig, s tűnődve kérdezed: „vajon mit válaszolna a Halomban nyugvó lelet, ösgyep, halmok, falvak, sírok, targonca-vájta régi út, a Tücsökhalmon kisfiam őszi pillangó után fut. ha kiásnánk az ősi földből a koponyákat, gyöngyöket, a szalmaszál-csontvázakat kiásnám veled?!” Kislányom piros ruhában (el nem hervadó pipacs) Akkorra esteledne, porló őszi lepke ájulna tenyeredre ... Kántor Zsolt: Moszkva 1985 Széles utak a szívben. Jó vérkeringés. Eső. Aztán a szétkergetett felhők, dünnyögés. Keresetlen szavak. Gigantikus álmok, fény. Egy folyóparti hajó-bár, nyugodt séták a Kirov utcán. A kirakatok. A metróvonalak. A székesegyházak. A buszok. Az orosz nők. A boltok. A szállodák. A koncertek. Mind álomba vonva, éterien. Ahogy a bűvöletek közé zárt sóhaj elszökik, medúzák koraitok képében él tovább, a mély igéiben, csöndesen. Es hullámzik a Város. Taxik, trafikok forgatagából kiszippantva a titkot, csontokba költözik a szél. Bizsergeti a tavaszt, zafír rügyekből hasad az éj, fésülködő zászlóit fényképezi a táj. Virágok hullnak tenyeredbe, lángoló rózsák, narancs dáliák. Kettéhasad a Hold, ahogy végiggurul a villámok klaviatúráján. Fehér hab ömlik az égre: vágyaink. Együtt Csepeli Olvasó Munkás KI Együtt: ez a szó önmagá­ban véve elkötelezettséget je­lent. Ez a szép, ez az igazán emberi benne. Magában hor­dozza a velem, veled, velünk együtt küszködés lehetősé­gét. Azért ami szép, ami nem könnyű, mert: „munka után próbálkozni az írás nehéz mesterségével szinte ember- fölötti küzdelem”, olvashat­juk a kötet bevezetőjében. Való igaz. Mégis együvé kívánkozó írásokat vehetünk kézbe. Olyan írásokat, me­lyeket az „anyag gyerme­kei”, munkások és kétkezi munkásokból lett szellemi foglalkozásúak vetettek pa­pírra. A kötetben található írások műfajilag és színvo­nalban elkülönülnek ugyan egymástól, mégis összetar­toznak, mert együtt hordoz­zák életközeiben maradó igazságainkat. Az antológiában versek és novellák váltogatják egy­mást. A harmincnégy szer­ző többsége a Csepel Művek Munkásottho’na által kiadott szép számú Műhely-füzetek sorozatában is helyet kapott. Szám szerint ez az ötödik gyűjteményes kötet, melyben nyitott szemmel és nyitott lélekkel — a jó történelmi időérzéket sem nélkülözve —, ki-ki a maga hángján szól a munkássors megke­rülhetetlen kérdéseiről, ön­magukért beszélnek a sorok: „a gyárak kripta csenddel hallgatóznak a póklábú idő terelt egy nyájba minket" (Csillag Tibor: Emlékezés fiúknak 1945-ről.) „Zsúfolt villamoson járok a gyár­ba és haza valaki mindig hiányzik a sorból, hiány­jelekkel utazom tovább na­ponta (Bodor Miklós: Na­ponta) „Jöjj és sikolts, si­rály, üvölts sziréna! Lé­tünk ráfeszül a beton-ru- dakra! (Adorján Gyula: Rá­feszül) De idézhetnénk bárkit a kötet szerzői közül az egy­üvé tartozás bizonyításaként. Együtt vannak. Immár hu­szonöt éve. Régiek és újak. fiatalok és idősebbek, köl­tők és pályakezdők, az olva­só munkások közül. Felme­rülhet a kérdés, egyáltalán szükséges-e boncolgatnunk, hogy az antológia szerzői kö­zül ki mióta ír verseket, no­vellákat? Ügy tűnik ezúttal az eredmény a fontosabb. Az, ami megvalósult, amit hiányaikkal és eredményeik­kel láttatni tudtak, amitől Együtt többé válhattak' ko­rábbi önmaguknál. Tetten érhetjük a befelé tekintés pillanatait is: „Át­forgolódom az éjszakát. / antológiája EGYÜTT Hajnalfelé elnyom az álom, pejszínű lovakkal szántok otthon, derektől csillámló határon. (Szentpéteri Zsig­mond: Augusztus végén) De ugyanígy szó eshetne Barcs János: (Fekete barázdák), Schuck János: (Árvák), Kiss István: (A kis Slezák) novel­láiról, vagy Jécsai Andor, Madár János lírába hajló részletekben is gazdag ver­seiről, melyekben a szerzők­nek sikerült mondanivaló­juk erővonalait felszínre hozni. Ebben az antológiában nem csak önmagukat kellett vállalniuk a szerzőknek, de a nehezebb utat is. Az élet nehéz terepén haladók hát­rányát, az írásközeiben ma­radók önkiszolgáltatottságát éppúgy, mint az önerőre tá­maszkodó bizonyítási kény­szer buktatóit. Mindazt, ami jelét adja egy másfajta léte­zésnek. Ha akadnak is a kötet­ben írások, melyek kevés­bé képesek megvalósítani az önmagát kereső ember szán­dékait, ,,Van-e szó ütem, dallam, van-e mozdulat céltalan? A lábam vezet, hogy bizonyítsa a járká- lásnak is célja van”. Adja meg a választ a tragikus sorsú Fodré Sándor egyik versének időtálló soraival, összegzésül megállapíthat­juk: a szerkesztők által ki­tűzött cél — mind ugyanar­ról a világról adni jeleket —, megvalósult. Amennyiben ezt a tényt mégis kétségbe vonná vala­ki, enyhítő körülményként azonnal felhozhatjuk: ez a kötet is az olvasó kezében válik igazán használható ér­tékké. Minden egyes kézbe­vételkor a . megtalálás örö­mét kapjuk ajándékba. (Cse­peli Munkásotthon kiadása, 1985.) Verasztó Antal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom