Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
1985. augusztus 31., szombat o Tóth-Máthé Miklós: Dísztök és farostlemez Sok mindent el lehetett mondani a mezőcsalánosi „Gondolatokat Kölcsönző és Értékesítő Szövetkezetről”, de hogy nyereséges lett volna. azt nem. Az ott termelt gondolatoknak csak elenyésző hányada felelt meg a követelményeknek, nagyobbrészt selejtes, használhatatlan ötletek születtek, melyeket úgy söprögettek össze a takarítónők munka végeztével, akár az eldobott buszjegyeket. Az új elnök, Cselevári Bo- tond napokig törte a fejét, hogy lehetne a szövetkezet reputációját helyrehozni. A legrosszabb gondolkodóknak — vagy nyolcnak — azonnal felmondott, de aztán hamarosan rádöbbent, hogy ezzel az intézkedésével nem ért el semmit. Még jócskán maradtak üres fejűek, jószerivel az egész szövetkézét. — Inkább jutalmazni kellene — javasolta Hidegh Henrik, főgondolkozó —, legalább egyet, akit aztán példaként állíthatnánk a többiek elé, és hátha ezzel megpiszkálnánk a hiúságukat. — Jól van — mondta Cse- lévári —, nevezz meg valakit, akit megjutalmazhatunk. A főgondolkozó sokáig gondolkodott, majd sóhajtva ismerte be, hogy nem tud senkit megnevezni. — Talán egy kevésbé rosz- szat... — mondta aztán —, mert jelen helyzetünkben a kevésbé rossz a rosszhoz viszonyítva már csaknem jó. — Ugyan, ne viccelj — legyintett dühösen Cselevári —, nem röhögtetjük ki magunkat. Ha nincs, hát nincs, várunk. Hátha megszán majd minket valaki, és szíveskedik jobban gondolkodni azért, hogy megjutalmazhassuk. Vártak. Hetekig, hónapokig. de nem szánta meg őket senki. — Hat jó — mondta Cselevári Hideghnek —, akkor próbáljuk ki a te javaslatodat ! — Melyiket? — kérdezte Hidegh, aki már elfelejtette időközben, mit javasolt. — A múltkor azt mondtad, jutalmazzunk egy kevésbé rosszat. Nos, legyen, de kevésbé nélkül, és a legrosszabbat. — Hogyan? Nem értem. — Pedig egyszerű. Mivel nincs legjobb, de van legrosszabb, így nézzük a dolgokat visszájáról. Természetesen az illető nem pénzt kap, hanem oklevelet, és mellé nem minden célzás nélkül egy dísztököt. A ceremóniát az egész kollektíva előtt bonyolítjuk le, és talán remény van arra, hogy aki ebben a juttatásban részesül, igyekezni fog ennek megismétlődését a továbbiakban valamivel jobb gondolkodással elkerülni. Mit szólsz hozzá? — Helyeslem — mondta a főgondolkodó —, de akkor terjesszük ki a jutalmazást más kategóriákra is. Ugyanis nem csupán üres fejűek vannak, de összeférhetetlenek, lusták, pletykásak, részegesek, és sajnos, akadnak lopósök is, akik a szövetkezet ötletbankjából kirámolt jobb gondolatokból maszek értékesítés útján szépen meggazdagodtak. — Rendben van — mondta Cselevári —, holnapra írd össze a leg-eket minden kategóriában. Ügy gondolom, ez nem lesz nehéz. Vagy talán igen? — Ugyan — mondta Hidegh —, fejből sorolnám, de azért nekem se árt még egyszer átgondolni, mert nem szeretném, ha valaki érdemtelenül kapná a dísztököt. Másnap átgondolt listával állított be az elnökhöz, aki aláírta a névsort és megbízta a főgondolkodót, hogy szerezze be a dísztököket, készíttesse el az okleveleket, de a dolog rendhagyó voltára való tekintettel ne papírból, hanem farostlemezből. — Így sokkal feltűnőbb lesz — mondta. Az ünnepségre két hét múlva került sor a közös étkezdében. A szövetkezet gondolkodói kíváncsian gyűltek össze, az egészből csak annyi szivárgott ki, hogy jutalomosztás lesz. — Barátaim — kezdte beszédét az elnök —, nagy nap ez a mai a szövetkezet életében, hiszen először kerül sor jutalomosztásra. Halk, elégedett moraj a gondolkodók soraiban, a tekintetek felfénylenek. — Hanem szegény ember vízzel főz — folytatta az elnök —, és ez vonatkozik ránk is. Önök valamennyien tudják, hogy a szövetkezetünk veszteséges, az ötletbankunk csaknem teljesen üres, tárolásra alig alkalmas, selejtes gondolatokat termelünk, és ráadásul a kollektíva sem a legjobb. Ennek ismeretében tehát csak a valós értékek alapján jutalmazhatunk, vagyis pozitív eredmények híján a negatív eredményeket. Gondolkodásban, magatartásban, hozzáállásban. Nem elölről, de visszájáról, bízva abban, hogy egyszer eljöhet még az idő, amikor mi is fordíthatunk ezen. A moraj nagyobb lett. a tekintetek sötétebbek. de azért a kíváncsiság nem hunyt ki egészen. — Most pedig rátérek a lényegre — vette kezébe az első farostlemezt az elnök —, és kérem az illetékeseket, hogy fáradjanak az asztalhoz. Elsőnek Bordó Teofil mint a szövetkezet legrosz- szabb gondolkodója. Bordó Teofil valahonnan hátulról furakodott elő, és nem lehetett éppen azt állítani, hogy megilletődött arccal. — Gratulálok! — fogott vele kezet az elnök, és . átnyújtotta a farostlemezt, meg a dísztököt. — Csak így tovább Bordó kartárs, továbbra se engedjen senkit maga mögé! Taps csattant, ami leginkább Bordót lepte meg, aki félszegen meghajolt, mosolygott, és vissizaódalgott a helyére. — A leglustább gondolkodó kitüntető címét — olvasta a következő farostlemezről az elnök — Cerkóf Gusztávnak adományozzuk. Cerkóf Gusztáv is átvette a jutalmat, majd átvette Kulcs Bódog, mint a leg- összeférhetetlenebb, Csesznek Veronika a legpletykásabb, Szívós Töhötöm a legrészegesebb, és Ökrösi Bendegúz, a leglopósabb. — Azt hiszem, jó gondolat volt ez tőlünk — mondta Cselevári Hideghnek az ünnepség után —, lehetetlen, hogy ennek a különös kezdeményezésnek ne legyen valami foganatja . .. Lett is. Csak éppen számításukon kívül — visszá- járul. — Mi az, hogy Bordó a legrosszabb? — dühöngött Fásli Nagy Elemér, már mindjárt az ünnepség után. — Ez szemenszedett hazugság! Nekem már évek óta nincs egy értelmes gondolatom, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy sose volt! Nem így van, kartársak? — Bizony — helyeseltek többen is —, neked járna az oklevél. Habár, még ott van a Csuhái is ... — Csuhái? Na ne röhög - tessetek! Tavaly is akadt egy használható ötlete. Igaz, hogy Bordóhoz viszonyítva még ő is sokkal rosszabb. És így ment ez napokon keresztül, Bordóhoz hasonlóan más kategóriák győztesei is megkapták a magukét azok részéről, akik alkalmasabbnak tartották saját személyüket a jutalmazásra. — Csesznek Veronika lenne a legpletykásabb — méltatlankodott Csordásné —, akkor én mi vagyok? Ha kell, még a pontos időt is elferdítem, a „jó napot”-ot meg úgy tudom továbbítani, hogy abból rövidesen „nyugodjék békében” lesz... A Verőn hozzám képest süketnéma! Csordásné igényjogosultságát többen helyeselték, mint ahogy Sima Ervin kifakadá- sában is sokan osztoztak, aki a legösszeférhetetlenebbnek tartotta magát. — Nekem csak a nevem sima — mondta —, a modorom akár az úthenger. Azt hiszem, ezt nem kell senkinek sem bizonygatnom, és akkor tessék, Kulcs Bódogot tolják fölém. Azt, aki még egy székkel szemben is udvarias. és ha nekimegy az ajtófélfának, bocsánatot kér. És ez nekik összeférhetetlen! Pimaszság! — Hagyd el — nevetett Sóhaj Arisztid —, akkor mit mondjak én? Cerkóf Gusztáv kapta a leglustább gondolkodó címét, holott egyebet sem tesz, csak gondolkodik. Aki engem csak egyszer is gondolkodáson tud rajtacsípni, azt ölben cipelem el a Galapagos szigetekre. — Ugyan — legyintett Szivornyás Szigfrid —, a legnagyobb igazságtalanság velem történt. Hol iszik any- nyit Szívós, mint én? Kocaivó, és ráadásul még feké- lyes is, tehát már csak azért sem jöhet számításba. Akkor iszom az asztal alá, amikor akarom, és utána még a szondába is nyugodtan belefújhatnék, nem mutatna ki nálam semmit. Protekcióval jutott a dísztökhöz, meg az oklevélhez! — Akár az Ökrösi — mondta Enyves Erik —, mert hogy ő a leglopósabb. az egyszer szent. Azért, mert kétszer elkapták, még nem bizonyít semmit, legfeljebb, hogy pancser a szakmában. Három kandidátus tette le már a nagydoktorit az énáltalam kicsórt gondolatokból, és öt író fél életművéhez én szállítottam az ötleteket. Igaz, hogy jól jártam magam is, megnézhetitek a nyaralómat, és a fiamnak is félretettem két koffer jó minőségű gondolatot, hadd legyen akadémikus, ha éppen az akar majd lenni. Az elnökhöz is eljutottak a hírek, Hidegh Henrik közvetítésével. — Nem értem — csóválta a fejét Cselevári —, hát létezhet olyan ember, aki megsértődik azért, mert nem ő a legrosszabb? Vagy nem ő a legrészegesebb, a leglopósabb...? Fansztatikus! Neked mi erről a véleményed? — Még mindig jobb vala-’ miben a legrosszabbnak lenni — mondta a főgondolkodó —, mint semmilyennek. Bordó Teofilról beszélnek, egyszerre a középpontba került. — Ezek szerint hiába csináltuk az egészet...? — Azt azért nem mondanám — mosolygott ravaszul a főgondolkodó —, mert már eddig tizenöten jelentették be, hogy elmennek a szövetkezettől, és számíthatunk mások távozására is. Ezek mind úgy tartják, hogy velük itt a legnagyobb igazságtalanság történt, és máshol akarnak bizonyítani. — Menjetek csak — vi- dult fel Cselevári —, ha így áll a helyzet, rövidesen ki- kecmergünk a veremből. . . — Magam is így gondolom — mondta Hidegh —, de egyre azért vigyáznunk kell. — Mire? — Hogy a példa ne legyen ragadós .. . Éppen ezért azt javaslom, hogy a jutalmazot- takat meg mi küldjük el. Biztos, ami biztos. Jobb, ha nem tudják meg az új gondolkodók, hogy ennél a szövetkezetnél visszájárul is lehet jutalmat kapni. Az elnök bólintott ezzel, és így történt, hogy alig né- * hány hónap alatt a mezőcsalánosi „Gondolatokat Kölcsönző és Értékesítő Szövetkezet” a középmezőnybe került, később pedig a legjobbak közé emelkedett. Cse- levárit pedig — aki ilyen csodát vitt véghez —, kiemelték, és megtették a mezőcsalánosi Csortos Gyula Színház igazgatójának. Ott csináljon csodát, ha tud, ha képes rá. Csuta György: Kis vizek Bodicsi Zsuzsa: Alkonyati pásztortüzek „Az öregség gyógyíthatatlan betegség” (Seneca) Alkonyati pásztortüzek Zordon-rideg üzenetek Ökörnyál úszik a szélben Riadt lepke az esti fényben Elsuhant álom, ifjúság Göröngy-ízű szomorúság Settenkedik az est, az éj Éltem is lassan pihenni tér Gázolok emlékeim között GYőrs futással tűnik a nap Omlik a fény a vízre csap GYámoltalan bolyong az ősz ízeit hullajtja a tél előtt Tavasz se jön már elveszett Hunyorog bennem a kikelet Aranyát őrzöm, titkolom Titkaimba fogódzkodom Akkor és ott fogtad kezem Tört gyönyörűségünk itt van velem Lehet a múltból még jelen? A hegytetőn villám ragyog Neked még ugyanaz vagyok Békességet hozzon az ősz Elűzni minden rossz erőt Testemet rontó perceket Egyetlenéit az emlékezet Gördül a sorsom, napra-nap Sáfrány színű az alkonyat Égi tüzek a holnapon Gerlék búgnak a vállamon Petrovszki Pál: A tavasz
