Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-06 / 183. szám
1985. augusztus 6„ kedd Negyven éve történt Hirosimái napló Negyven évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án Truman, az Egyesült Államok elnöke parancsára ledobták az első atombombát. A célpont: Hirosima volt. A múlt évben az Atombomba áldozatainak OSAKA Egyesülése füzetet adott ki. A címe:'„Naoki, Live Again!” („Naoki, térj vissza az életbe!”) A szerző, Sacsuki Mika- mi az egyesülés elnöke. A férje katona volt, meghalt a csendes-óceáni csatában, 12 éves fia, Naoki az első atombomba tüzében égett el Hirosimában. (írásunk az anya naplójának részleteit közli.) 1945-ben alig múlt el nap, hogy Japán valamely részében nem rendeltek volna el légiriadót. Érdekes módon, Hirosimát mind ez ideig nem támadták. Mindössze egyetlen bomba esett a: városra, márciusban. Emlékszem, éppen ágyban feküdtem betegen. Abban az időben kettesben éltem a fiammal, Nao- kival, a lányomat tanáraival és osztálytársaival együtt evakuálták. A 12 éves Naoki megható módon ragaszkodott hozzám. Vakító villám cikázott Augusztus 6-án kora reggel egyetlen felhőcske sem volt az égen. Naoki, mint mindig, elindult az iskolába. De rövid idő múlva ismét a szobájában találtam. A szekrényében rakodott. ,,Merxj már.!” — mondtam a fiamnak. Később, amikor újra beléptem, a szoba már üres volt. Naokinak másnap egyhetes nyári szabadsága kezdődött volna. Tekintve a helyzetet, nem sokat várt a szabadságtól, így arra kért, készítsek valami finom ennivalót. Abban reménykedtem, hogy a szomszédos kereskedőtől sikerül néhány tojást szereznem. Ütközben találkoztam egy szomszédunkkal és be- szérgettünk. Ebben a pillanatban vakító villám cikázott, majd kiszúrta a szemem. Ezt tompa dörgés követte. Rohanni kezdtem, s arra gondoltam, hogy a közeli domb alatti alagútban védelmet találok. De egyszer- csak betemetett valami — valószínűleg egy ledőlt ház romjai. Nem tudom, meddig feküdtem eszméletlenül. Amikor magamhoz tértem, fénysugár hatolt be az engem körülvevő sötétségbe. Megpróbáltam a deszka- és fadaraboktól megszabadulni. • Hallottam, hogy néhány szomszédom a nevemet kiáltozta. Az ő segítségükkel végül kijutottam. A hegyek felé indultam. Az úton élő kísértetek menetével találkoztam. Egyes emberek olyan iszonyatosan kikészültek, hogy a férfiakat nem lehetett a nőktől megkülönböztetni. Néhánynak csak ruhafoszlányok fedték a testét. Botorkáltak, előrenyújtott kézzel vonszolták magukat. A jelenet egy gyermekkoromban látott, poklot ábrázoló képre emlékeztetett. Hazaszaladtam, hátha Naoki visszajött már az iskolából. A ház előtti bozótban több ember feküdt. Valamennyi szörnyen megégett, soknak szénné vált bőrdarabok lógtak a testéről. Megkerültem a házat és hátulról mentem be az udvarra. Ott három felfúvódott arcú embert találtam. Kettő közülük rettentő erőfeszítéssel — arcát a vízbe merítve — ivott a szökőkútból. A harmadik tehetetlen volt: merítőkanálban vizet nyújtottam neki. „Naoki, te vagy?” A hátsó ajtón mentem be a házba. A fiam nem volt ott. A házunk valósággal ingott. A fogadószoba padlóját üvegszilánkok borították. Egy komor érzés azt diktálta, hogy a fiam súlyosan megsérült. Dél volt. „Anya” — hallottam egy gyenge, kétség-, beesett hangot az ajtó mögül. Kisiettem és a látvány, ami elém tárult, megrendített. Naokin csak az alsónadrágja maradt. Vér folyt a vállán és a hátán, a haja eltűnt, az arcbőre teljesen leégett. Naoki úgy elváltozott, hogy csak a jól ápolt fogsoráról ismertem rá. Az izgalomtól alig tudtam megszólalni. „Naoki, te vagy?” — ez volt minden, amit mondtam. Naoki testéről mindenütt levált a bőr, any- nyira, hogy nem tudtam, hol fogjam meg. Besegítettem a konyhába, és leültettem a padlóra. „Vizet, vizet!” — könyörgött. Rohantam a csaphoz, de nem jött belőle víz. Eszembe jutott, hogy van hideg teám, abból adtam neki. Arról panaszkodott, hogy fázik. Nem tudtam, mit tegyek. Közben egy, a szomszédban lakó katonatiszt jött néhány emberével. Azonnal intézkedett, hogy egy takarót tegyenek egy kocsira, és a fiamat egy elsősegélynyújtó helyre vigyék. A katonaorvos rövid ideig vizsgálta Naokit, majd felszólított, adjak enni a fiúnak, amit kíván. Az égési sebek súlyosabbak voltak, mint gondolták, küszöbön állt a halál. Elkészültem a legrosszabbra. Naoki valamit enni akart. Egy közeli kertből paradicsomot hoztam és odaadtam neki. Amint beleharapott, szájából ömleni kezdett a vér. A vér vörössége vörösebb volt, mint a paradicsomé — ma is a szemem előtt van. Megfogta a kezem és nehéz lélegzettel ezt suttogta: „Anyám, ne sírj! Élj a többiekért...” Szavait nem tudta befejezni. A fiam oly bátran halt meg, hogy nem tudtam sírni. Kaptam egy gyékényt, amibe betakartam. Egy kocsin hazavittem. Az üvegcserepekkel borított padlón fekvőhelyet készítettem neki és arra fektettem. Orvos lehetett volna Tovább éltem a félig lerombolt házban. Elsőben esernyővel védekeztem. És a házban ott voltak halott fiam hamvai. Sokszor gondoltam öngyilkosságra. Volt egy üveg altatóm, már majdnem bevettem, és akkor leányomra, Takeo-ra gondoltam, aki távol van a háztól, ési nincs kitéve a háborús veszélyeknek. Vele is törődnöm kell. Lázas voltam, de anyai erőm visszatért. Takeo-ért életben kell maradnom. Naoki iskolája Nakahiro- machi-ban, 1,4 kilométerre volt a robbanás középpontjától, a mi házunk 2,5 kilométerre. Halálosan sebesült fiam tehát több mint egy kilométert rohant a lángtengeren keresztül. „A hirosdmai atombomba pusztításáról” szóló jelentés IV. kötetének 390. oldalán ez olvasható: „A gimnázium első- és másodosztályú tanulóinak augusztus 6-án tanítási napjuk volt. A diákok reggel az iskolaudvaron gyülekeztek, a tanárok a tanári szobában. A bomba légnyomása azonnal megölt néhány tanárt és tanulót, a többiek, akiknek sikerült magukat a romok alól kiszabadítani, annyira megsérültek, hogy képtelenek voltak gondolkodni arról, hol találnak menekvést'. Egy alkalmazott, akinek sikerült kiásnia magát a romok alól, jelentette, hogy már csak kévé» fiú van az iskolaudvaron. Egyesek olyan súlyosan megsérültek, hogy képtelenek voltak, akárcsak egy lépést is tenni. Haldokoltak. Mindent megtett a túlélők megmentésére, akit csak tudott, a folyóparton épített szükségmentőhelyre vitt. Késő délután jöttek a hozzátartozók a tanulókért. De égéseik és daganataik szinte fel- ismerhetetlenné tették őket. Szörnyű kép volt, amelyhez a sebesültek nyögése és vízért való kiáltozása járult.. Ősszel, amikor a város külterületén, eg^ épen maradt épületben ismét megnyílt az iskola, gyászünnepséget tartottak a halott diákok emlékére. Az igazgató sírva kért bocsánatot, mert nem tudta megvédeni a bombáktól diákjait. Családi orvosunk annyira szerette a fiamat, hogy többször így biztatott: ha a férjemmel a fronton a legrosz- szabb történik, ő fogja segíteni Naoki-t, hogy jó orvos legyen belőle. Az atombomba nemcsak az én fiam életét oltotta ki: doktor Junzo Ito is meghalt egész családjával együtt. Naoki tudta, hogy az apja a fronton van, és ő az egyetlen fiú a .családban. Sokszor elmondta, hogy há az édesapja elesne is a háborúban, ne essek kétségbe. Ő mellettem lesz. A fiam nincs többé, a férjem sincs, csak ketten maradtunk életben: Takeo, a lányom, és én ... Elnökválasztó küldöttgyűlés Medgyesegyházán Kisebb-nagyobb megbeszélések, viták, értekezletek, az utcákon, a boltokban összetalálkozott emberek találgatásainak egész sora vezetett el a Medgyesegyháza és Vidéke ÁFÉSZ augusztus 2-án sorra került küldöttgyűléséig. Következett ez abból, hogy az igazgatóság, a felügyelő bizottság és több más testület újjáválasztása mellett el kellett dönteni a rnedgyesegyházi nagyközségi pártbizottság tanácskozótermében helyet foglalt küldötteknek, hogy ki áll a szövetkezet élére, ki foglalja el az immár hónapokkal ezelőtt megüresedett elnöki széket. Vagyis ki lesz az, aki erős kézzel megragadja a hullámvölgybe jutott szövetkezet szekerének rúdját. Az Áfész szakmai vezetésével hónapokkal ezelőtt megbízott Kardos József ügyvezető-igazgató a jelenlegi tervidőszak négy és fél évére visszatekintő beszámolójában torzulástól mentes tükröt tartott a 61 küldött elé. Olyat, mely teljes realitásában mutatta be az Áfész dinamikusan fejlődő, majd a bekövetkezett stagnálás, illetve némely területen a visszaesés időszakát, sőt annak okait. Azokat az okokat, melyek következtében a medgyesegyházi szövetkezet a megye áfészei között elfoglalt ötödik helyről az utóbbi két évben az utolsók közé került. Pedig — mint ezt Kardos József beszámolójában találóan mondatta — ez a szövetkezet jobb sorsa érdemes. Ez a bizonyos hullámvölgy persze korántsem a kilátástalanságot jelenti. Végtére is az utóbbi négy és fél évben egy egész sor pozitívum jelzi a sikeres próbálkozásokat. Következésképp, ebben a tervidőszakban nőtt a szövetkezet taglétszáma, részjegy- és célrészjegy-állománya, korszerűsödött a bolthálózat, melyből messze kiemelkedik a Malom étterem és presszó, ami a szövetkezet fennállása óta a legnagyobb fejlesztésnek számít. Igaz, hogy a Szövosz és a MÉSZÖV is jelentős támogatást adott az ésszerű fejlesztések megvalósításához. Gyarapodott a szövetkezet vagyonának értéke is. Továbbá az is reményt keltő, hogy á kiskereskedelmi és felvásárlási ágazat minden bizonnyal túlteljesíti idei tervezett árbevételét. Viszont az is igaz, hogy a vendéglátóipari és az ipari ágazat árbevétele jóval elmaradt a tervezettől. Tulajdonképpen itt kezdődnek a belső gondok, melyek úgy összegezhetők, hogy az utóbbi két évben több területen nem érzékelte időben e szövetkezet vezetése a változó körülményeket és igényeket. A Medgyesegyháza és Vidéke Áfész küldöttgyűlésén felszólalt Tanai Ferenc Me- szöv-elnök is azzal kezdte mondandóját, hogy az elért eredményekre építve aránylag nem hosszú időn belül kijuthat a szövetkezet a már említett hullámvölgyből. Ehhez viszont az szükséges — hangsúlyozta a szövetség elnöke —, hogy gyors előrelépés történjék a gazdálkodásban. Így többek között javulnia kell a szövetkezet nyereségszintjének, a hatékonysági mutatónak, csökkenteni kell az improduktív költségeket, meg kell gyorsítani az új üzemelési formák elterjesztését, jobbá kell tenni a munkafegyelmet és fejleszteni szükséges széles körben az anyagi érdekeltséget. Mindezt úgy — mondotta a Mészöv elnöke —, hogy szilárduljon a tagság és az Áfész kapcsolat- rendszere és már a közeljövőben javuljon a szövetkezet működési területén élő lakosság áruellátása. Az igazgatóság beszámolójában és a felszólalásokban tehát mintegy összegződtek az újjáválasztásra kerülő testületek, bizottságok — nem utolsósorban az új elnök — előtt álló és megoldásra váró feladatok. A küldöttek szavaiból egyértelműen kicsengett, hogy egyetértenek az elhangzottakkal. Hiszen valamennyien azt akarják, hogy mielőbb ismét eredményesen gazdálkodjon szövetkezetük. Ez tükröződött abból a felelősségtudatból is, ami az igazgatóság, felügyelő bizottság és más testületek megválasztásakor részükről kifejezésre jutott. Tehát abból is, hogy ki legyen a szövetkezet elnöke. Varga János, a medgyesegyházi nagyközségi pártbizottság titkára a titkos szavazás eredményének kihirdetése után annak a reményében gratulált az újjáválasztott testületeknek,' tisztségviselőknek, hogy képesek lesznek megoldani a reájuk váró feladatokat. A Medgyesegyháza és Vidéke Áfész új elnökévé Zahorán Andrást választották, aki korábban már több éven át volt az Áfész dolgozója. A felügyelő bizottság elnöke ismét Pászka László lett. Balkus Imre Kibővített orvosi rendelő Kondoroson A napokban adták át Kondoros központjában a felújított, kibővített orvosi rendelőt, melyet határidőre készített el a helybéli Egyesül Tsz építőbrigádja. Mintegy hét és fél millió forintos költséggel újították fel'a régi épületet, s megnövelték a rendelő alapterületét is. Három körzeti orvosi és egy fogorvosi szoba, plusz gyermekorvosi rendelő várja a község betegeit. Az emeleti részen öt szolgálati lakást alakítottak ki, melyet pedagógusok és egészségügyi dolgozók laknak majd. Bevezették a gázt az épületbe, s új; korszerű berendezéseket is vásároltak. A helybeli üzemek, intézmények anyagi segítségével, a lakosság mintegy 500 ezer forintot kitevő társadalmi munkájával létrehozott egészségügyi létesítmény a település, s a környék lakosságát hosszabb távon, megfelelő színvonalon el tudja majd látni. G. K. V. Sztyenykin: A Huan-misszió Vonatta] csaknem egy teljes napig tartott az út Csi- táig. De az idő észrevétlenül elrepült. A fülkében utazó fiatal tisztek tréfálkoztak és énekeltek. Csapataink sebesen törtek nyugat felé, és valami emelkedett hangulat kerítette hatalmába az embereket. Proszekin ezredesnek kis szobája volt, amelynek egyetlen ablaka az udvarra nézett. Amellett egy világoskék posztóval letakart ósdi asztal állt, s a falaknál sok vihart megélt bútorok sorakoztak. Ebből a háttérből élesen kitűnt a szoba lakójának gondossága és precizitása. Jól illett rá az ezredesi vállap, meg a gimnasz- tyorka, s a csizmái ragyogtak a lakktól. A világo.s kefehaj és a szemüveg az ezredes arcának előkelő vonásokat kölcsönzött. — Ó, Lavrov hadnagy! — kiáltott fel Proszekin, amint felém közeledett. — Nos, hogy van? Elfogták Szemjo- nov ügynökét? — Még nem, ezredes elvtárs — válaszoltam, és kissé csodálkoztam azon, hogy [ Proszekin nemcsak a nevemre, hanem első látogatásom céljára is emlékezett. — Foglaljon helyet! — Az ezredes leült a díványra és hellyel kínált. — Most miben lehetek szolgálatukra? — Huan és Knyazev ügyében jöttem. Részletesen ismertettem Bahtyirajov vallomásait, valamint azokat az értesüléseket, amelyeket sikerült tisztáznunk. — Mi jobbnak tartjuk, ha — természetesen önökkel együtt — áttekintjük Knyazev leleplezésére hozott intézkedéseket, hogy a tényekkel összevessük őket... — Tetten érni! — sugallta az ezredes. — Ez lesz kérem a bizonyíték. — Proszekin tekintete valahogy derűsebb lett. Felállt és odament az asztalhoz. — Ha jól értem, önök azt akarják, hogy az összekötő fejezze be küldetését? — Pontosan azt — vágtam rá. — Azzal a feltétellel, ha majd mi tarthatjuk szemmel. — Igaz, miért éppen mi kövessük őt? Egyáltalán nem fogjuk zavarni. Hadd gondolja, hogy sikeresen átjutott a határon, s nyugodtan teljesítheti főnökeinek megbízásait. — Hogyan? Akkor hát nem tartóztatják le? — ál- mélkodtam. — Nem bizony! Miért mi vállaljuk a felelősséget? — Proszekin elmosolyodott és megigazította cvikkerét. — Ez még célszerűbb is — helyeseltem. Az ezredes ötletéből „fogócskára” lehetett következtetni. A Huan-üggyel segítőtársamat, Sztarkov őrnagyot bízzuk meg. Kiadom neki a szükséges utasításokat... Csitában egy hetet töltöttem. Tíz nap volt még Huan előre jelzett átdobásáig, és elhatároztam, hogy haza megyek. A japán ügynökök leleplezésére szervezett közös akciónkban egyetértettünk. Megállapodtunk abban is, hogy a „Huan” fedőne- . vet viselő Van Szun-he felbukkanásáról a határőrök azonnaj értesítenek bennünket. Reggel, amikor szolgálatba léptem, Viszlajev alezredes meghallgatta az utazás eredményével kapcsolatos rövid jelentésemet, majd a központ parancsnokához vezetett, aki eggyel magasabb rendfokozatot említve, főhadnagynak szólított enge- met. A katonai szabályok szerint válaszoltam és megköszöntem az ezredesnek előléptetésemet. Ezután részletesen beszámoltam a csitái utazásomról. — És mi lenne, ha „Huan” fedőnévvel egy másik embert küldenénk Knyazev- hez? — kérdezte közvetlen felettesem, Viszlajev. Ügy tűnt, bizonyos kételyek csak megmaradtak benne. — Egy másik embert? — csodálkozott az ezredes. — Hogyan lehetne, másvalakit küldeni? És ráadásul még a jelszót sem ismerjük, és így a kudarc teljesen nyilvánHirosima 1945. augusztus 6-án 1/2 9-kor (MTI íotó: Reprodukció — K
