Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
a 1985. július 13., szombat Szentivánéji álom a tanács udvarán Jheseus, Athén ura és Hermia, az engedetlen lány (Harkányi Vackor ács és Zuboly takács: Milyen legyen a színjáték? János, Gyuricza Liliann) (Gálfy László, Csiszár Nándor) Hamlet arra kéri Poloni- ust, hogy megkülönböztetett bánásmódban részesítse a színészeket, „mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái”. Hangsúlyozza, milyen fontos, hogy szépen, érthetően mondják szövegüket; hogy szenvedélyes játékuk felelősséget, hatalmat ad kezükbe, amikor azzal a nézőt veszik célba. A színház dolga a dán királyfi szerint: „Hogy a vétkes megőrüljön belé, Ké- pedjen az igaz, s a közönyös Zavarba essék.” A játék célját pedig így határozza meg: „Föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erények önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” William Shakespeare drámáival párhuzamosan nem írt tanulmányokat, értekezéseket a színház dolgáról, céljáról, feladatairól, de talán egyetlen műve sincs, amelynek szereplői ne mondanák el a szerző ars poeticáját, színházról alkotott felfogását. A drámaírónak — aki maga is színész volt, és társaival együtt élte a korabeli vándorkomédiások nyomorúságos vagabundéletét — nagyon fontos volt a megírt mű további sorsa. ShakesMikor egy regény vagy más műfajú szépirodalmi mű készül, azt hiszem, az író csak a pillanat gondjával törődik. Sikerüljön szavakból — papíron — életet teremteni, hús-vér embereket valóságos helyzetekben ábrázolni, jelenük és múltjuk örömével, gondjával, feszültségével. S amikor kiírta magából a témát, ha küzdve is, megszabadul tőle, majd megköny- nyebbül. Talán eszébe jut, talán nem, hogy hat' fennmarad az alkotása, idővel olyan lesz, mint az adott kor lenyomata a kőben. Olyan, hogy aki majd a jóval későbbi időkben olvassa, ne csak mint műalkotást élvezze, élje át, de a keletkezés jelenét is, a rég eltűnt, elmúlt időt. Ebben a kötetben tizenegy elbeszélés szerepel, kérdés: elég-e ahhoz, hogy az utóbbi évekről képet nyújtson, vagy tükrözze, mi az, ami az írókat foglalkoztatja, különösen akkor, ha ez a kettő nem mindig egy. Az mindenesetre kiderül, hogy a háborús peare felvirágoztatta és világirodalmi rangra emelte az angol reneszánsz drámát. Mindig nagy sietségben írt — és nagy mennyiségben —, háta mögött a kéziratot sürgető másolókkal, mert kellett a szöveg a színészeknek, a súgónak. Kellett a szöveg a színpadra. A dráma egyenesen odakészült, s úgy, hogy ott valóban életre kelthessék. A szerző célja volt, hogy a műből a színpadon közös játék bontakozzon ki. Színháza nyitott volt; népmulatság a javából, színészek és nézők között állandó, közvetlen kapcsolat. A közönséget bevonták a színpadi történésekbe. A szereplők pátosz nélkül, gyorsan, de érthetően beszéltek, úgy, ahogyan az utca népe. A felvonások nem elszigetelve zajlottak, hanem a közös játékra alkalmas körszínpadon,' amelyet hátsó színpadok, további játéktér bővített ki. Körben a közönség, együtt a darab hőseivel, benn az előadásban. A Szentivánéji álom csaknem 400 éves. A világirodalom és a világ színpadainak egyik legnépszerűbb remeke. Rengeteg változatát játszották már; a mű túlélte a legszélsőségesebb felfogásokat is. Azt hiszem, itt ez a mostani, Rencz Antal rendezése nem idegen a Szentivánéji téma még mindig kísért — hisz él még az a nemzedék, melynek legnagyobb élménye volt —, csak most más a hangszerelése: a lelki sérülések kerülnek előtérbe. Bűn, véletlen balszerencse vagy a hétköznapi munkába való beilleszkedés képtelensége tette kallódó emberekké V. Kondratyev hőseit a Nevezetes napban, de J. Bogdanov tanácselnöke sem a legjobb idegekkel került ki — lábak nélkül — a nagy megrázkódtatásból, s nem létező végtagjainak fájdalma csak akkor csitul el végleg, amikor harmincöt év után kideríti, hányas cipőt hordott valaha. Jól megírt elbeszélés mindkettő. A témák többségének tengelyében a sikertelen együttélés, a felelőtlen virágról virágra röpködés, vagy a megszenvedett egymásra találás áll. Megvalósításuk, hatásuk nagyon különböző, igazi atmoszférája csak A Melence című V. Szavickij-irásnak. van. Hangulata — de még a cselekménye is — a régi álom lényegétől. Hiszem még, hogy talán Shakespeare elégedett lett volna azzal a környezettel, ami Békéscsabán, a városi tanács udvarán méltóan befogadta vígjátékát. A romantikus épület — boltívek, lépcsők, lejáratok, árkádok — körbeöleli az udvart, a körszínpadot és a többi játékteret a fákkal, bokrokkal, virágokkal. Kiváló otthon az egykori tavaszünnepet köszöntő, vallásos, népi és morális utcai játékokból, misztériumokból, nemesi és királyi közönség szórakoztatására írt alkalmi darabokból kialakult reneszánsz drámának. Hamar az udvari készülődés, sürgésforgás kellős közepén találjuk magunkat. Az előkelő athéni fiatalurak és hölgyek vidám fogócskája, szembe- kötősdije, kacagása minden irányból bevonja a nézőket a játékba. Ez is tetszett volna a mű atyjának. Hiszen a szereplők és a közönség együttléte alapvető törekvése volt mindenkor. A tündérjáték alkalmi alkotás: főúri lakodalomra, nászajándéknak íródott, s ugyanezt a témát választani szerencsésnek bizonyult. Theseus, Athén uralkodója (Harkányi János) menyegzőre készül Hippolytával, az amazon-királynővel (Kovács orosz elbeszélőkre emlékeztet, s az az igazság, történhetett volna akár száz évvel ezelőtt is. Hogy a gyámoltalanra nevelt, beteggé vált férfi egy hosszú, nyári — falusi — lábadozás alatt mint gyógyul meg a három apátián gyermek szereteté- től, s a csúnya özvegy iránti szerelem boldogságától. Csupa fájdalom, melegség, emberség. Mégis a kötet legkiemelkedőbb írása nem ez, hanem a tartalmilag taszító, de művészi megvalósításában tökéletes, kötetcímadó elbeszélés, V. Makanyin-tól: A slepp. A terjedelmes írás az első sortól az utolsóig egy ember nyomorult szenvedése, szorongása. Először azt hinni, hogy az életét veszélyeztető, megfoghatatlan erőtől tart, aztán megszemélyesül a Ro- gyincev lelkét feldúló valami és az óriásvállalat vezér- igazgatójának a titkárnője lesz belőle, A jól konzervált ötvenes nő: hatalom, finomkodó modora céltudatos keménységet takar, szeme rezdülése, hangjának árnyalati változása karriereket dönt vagy indít. Gyönyörű irodájában vele teázni kétszer egy héten, a legmagasabb régióhoz tartozást jelenti. Innen kicsöppenni: süllyedés a Edit). A cselekményt az indítja el, hogy Hermia (Gyuricza Liliann) Lysandert (Hodu József) szereti, apja (Géczi József) viszont De- metriushoz (Dallos József) akarja feleségül adni. A két szerelmes szökni próbál, ám Heléna (Nagy Mari) tervüket elárulja, hogy Demetri- ust megkaphassa, a fiúnak azonban Hermia kell... Szent Iván éjjelén, ebben a titokzatos erdőben, négy szerelmes bolyong, egymást keresik. Felbukkannak a tündérek: Oberon (Barbinek Péter) és Titánia (Felkai Eszter), a király és a királyné, valamint Puck, a kedveshuncut kismanó (Szabó Zsuzsa). Veszély, varázslat, kiszolgáltatottság, megannyi csoda. Hogy a kép teljes legyen, jön az athéni nép, a kézművesek. Mi mást is forgathatnának fejükben? Színi előadásra készülnek Theseus köszöntésére. Puck mottója pedig: „E bizony jó tréfa lesz. / Nincs nekem oly mulatság, /, Mint' az összevisszaság.” Ezért mindent összezagyvál. A szerelemfakasztó virág nedvét Lysan- derre csöppenti, aki Helénába szeret. Keresztül-kasul üldözik egymást — most már négyen — szerelmükkel és gyűlöletükkel. Puck a mesterembereket, sőt a tünjelentéktelenségbe, bekerülni pedig: felemelkedés, szinte minden munka nélkül. Hiszen a vezért ide-oda kísérni, hosszú útjait előkészíteni, azokon ott lenni a nyomában, sütkérezni a tőle kapott fényben, eljátszani vidéken a valaki szerepét, mindent megér. Ám a sleppben Ro- gyincev helyére fiatalabb kell, számára vége az aran- juesi szép napoknak. De míg ezt észreveszi és belátja ... Az elbeszélés tökéletes lélekrajzot nyújt: a kisszerű ember égrekiáltó nagy fájdalmát olyan fokon és részletezéssel ábrázolja, mintha a világ készülne összedőlni. Rogyincev remegése, állandó önvizsgálata — hol, mit rontott el? — nem lehetne mélyebb és nagyobb akkor sem, ha egy ország sorsa múlna rajta. De hát a dolgok viszonylagosak, neki a lakáj- ság nyújtotta könnyed élet előnyei ilyesmivel érnek föl, s benne tényleg minden ösz- szedől. Neki a tét óriási, s gyötrődése is ehhez méretezett. Végtére a bukása is, hiszen eddig kivételezett volt, most pedig senki, akit a legkisebb főnöke is boldogan ugráltat. Jól sikerült jellemrajz a nála fiatalabb kolléganőé is, akivel párost aldérkirálynőt sem kíméli meg a mókától: Zuboly takácsra (Csiszár Nándor) szamárfejet varázsol, Titánia érte bolondul. Majd újabb bonyodalmak: Demetrius is Helénát akarja. Végül persze — nincs jó mese happy end nélkül — a tündérkirály segít, s minden jóra fordul. A hármas esküvőt köszöntő színjáték — a kézművesek előadása az előadásban — az egész játék csúcspontja. S nem volt ez másként a Szentivánéji álom szerdai bemutatóján sem. Míg a szerelmespárok feltűnése, párbeszéde kissé fakóra, hatástalanra sikeredett, a kézművesek jelenetei annál szórakoztatóbbak, szellemesebbek. Hiányzik az önfeledt rajongás, a szerelmes char- me, a fiatalos bohóság, a könnyed játékkedv a Hermia—Lysander és a Heléna —Demetrius kettősből. Vackor ács (Gálfy László), Zuboly takács, Dudás fúvó-fol- tozó (Tomanek Gábor), Or- rondi üstfoltozó (Gyurcsek Sándor), Ösztövér szabó (Széplaky Endre) és Gyalu asztalos (Dariday Róbert) ezzel szemben mindannyian életteli jellemek: kedvesek, mókásak, természetes, nem tudós, de jó szándékú polgárok, nagyszerű reneszánsz figurák. Külön szín — külön egyéniség valamennyi. Nekik sikerült bejátszaniuk — teljes ottlétükkel, hanggal —, betölteniük a tanácsudvart. Tetszenének Shakes- peare-nek! Szabó Zsuzsa Puckja — vagy nevezik Robin pajtásnak is — jópofa kismanó. Elsősorban fürgeségével, ügyes, egyszerre elegáns és szögletes mozgásával nyújtott emlékezetes teljesítményt, Amit azonban Hamlet Poloniusnak a színészek szép, minden irányban élvezhető, érthető beszédéről mond, az már kevésbé sajátja. A szabad tér, a körszínpad, az egész udvar mint játéktér betöltése a Szentivánéji álomhoz szépen illeszkedő törekvés, ám kétségtelen, a művészeknek nem könnyű vállalkozás. Talán Harkányi Jánosnak sikerült leginkább — elegánsan, könnyedén — megoldania ezt a feladatot. Szép beszéde, még leghalkabb szava is mindenhová eljutott. Gyarmathy Ágnes Munká- csy-díjas jelmeztervező igen ízléses, ötletes, reneszánsz kosztümjei és ötletes tündéröltözetei a karakterekhez simulnak, illeszkednek a környezethez, szerencsésen húzzák alá az írói és a rendezői szándékot. Ugyanígy elismerés illeti a zenét. Valamennyi bejátszás találó, hatásos, s nagyban hozzájárul a játék hangulatos összképéhez. Niedzielsky Katalin Fotó: Szőke Margit és Kovács Erzsébet A SLEPP .Búra, kották a sleppben. összeszoktak, jóban volt a két család is, és mindent elkövet Rogyincev segítésére, ám olyan óvatossággal, hogy magának ne ártson. Jóindulat és a magaféltő önzés keveréke, de az ő ideje is lejárt, hasonló sorsra jut. Kettőjükről a kivetített gondolatok festenek képet. A bábokat bálvány nyugalmával és fensőbbségével mozgató titkárnőről inkább a cselekedetei, s egy-egy rejtett értelmű elszólása. Vass Márta Téka Szovjet írók új elbeszélései MOZI A zsaru nem tágít ■» p Ha azt mondom Fernandel, Bourvil, Louis -de_, Funes, bizonyára sokan vannak olyanok, akik máris mosolyognak. De mindenkinek csak egy valami juthat eszébe e három név hallatán: a felülmúlhatatlan francia filmvígjáték. Csakhát az élet véges; e három halhatatlan játékát az utókornak a filmszalag őrizte meg. De újabb sztorik vannak, újabb nagyreményű rendezők, akik komikusra vágynak, akik az újabb humoros történeteket el tudják játszani. S a nagy elődök (hiszen ettől is nagyok) emléke csábító. Csábít, hogy nemcsak tanulni kell és (vagy) lehet tőlük, de át is lehet venni művészetükből egy s mást. A szélsőség itt is a másolás, amely koppintás már, tolvajlás, szégyenteljes lopás. Nos, ez történt A zsaru nem tágít című filmben is. A történet különösen nem új, bár megunhatatlan: a kisstílű és buta, éppen ezért mindig bizonyítani akaró rendőr és a gazdag, szép és okos bűnözőnő konfliktusa. Ki ne emlékezne még az idézett nagy francia hármas harmadik (néhány évvel ezelőtt elhunyt) tagjára, de Funes-ra, illetve, a főszereplésével készült csendőrsorozatra? Patrice Leconte rendező mostani zsarufilmje — ha úgy tetszik — innen táplálkozik. S mindebből következően az Ügyefogyott zsaru szerepére egy ugyanolyan, de legalábbis hasonló színész kellett (volna), mint amilyen karakterű de Funes volt. A választás a hazai mozinézők előtt még ismeretlen Michel Blanc-ra esett. Nagyon szerencsétlenné lett ez a választás !... Unásig ismert már a Karinthy tői származó kiszólás: humorban nem ismerünk tréfát. Esztéták és filológusok százai elemezték már, hogy mi is a humor, mi a vígjáték, a gegnek mi a határa, mi különbözteti meg a nevettetést az idétlenkedéstől, mi a szerepe, kapcsolata a humornak és a humorosságnak a dramaturgiában és viszont. De persze lehetne tovább folytatni a felsorolást, oldalakon át meditálni a másfél órás film hibatömegén. Mert mindezek a gondolatok óhatatlanul is az eszünkbe jutnak. Ugyanis a vetítőteremben ráérünk, mondhatni unatkozunk. Nincs semmi, ami a figyelmünket a viliódzó vászonra vonja, ami megkösse, vonzza. A még úgy-ahogy fordulatosnak is nevezhető cselekmény sem terhelheti meg agyunkat, mert bosszankodá- sunk az erősebb. Bosszankodunk az elfecsérelt idő miatt, a kifizetett pénz miatt. Dehát mi közünk hozzá, ez nem hazai film, bánják a franciák! Csakhát megvettük a filmet, forgalmazzák is a hazai mozikban. És bosszankodik a filmforgal- mzó is. mivel minden moziban csak az első napon telik meg úgy-ahogy a nézőtér. Ma már nem elég, ha egy film „nyugati”, ha színes, ha szinkronizált, ha bűnügyi, ha vígjáték. Szerencsére el lettünk kényeztetve. Igényesek vagyunk mi, nézők. A rossz maradjon a filmraktárakban, vagy nézzék azok, akik dollárezreket dobtak ki érte. Amiért ő. te én dolgoztam meg. De hát ne mérgelődjünk! Még ez a fiaskó sem ér any- nyit. Legfeljebb a tanulságot: ha így folytatják, lejáratják a valóban méltán híres francia vígjátékot. Mert' ez a darab nem tartozik ebbe a sorba! (nemesi)
