Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
1985. július 20., szombat o Csizmadia Imre: Első könyvszekrényem balladája ISNíWMíM---------------------------------Szenvedélyes könyvimádó voltam kora ifjúságomtól kezdve. Ez a könyvszeretet idővel gyűjtőszenvedéllyé változott, ötvenéves koromban már tekintélyes gyűjteményem volt könyvekből. De könyvszekrényem még nem volt. Nősülésem előtt az istállóban, egy falra szegeit Zirzon kaptár keskeny' polcain sorakoztak. A nősülésem óta eltelt harminc év alatt meg a tanyaszobában, a feleségem polcos ruhaszekrényének két felső polcát neveztem ki könyvtárnak. Vasárnap vagy ünnepnapkor, vagy késő este, lefekvés előtt kinyitottam a szekrény ajtaját és úgy gyönyörködtem kincseimben. Egy-egy órácskát olvasgattam is. Mivel a könyvek szaporodtak, feleségem egyre sandább szemekkel nézett végig rajtuk, mert már félő volt, hogy a ruhaneműeket teljesen kiszorítják. Megtörtént, hogy piaci napon kocsivá] mentühk be a faluba, Orosházára. Amíg feleségem a piacra szánt baromfit vagy tejtermékeket árulta, én egy piachoz közeli utcában várakoztam reá. Ilyenkor úgy ]s esett, hogy várakozás közben beláttam az úriház nyitott ablakán, és a kocsiülésről kényelmesen elgyönyörködtém a szobában levő könyvszekrényben levő szép kötésű könyvekben, amint aranyozott gerincük, hívogatóan integettek felém. Mivel régi vágyálmom volt, hogy egyszer valamikor én is olyanban tarthassam könyveimet, hát bizony ott a kocsin is felsóhajtottam: hej, de jó is lenne, ha 'egyszer nekem is lehetne, ám ez csak ábrándkép maradt. Ha gyalogosan mentem be a piacra, olyankor mindig kimentem az ócskapiacra könyvek után böngészni. Ezt a piacot néhai, jó Tömörkény István „szögény- piacnak” nevezte, én meg „múzeumpiac”-nak nevezem még ma is. Bertalan Ágnes: Daltalan este A munka láza nem csitult el ebben az őszi alkonyaiban sem. Hordják a tengerit, a kórót, vontatóval persze. Az udvarokon sárgállnak a tengerihalmazok. A határról hol közeledőén, hol távolodóan traktor pásztázza a földet, a sötétedő időt, szántanak. Nem, nem nyikorog kútgém az udvarokon már, kisborjú sem igen bőg, csak a disznók sivalkodnak. Állok a ház végénél ezen a szombati napon, mint any- nyiszor máskor, hogy minden idegszálammal érezzem az estét, a lázt, az életet. Míg állok, s engedem, hogy átzúgjon bennem a világ! sorra fellobbannak a csillagok a felhőtlen égen. Pilló- kálnak elébb, míg teljes fényükkel, valójukkal tündökölhetnek. (Mindegy, ha a ma embere már tudja is: a saját vérének lüktetése lobog, nem a csillagok, mégis a csillaglobogás az igazi; az érzés, a csodálat.) Állok, s ölel a november hűse. Vá- yom, hogy előloholjon a felsőkertekről a sötétség, s a csillagok letelepedjenek az ég magas szélére, tehát közelebb jöjjenek hozzám. Lassan lecsitulnak a zajok, neszek, beszédek. Belezuhan minden a sötétbe, mint a kő a mély kútba. S ekkor valami megfoghatatlan érzés önt el. Szó szerint: süketség. Pedig még bedobja hozzám a lég a szántó traktor dohogását, de válahogyan... ezt is úgy, mintha valami ismeretlen túlvilágról jönne. Mert hiányzik az estéből valami. A szombat estéből. De mi? A házak, porták begombolkoznak, külön-külön kicsi világgá bomlik a nagyvilág. Megszakadt a munka, „kalákában” szedett tenge1955 őszén, búzavetés után szintén gyalog ballagtam be a faluba, és dolgaim végezte után, kifele menetben, elmentem a Tó utcában levő múzeumpiacra. Amint nézelődök a sorok között, egyszer csak nagyot dobbant a szívem. Mit láttak szemeim? Egy középkorú menyecske — egyéb apró fe- hérneműek és kézimunkák között — négy kötet szép Gárdonyi-regényt árult. Krémszínű, sorozatkötésű, aranyozott gerincnyomású négy kötet Y°lt. Meg is vettem őket, és megkérdeztem, hogy van-e még otthon több is. Azt válaszolta^ hogy van, egész sorozat Gárdonyi, sok Jókai-kötet és egyéb könyvek is vannak. Egyelőre nem adnak e] többet, de pár hét múlva menjek el hozzájuk a Sámsoni utcába, nézzem meg a könyveket, akkorra hátha meggondolják és még adnak el. Alig vártam, hogy elteljen a két hét, már ott is voltam. Egy kétfelé nyílós, üvegajtajú, öt polcos, keményfa szekrényben sok gyönyörű kötésű könyv mosolygott felém a polcokról. Tényleg Gárdonyi-, Jókai-, Mikszáth-, Komáromi János-, Móricz Zsig- mond-regények és külföldi írók szebbnél szebb kötetei sorakoztak ott. És volt ott a többi között egy képes védőborítékkal ellátott szép könyv, amibe én azonnal beleszerettem. Egy vitorlás hajót ábrázolt a c(mkép, és rá volt írva: Evelyn Eaton: yárj reám! Belelapozok. Fordította Kosáryné Réz Lola. Még egyet lapozok: Első rí munkája, s csak tudom, hogy ennél a portáná1 vagy amannál most vacsoráznak, vagy még most végzik a jószág körüli dolgot, aztán ... már bekapcsolták a tévét... Nagyszerű ez, de mégis, ezen túl süket a világ. Egyszer csak kemény kopogással, mint a jégeső — döbben belém: évek óta nem hallok „nótaszót”, vagyis dalolást, sem a nyári estékben, sem télen, sem őszszel ... Csak néha az állami gazdaság klubjából harsog a diszkó. Nem azért idegen nekem ez a zene, mert hogy ... öregszem. Nem. Sehogyan sem „passzol” bele a tájba. (Érdekes, a traktor dohogása: igen.) S most a régi dalok, a kesergők, az örömöt, a vágyakat világgá hirdetők jutnak az eszembe. Ezek közül is kettő szárnyalja túl a többit, hogy ... „Sé, haj, lemegyek az Alföldre kaszálni / Sűrű rendet fogok ott majd vágni. / Sűrű a rend, gyöngyharmat az alja. / Sóhaj gyönge a babám karja, nem bírja ...” „Jaj, de csinos kis kotlán .../ Rajta a sok mosattam / Mosd el kislány az edínyt, az edínyt, / Ügy öleld meg a leginyt.. Kóróhordás ideje volt akkor is, s a roppant csendben szárnyalt a dal valakinek leikéből az ugAi erdőn, s dobta be a kertünkbe. Ma sem tudom, ki sírta vágyát, kívánságát a hűlő időbe a zizegő kórók között. Az is mindegy, hogy összekeveredett a népdal-és a „műdal”, hiszen máig sem tudom hova tenni azt, hogy ............Cik áznak a fergetegek. / Hol hálok az éjszaka meg. / Te- nálad angyalom, / Paplanos ágyadon, / Hálok az éjszaka meg ....” Most nem is ez a lényeg, hanem az: miért nem zendül a lélekből a dal, a nóta, az a kényszer, ami világba küldi a lélekben zajló örömöt éppen úgy, mint a gyötrelmet, a síkönyv: Üj-Franciaország 1691. Ez kell nekem! A történelmi kalandregényt nagyon imádtam. — Ezt hogy adja? — fordulok az eladóhoz. — Sehogy, ez nem eladó! Most m®g nem! Lehet, hogy később eladó lesz, majd szólok! Négy Gárdonyi-kötettel gazdagabban indultam kifele, ígérve, hogy pár hét múlva újra eljövök. A feleségem nem ugrott a nyakamba örömében, mikor újabb kincseimmel hazaérkeztem, de látván a szép kötésű könyveket, legalábbis úgy mutatta, hogy megbocsátott. Attól kezdve én álmomban mindig a Várj reám-ot láttam, és ha elmentem Zábrákékhoz, mindig megkérdeztem, hogy eladó-e már. De mindig tagadó volt a válasz. Annak ellenére kéthetenkint eljártam Zábrákékhoz. 1956 első felében legalább ötször meglátogattam őket, és ilyenkor pár szép kötésű könyvvel szaporodott könyv- állományom. Egy csütörtöki piaci napon szeptemberben újra elmentem néhány hiányzó Gárdonyi-kötetért. Mikor a vitrin előtt gyönyörködtem a sok szép könyvben, azt mondja Záb- rákyPál: — Mondja, Imre, fáj-e még a szíve a Várj reámért? — Nagyon! — feleltem. — Hát, ha akarja, most megveheti. rást? Miért nem hirdetjük dallal, száguldó érzésekkel a lelkűnkben zajló örömöt, vágyódást. Ami még a kocsmákból is harsogott, csak úgy zengett tőle az utca, a falu. És most? Ki „van” tiltva a presszókból, kisvendéglőkből a nótázás. Helyette mi van? Süket hangzavar, trágár beszéd zúdul ki az utcára, estébe, mint szennyes áradat, ami elsodorja azt, amit építettünk hitben, munkában. Ezt engedélyezték volna illetékesek? Nem hiszem. De, ugye, mi betartjuk a rendeleteket, nem vétünk ellene! De, hogy mi ellen vétünk, azt még nem mindenben fogalmaztuk meg... öt perc se telt bele, már az enyém volt a Várj reám. Örömömben majdnem megcsókoltam, olyan boldog voltam. Amikor kikísért az utcaajtóig, kezelés közben azt mondja: — Tudja mit, Imre, eladom a vitrint is! Ha már annyi szép könyvet elvitt belőle, vigye el a könyvszekrényt is. Majd beszélje meg a feleségével, és ha vevő szándéka van, a magáé az elsőség. Olyan dugóhúzót tett a fülembe, hogy alig vártam, hogy hazaérjek. Már a két Gárdonyi és a Várj reám megpillantásakor komor kezdett lenni az éghajlat, így csak lefekvéskor mertem előhozakodni a könyvszekrénynyel. Érvek és ellenérvek özöne következett. Hogy csak úgy tudjuk kifizetni az árát, ha libákat adunk el, mert biztosan sokért adják el, azoknak az árát meg ő másra szánta. Sajnáltam, mert igaza volt szegénynek, így a vita abbamaradt akkor. Másnap új eszmecsere kezdődött. Már annyi könyvem volt, hogy a fehérneműket lassan kiszorította a polcos szekrényből. Megkockáztattam, hogy milyen jó lenne, ha máshová tehetném a könyveket, az egész szekrényt ő tudná használni. Végre annyiban maradtunk! hogy megtudom, mennyiért adják, és méltányos áron megvehetem. A hétfői piackor meg is egyeztünk Záb- rá.k Pállal. Foglalót adtam, és vittem a — szerintem jó, a feleségem szerint rossz — hírt kifele. A következő héten annyi libának a lábát kötöztük össze, amennyinek ára körülbelül kifutja a vitrin vételárát, és vittük őket a piacra. El is keltek, és örömmel is, fullánkkal is a szívemben, hajtottam lovaimat a Sámsoni utcába. Ott elkészítettem a helyet a kocsin, közben a könyvek, csecsebecsék ki lettek rámolva a vitrinből, majd kivittük az utcára. Ott addig okoskodtunk, amíg kitaláltuk, hogyan lesz legjobb elhelyezni, hogy az ajtó üvegje ne törjön ki. Üres zsákokat terítettem a kocsioldalra, ajtajával felfelé keresztbe fektettük az oldalakon, pokrócot rá, erősen lekötöttem, és — miután leszurkoltam az árát — szép, lassan, óvatosan ballagtattam lovaimat a tanyaudvarig. Sikerült baj nélkül kiérkezni. Életem legboldogabb percei, órái voltak azok, amikor még akkor este helyet csináltunk neki a szobában, és én egyenkint raktam be a polcokra a ruhásszekrényből kiszedett kincseimet. Külön polcra a Gárdonyi-, külön a Jókai-kö- teteket, egy harmadikra és negyedikre a többit. Örömömbe azért jó adag üröm is vegyült, arra v gondolva, hogy fájhat most a szíve szegény Párocskámnak, hogy sajnálhatja- libáit, amelyeknek árán ő egészen mást akart vennie Hog£ az én boldogságom árán ő elesett a számításától. Sokáig nem aludtam el akkor éjjel, folyton az járt a fejemben, miért kell annak úgy lenni, hogy ami egyikünknek öröm, az a másikunknak bánat. Valamikor régen, még legénykoromban olvastam valahol egy gyönyörű szép mondást: A legszebb emberi tulajdonságok egyike a lemondani tudás. Ezt az életemben többször sikerrel gyakoroltam önmagámon. De most megmérettem és könnyűnek találtattam. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és akit legjobban szerettem, annak a szívfájdalma árán szereztem magamnak kétes értékű boldogságot. Ha most, 28 év után kinyitom a kétfelé nyíló két üvegajtót és elgyönyörködöm a polcokon sorjázó sok tün- déri szép könyvben, mindig belemgr a szívembe a fájdalom: eszembe jutnak feleségem hófehér libái! Hiába, könnyek nélkül nincs emlékezés ... Arcok közelről Gaburek Károly — Most ilyen képeket festek — mutatja Gaburek Károly a műtermében sorjázó, bekeretezett műveit. Víz, víz és sok-sok tanya. Kedve kerekedik az embernek, hogy bekukkantson a házakba, otthon van-e a gazda, beüljön a ladikba, hátha lesz kapás, vagy egyszerűen csak gyönyörködjék a természet feltáruló szépségeiben. — Beleszerelmeskedtem Gyoma és Köröstaresa között egy horgásztanyába — mondja Gaburek Károly. — Korábban Békésen és Szarvason dolgoztam sokat a vízparton, most is a Körös kínál élményt. Természetesen a horgászegyesületnek is tagja vagyok, kapok egy kis szobát, ahol festhetek. Mindenki ismer, mindenki a barátom, kölcsönösen tiszteljük egymást. Ha dolgozom, lábujjhegyen járnak körülöttem, ne zavarjanak. Csak csendben, magányosan tudok festeni. Olyankor fizikai gyötrelmet érzek, meg is izzadok. — Képein nem látszik a munka gyötrelme, izzadsága. — Hál’ istennek, ha így van. Nem is szabad észrevenni, mennyi sok poklot megjár az. ember, amíg valami vászonra odakanyarinthatja a nevét. Néha megkérdezik tőlem, mennyi idő alatt készül el egy festmény. Azt szoktam mondani, 30—35 év! Aki nem tanult meg zongorázni, bármilyen jó hallása is van, sose játszhat zongorán. A festés szakmai titkait is meg kell tanulni. Ezek birtokában gazdálkod- hatik bárki a tehetségével. Számomra nagyon fontos az élmények ereje. Amit meg nem tapasztaltam, arról nem tudok mit mondani. Nem dönthetem el, hogy milyen festői kvalitásról árulkodnak műveim, de abban biztos vagyok, hogy amit csinálok, az a sajátom. — Hogyan gyűjti, miként raktározza festői élményeit? — Úgy, hogy élek! Kicsit talán magasabb hőfokon, mint ahogy illenék, de minden pillanatomat az engem körülvevő világ jó és rossz ingerei hangolják. Sokat rajzolok, rengeteg vázlatot készítek. Szeretem a tavaszt és az őszt, a nyár számomra túlságosan zöld. Kora hajnalban kelek, reggeli fényben és kora este lehet igazán jól dolgozni. — Minek tud a legjobban örülni? — Ha munkáim hozzásegítik az embereket, hogy észrevegyék a körülöttük levő szépségeket. Szeretek utazni, most is éppen Svédországba készülök, de élni, alkotni, közölni valamit a világgal, cpak idehaza lehet. Annyi szépséget kínál a mi hazánk, a szülőföldünk, amellyel nem lehet betelni. A művésznek pedig kötelessége, hogy úgy sáfárkodjon tehetségével, tudásával, hogy segítse embertársait látni. Meglátni hétköznapi csodákat. Ezt tényleg így érzem! Talán a legnagyobb elismerést egyik horgásztársamtól kaptam, aki a képemet látva elcsodálkozott: nem is hitte, milyen szép helyen pecázott eddig, így lehet az alkotómunka közös kohó, ahová mindenki beleadja saját fűtőanyagát, és annyit merít a rotyogó lángfolyamból, amennyire igénye van. Andódy Tibor Verrasztó Gábor: Egyébként éhezem a levél-sorok közt mohón ide-oda cikázva magamba falom friss küldeményedet mióta itt jártál átrendeződtek szerveim csak az emlékkert újratermelt gyümölcsein és a leveleidből áradó erőn élek — ha nincs termés — egyébként éhezem Gaburek Károly: Körös-part — Persze, hogy akarom!
