Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
NÉPÚJSÁG 1985. március 30., szombat Téka Petöcz Károly: Hz emlékeztetőtől a nyomtatott írásig Az Űj Aurora gondozásában megjelenő füzetsorozat legújabb száma nagyszerű meglepetéssel szolgált. A kiadó vállalkozó kedvét, nemcsak szépirodalmi alkotásokra specializálódó esztétikai érzékenységét dicséri a széria immár 16. opusa. Petöcz Károly tipográfusi munkássága, könyvművészeti és nyomdatörténeti tanulmányai széles körben ismertek. Legújabb dolgozata azzal keltett megkülönböztetett figyelmet. hogy egy viszonylag ritkán jelentkező tudomány, a paleográfia köréből merítette», témáját. A mindennapi munka megannyi sikere és vívódása, egy több évtizedes életút tapasztalata vezette a szerzőt annak felismeréséig, hogy a ma szakembere nem elégedhet meg azzal a szakmai tudásanyaggal, amit a gyakorlati munka során az idősebb kollégáitól ellesett, vagy megtanult. Ebből az aspektusból kezdett az írás történetének tanulmányozásához. s ennek a munkának az első része a most publikált dolgozat. Ezúttal is beigazolódott az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatásának és egymásrautaltságának régi igazsága. hiszen jelen esetben az írástörténeti elmélet megállapításai, ' valamint a könyvtervezői és ' -készítői gyakorlat példái nagyszerűen kiegészítik egymást. A füzet első fejezetében lépésről lépésre követhetjük azt a folyamatot, -ahogyan az ember közösségi fejlődése során évezredek alatt kialakult az írás. Gazdag illusztrációs anyaggal kiegészítve olvashatunk az emléftlf'S'Z KÁKOIY A: emlékez tetőktől ű nyomtatott hétéiig keztetők, jelzések és jelzés- rendszerek időszakáról, tanulmányozhatjuk a már fejlettebb közlésformát jelentő kép- és fogalomírás sajátos nemzeti formáit. A gyakorlati szakember prakticista érzékenységének nagyszerű megnyilvánulásaként -a képírás elméleti-történeti taglalása során alkalmat talál a szerző napjaink piktográfiájának (idegenforgalmi, sport) bemutatására is, sőt, a jó és rossz példák egymás mellé helyezésével orientálja az olvasót-nézőt. A második fejezetben sokoldalú történeti megközelítéssel, * számos illusztratív példa alkalmazásával a hangírás különböző vállfajái kerülnek bemutatásra. Képet kap az olvasó az ókori Kelet népeinek, a görög-római kor időszakának írásmódjáról éppúgy, mint ahogyan megismerheti a szláv népcsoport. vagy a kora középkor nemzeti írásait, kialakulásuk és alkalmazásuk különböző sajátosságait. Változatos, színes képanyaggal dokumentált részben mutatja be a szerző a kódexek és kódexírások jegyeit, részletezően elemezve a magyar kódexek megoldásait is. A tanulmányt a köny- nyebb eligazodást segítő kislexikon, valamint egy időrendi és fejlődéstörténeti táblázat egészíti ki, illetőleg teszi teljesebbé. A füzet tipográfiai megformálása és kivitelezése a legkényesebb bibliofil igényeket is kielégíti, olyan míves munka, amely mindenben méltó Petöcz Károlyhoz, a Tótfalusi Kis Miklós-díjas könyvművészhez. A tanulmány előszavában Kner Imre vallomásos gondolatait idézi a szerző: Mi a folytonosságot akarjuk. Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erők ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának, és segítsék meghódítani a jövőt; de főként azt, hogy ne kelljen a mának újra meg újra megállnia olyan feladatok előtt, melyeket már a múlt megoldott. Petöcz Károly figyelemreméltó szerénységgel így folytatja e gondolatot: de talán nemcsak valljuk nagy elődünk nézetét, hanem olykor munkálkodunk is a megvalósításán. Jelen munkája — életműve részeként — is ékes bizonyítéka e célkitűzés megvalósulásának. Érdeklődéssel várjuk írástörténeti tanulmányának további fejezeteit tartalmazó újabb jelentkezését. I)r. Papp János Részlet a híres utcából D liadiiit a várba vezetett Múltidézés az egri Kossuth Lajos utcában A középkorban királyok vonultak erre kíséretükkel, mert ez a szakasz része volt a Budáról a várba vezető hadiútnak. A Hatvani kapunál csatlakozott a városhoz, s az Eger-patak hídján át a híres erősség nyugati kapujához ívelt. Mindezek olyan tények, amelyet nemcsak okleveles források erősítenek meg, hanem a régészek felfedezései is. Az 1950-es esztendők végén vízvezetéket építettek itt, s közben szenzációs leletre' bukkantak a munkások. A kutatók megállapították, hogy a 26-os számú ház előtt, másfél méter mélységben a már említett hajdani út húzódik, amelyet gerendákra fektetett pallókból készítettek. A valaha volt házaknak persze nyoma sincsen, hiszen a törökvilág több mint kilencven esztendeje itt is elpusztította a hagyatékot. A hódítók kiűzése után azonban a polgárok szorgos munkájukkal igyekeztek pótolni a hatalmas veszteséget. Az egyház is hozzájárult a város új arculatának a kialakításához. A Jászóról visszatért kanonokok először a régi Káptalan utcában — ma Knézich Károly nevét viseli — telepedtek meg, itt építtették lakályos otthonaikat. Megjelenésük alapvető változásokat hozott. Elsősorban jót — legalábbis a jövő szempontjából —, hiszen igényesek voltak, s nem akármilyen hajlékot szántak maguknak. Ittlétük a sor elnevezését is módosította: a XVIII. század közepén először Urak, majd Barátok, végül Káptalan utcának hívták. A sajátos „honfoglalás” részleteiről is vallanak a ránk maradt írásos adalékok. Házáéi Hugó jezsuita szerzetes gondos térképet készített korának állapotairól, nem is sejtve, hogy ezzel az eligazodást, az összehasonlítást könnyíti meg számunkra. 1753-ból tudósít, hallgassuk hát érdekes információit! A kettős városfalhoz futó szűk köz képezte a torkolatot. Ez Véber, Gerney, Deák kanonokok otthonainál terebélyesedett. Következett az ispotályt szorgalmazó, s meg is teremtő pap, Komáromi János épülete, a hozzásimuló jókora kerttel. Itt van most a nagytemplom előtti park déli fele. Két utca is csatlakozott a fő ághoz. Az egyik a Tömlöc elnevezést kapta —• jelenleg Tárká- nyi Béla emlékét őrzi. Napjainkra eddig módosult a kép, innen azonban őrzi régi jellegét. Tudunk a Keskeny utcáról, a Jókai elődjéről is. Pyrker János László érsek nemcsak a művészeteket pártfogolta, nemcsak kincseket érő képgyűjteménnyel gazdagított bennünket — pontosabban a Széchényi által alapított Nemzeti Múzeumot •—, hanem lehetőségeihez képest mindent megtett a megyeszékhely fejlesztéséért is. így jött létre a Melgel vízi fürdőhöz vezető út, amelyet később Pyrker emlékének szenteltek. Nem is teljesen indokolatlanul, ugyanis a munkálatokra 4707 forintot fizetett ki. Neki is köszönhető, hogy elindulhatunk — szabadjára engedve képzeletünket — a Budáról a várba vezető hadiúton . .. Pécsi István Beszelő kövek II bíharugrai templom vallatása Az átutazó idegen, de a legfiatalabb biharugrai nemzedék is nyilván arra gondol, hogy a második világháború okozta sérülés után kalapolták be a biharugrai tornyot, ahogy ez — ha átmenetileg is — több helyen így történt. Nem ez az igazság. Kalapja van ennek a toronynak jó 150 esztendeje. Ilyennek látta ezt Petőfi Sándor is, aki Soltész János vendégeként a biharugrai parókián töltötte hazánk mai határai között az utolsó éjszakát Bem tábornokhoz menetében. Emléktábla jelzi ezt az eseményt. Szerencsére megmaradt Soltész Jánosnak „Az ugrai ecclésiáról való jegyzése” címet viselő jelentésének a másolata. Hála az akkori nagyszalontai esperes intézkedésének, aki 1842-ben az ecclésiák múltjára vonatkozó adatok közlésére szólította fel. a lelkipásztorokat. Tudjuk, hogy régebben a templomtól kissé távolabb egy fatorony állott és az 1772-ben elkészült templom- hajó mellé később kőtornyot építettek, ami 1800-ban adatott át rendeltetésének. Hol a süveg? Az említett jelentés a toronyról így ír: „ .. • a templom napnyugati végébe építtetett egészen ’kőből igen csinos, formás tetővel egy torony, de nagyon magas lévén, a szél annyira meggyengítette, nemcsak, hanem fészkéből is kimozdította cifra és hármas struktúrájú tetejét, hogy a veszedelemtől tartván az elöljáróság — kénytelen volt az 1833. évben leszedetni és úgy — ahogy most van — egyszerűen bekúpoztatni.” Természetes, hogy Soltész János — aki 1830-tól 1856-ig szolgált Biharugrán — még látta a szép, cifra magas tornyot, ami mindössze 33 évig állott, mert éppen magas volta miatt nem tudott a pusztító szeleknek ellenálla- ni. A torony mai alakját illetően az alábbi feljegyzés ad még részletesebb felvilágosítást: „Anno 1833. 21. Febr. Presbitériális gyűlés tartatván azt adta elő Curátor Tornyi Mihály Ö 'kegyelme, hogy a torony teteje felette rossz állapotban lévén, — nehogy valamely szerencsétlenség történnyen, mely osztán nagyobb költséget okozzon az Ekklézsiának, kellene alkudni a torony teteje leszedésére és a rossz leszedett torony tetejéből addig, míg matériát szerezhetne az ekk- lézsia — a torony kő rakása bé kalapolása eránt.” így lett a toronynak kalapja az előbbi szép süveg helyett. A toronybekalapolás történetének a csattanóját tulajdonképpen egy, a következő évben feljegyzett emlékírás adja meg, amelynek a szövege így hangzik: „Emlékírás. Az 1834-ik esztendő november 15.-én reggeli három fertály nyolcra egy rendkívüli földindulás támadt, amely itt Ugrán a templom mennyezetét megrepesztette, a tornyot a templomtól elválasztotta és minden lakosokban nagy félelmet okozott.” Lám, milyen jó] tette az akkori elöljáróság, hogy a magas és életveszélyessé vált toronysüveget 1833-ban leszedette, mert a következő évben bekövetkezett földrengés e nélkül sokká] nagyobb romlást okozhatott volna. Miért nem egyformák az ablakok? Felületes szemlélő észre sem veszi, de aki jobban megfigyeli, mindjárt meglátja a különbözőséget a két ablak között. Ez a különbözőség a 40 éve történt eseményekre émlékeztet. Súlyos harcok voltak a környéken. A visszavonuló csapatok részéről a templomhajó észak félő] súlyos találatot kapott. Természetes, hogy a megsérült falrészt és a templomablakot nem lehetett úgy helyreállítani, hogy az ablak ne árulkodnék, de — ha hallgatna is — beszélnek a belövésről az aknaszilánkoktól átlyug- gatott templompadok. Az 1772-ben — akkor még torony nélkül — elkészült biharugrai templom kétségtelenül a Tiszántúl egyik legrégibb, református hívek által épített temploma. Amint Soltész János leírja — sövénytemplom állott a helyén, amit a XVIII. század elején a nagy futás után visszaszéledt lakosok építettek egy, még a futás előtt megkezdett fundamentumra, amire ez a „mostani” is épült. De miért nem úgy épült, mint a többi református templom — egyszerű téglaalakú alapra? És miért vetett Ugra református hiten levő lakossága ilyen fundamentumot? -.Miért kellett a templom keleti oldalát félkör alakúvá kerekíteni? Igaz, hogy csinos kis karzat épült abban a részben két erős kőoszloppal alátámasztva. Ott harmóniu- mozott régen a kántor, jó énekes gyerekekkel övezet- ten. Szabó Pál is mindig szívesen emlékezett ezekre az éneklésekre. A templomhajó kövei hallgattak. A titok sokáig megfejtetlen maradt. D titok megfejtése A ’70-es évek kezdetétől elég gyakran jelentek meg a biharugrai parókián régészek, történészek, ismeretlenek. Nézegették a templomot, a különös templomhajót. Az egyik régész éles szemével meglátta, hogy a parókia mellett levő sziklakért egyik köve egyik oldalán derékszögű, faragott peremmel, tehát nyilvánvaló,, valamilyen régi épület romjaiból való. Végül kibontották oldalró] egy-két helyen a fundamentumot. Műszerekkel is méréseket végeztek, és végül kimondották a valóságot: itt, ezen a helyen épült annak idején az Árpád-kori bazilika. A jelenlegi templomot az ősök pontosan a bazilika fundamentumára építették. Azóta emlékhely a biharugrai templom. „A XII. századi bazilikából alakították át barokk stílusban 1772-ben, tornya 1800-ban épült” — mondja a tájékoztató. Bővebb magyarázatot ad a régi templomra nézve a Békés megyei Népújság 1984. május 24-i számában megjelent cikkében a forrás megnevezése nélkül Ungár Tamás: „Ugra I. László és Könyves Kálmán kíséretének volt tekintélyes tagja- 1091-ben és 1093-ban tesznek említést róla az írott krónikák. Ugra Biharugrán és környékén több templomot, kápolnát épített, így a jelenlegi templom helyén is, s azt az épületet a török- dúlás pusztította el. Megmaradt azonban körülbelül egy méter magasan a régi lábazat, s az 1772-es templomot ezen az eredeti 1090- es kőlábazaton építették újra.” A jó fundamentumra 700 év múlva i<- lehetett építeni. A felépítményt a török- dúlás elpusztíthatta, a romokat elhordhatták, de a kövek beszélnek ... Közli: Beszterczey László Fotó: Gál Edit
