Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
1985. március 30., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Száz éve született Kosztolányi Dezső Házimúzeum a költő örökösénél — Próbáltam már sokszor megfesteni, de mindig széthasítottam a vásznat. Számomra Kosztolányi leginkább a szenvedő, megfeszített Krisztus képéhez hasonlít. Játékos gyermek, csodás) zseni. Visszatérő álmom, nappalom derengése. Talán sose tudom megbékíteni magammal. Vannak megmagyarázha- ■ tatlan találkozások. Szalai Rózsáról például még sose hallottam. Nem tudtam, hogy fest, nemzetközi sikereket is aratott kiállításaival. Elektromérnök férjét sem ismertem, aki az impozáns Budapest Sportcsarnok világítóberendezését tervezte. Véletlenül jutott tudomásomra, hogy ők Kosztolányi Dezső örökösei. Mégis, amikor a Gellérthegy oldalában levő lakásuk ajtaján csengetek, azt se kérdik, mi járatban vagyok. Mint régi ismerőst fogadnak, kávéval, pohár borral kínálnak, s akár ha egy félbe szakított beszélgetést folytatnánk, emlékeznek. A szót ezúttal is Rózsa asszony viszi. — Ismerik Békésben is Kosztolányit? — kérdi. — Mert szerte a világban ma is nagy a kultusza. Éppen most kaptunk tiszteletpéldányokat cseh és román nyelven megjelent műveiből. Szívesen küldök belőle, ha nemzetiségi iskolákban használni tudják. Jó volna, ha a mostani évforduló múltán is élne, hatna szellemünk sziporkázó varázslója. Nem illik a hölgyek életkorát firtatni, de 1936-ban, Kosztolányi halálakor Rózsa ugyancsak fiatal kislány lehetett. Személyes emlékei aligha vannak a költőről. — Ilonával, a feleségével, halálon túl is tartó, testi-lelki barátságban voltam, így Kosztolányi minden dolgáról tudok — mondja. —Bár, őt magát nem ismertem, Ilona ezerszer hallott elbeszéléseiből magam előtt látom, amint elegánsan, kicsit talán hiú módon megjelenik a kávéházban, ahogy örökös rohanón rója az utcákat, és amikor késő este hazaérkezik, üdvözli kedvenc kutyáját, Hattyút. Ha valahol felismerték, hatszor is kalapot emelt bárki idegennek, any- nyira örül a népszerűségnek. Bár a pápától sok európai uralkodóig számos hírességet megismert, mégisi az egyszerű emberek közt érezte magát a legjobban. Hiszek a túlvilágban, és remélem, ha találkozunk, nekem is azt mondja: no, jól van. Rejtező értékek tára, valóságos Kosztolányi-mú- zeum Rózsa asszony otthona. —■ Ezt a széket együtt húztuk ki Ilonával a háborúban elpusztult Logodi utcai lakásból. Itt pedig a nagymama kedvenc karosszéke a szabadkai szülőházból. Hatalmas könyvtárának csak töredéke maradt meg, ám így is csodálatos kincsek. Sok dedikált példány, a legtöbb Babits kézírását őrzi. Nézze csak ezt a gyűrűt: nagyapjától kapta, aki Kossuth tábornoka volt. Kezemben a ritka ereklye, és megborzongok a gondolattól, micsoda nagy idők tanúja ez a kis ékszer! Családi fényképalbum ritkán látható oldalait lapozzuk. Töredezett fénykép a szabadkai szülőházról, fotó a gyermek Kosztolányiról (ez az a korszak, amely egfsz életében visszatérő emlék). Égő tekintetű fiatal költő, lényéből már sugárzik a pálya ígérete. Családi fotók, Ilona (a csupa I, csupa L, csupa O varázsos asszony) és fiuk, Ádám. Papírjegyzetek, mind zöld tintával: Ádám fiam szókincse másfél éves korában, 1916. október közepe. bö=Böske, a dadája, bu=víz, gyi=ló. Másutt, későbbi időből, pepita ellenőrző füzetben, szintén zöld tintával: „Igen tisztelt Tanár uram! Ádám fiam ezen a héten beteg volt, ezért a soros fizikai és földrajzi leckét még nem tudta pótolni. Bp, 1928. III. hó 22. Kosztolányi Dezső.” Az utolsó, fel nem használt igazolványkép — Ilona jó alvó volt, Kosztolányi pedig sokszor éjjel is dolgozott. Ha valami munkájával nagyon elégedett volt, felébresztette Ilonát és elolvasta, amit írt. Egyszer reggel 6-kor azzal keltette, hogy kávét 'kért. Azon az éjszakán készült egyik legszebb verse, a Hajnali részegség. Amíg Rózsa asszony emlékezik, férje a legkülönbözőbb relikviákat rakja elém. Műszaki rajzok a Logodi utcai házról (amelynek helyéről ma már nem tudni, „otthonunk volt-e, vagy állat óla”), váltót ezer pengőről (!), a francia Becsületrend díszes okmányát, amellyel Kosztolányit kitüntették. (1802-ben Napóleon alapította a Becsületrendet, amely azóta is a franciák legrangosabb kitüntetése. Mint a kultúra elegáns, sziporkázó diplomatája, Kosztolányi sokat tett a két nép irodalmának kölcsönös megismertetéséért.) Kezembe kerül az egyik legféltettebb kincs, a költő újságírói igazolványába készült utolsó fotó. Fénykép a vasúti szabadjegyhez, amelyet már alá se írt. Nagyobb utakra volt készülőben, ahová nincs szükség igazolványokra. Végül egy angol nyelvű Shakespeare- kötet kerül elő, benne az orvosa bejegyzése: „Halála előtti napon ezt olvasta Kosztolányi Dezső.” A költő gyorsírással széljegyzeteket rótt a könyvbe. A Hamletet olvasta, a 30. oldalig jutott . . . — Iszonyatos kínokat szenvedett — mondja Rózsa. — Egész életében gyötörte . a halálfélelem, mindig éter-szagot érzett. A végefelé már beszélni se tudott, cetli-feljegyzéseken üzent. „Félék. Most aztán félek ” — írta az egyik papírra. Máskor tréfára is futotta lelkierejéből: „Levert volt, kapott egy kevert port.” Utolsó óráján Ilona és Ádám is vele volt. Papírra írta Ilonának, hogy narancslét kér. Felesége magára hagyta őt és mire Ádám belépett a kórterembe, a halállal látta tusa’kodni az apját. „Csak nézett rám, mintha valamit nagyon akart volna mondani” — emlékezett Ádám. Vajon eszébe jutottak a végső pillanatban. saját halhatatlan sorai ? „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hogy lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.” Rózsa asszony kertjében is a tavasz mocorog. Tearózsával ültetett be minden talpalatnyi helyet. Ez volt Kosztolányi kedvenc virága. Andódy Tibor Kosztolányi Dezső versei: Mostan színes tintákról álmodom Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, Zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat, és akkor írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: arany-imát írnék az én anyámnak, arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unnám, egyre-egyre írnék egy vén toronyba, szünes-szüntelen. Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem. r Ének a fiatalokról Ámulnak ök és fölnevetnek, előre néznek, hátra néznek, és visszafordulnak tűnődve, mert még nem értik az egészet. Mostan lepődnek meg először, magasba vont, sóvár szemölddel, föl-föltekintenek az égre, ahol a hold tányérja zöldell és nap vörösük a zeniten és csillagok szelíden ülnek, szemükben eleven görögtűz, hétköznapon is örök ünnep. Ügy járnak itt e gyatra földön, melyen csupán por és kopás van, úgy járnak itt e vén világon, mint egy frissen-festett lakásban. Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak, mikor eszed már unva fontol, csodát remélnek egy levéltől, egy hírtől és egy telefontól. Mondd ezt velem: tudatlan árvák, mondd: lelkűk új és tiszta-hős még, mondd ezt velem: szegény bolondok, glória nékik és dicsőség. Koporsó és bölcső közt Anyám, ha egyszer végre visszatérek és ott maradok mindörökre nálad. Ha ráborulok régi küszöbünkre, s megcsókolom az áldott, ősi fákat és fáradottan, könnyesen remegve nézek szemedbe. Várj akkor engem, mert jövök egy este. Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz, rőt esti láz. Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül, hogy fázva átremeg az ősi ház a félelemtül. De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden, bármily ijesztő nagy leszek s fehér, zárj a karodba, ne keresd a szívem, melyet elönt a csúf, fekete vér, csak nézd kialvó, fénytelen szemem, csak simogasd a főmet csendesen. Én sem mesélem el neked, hogy éltem fekélyes csókok közt, világos éjben, csak nézlek egyre, mint a múltba rég, akkor megértem majd, te vagy a kezdet s te vagy a vég. Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba, én, szólni nem tudó öreg baba, és a szívemből ajakamra reszket az életem eltűnő dallarrla. Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó, merengve, mosolyogva, szomorún, s koporsó és bölcső közt tétovázva fonod fehér halotti koszorúm. Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt, gyógyítva rebben áldott-mosolyod, s könnyel, virággal, régi-régi dallal szegény fiad halálba dalolod. Sóhaj Borul a hivő, friss gyerekszem, tündért se látok, nem verekszem. Jobb volna elköszönni: jó éjt, s eldobni ezt a nagy világot, mint egy dióhéjt.
