Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-15 / 62. szám

1985. március 15., péntek Hz utolsó út első éjszakája Ugrán Haynau Pest kapui előtt. Windischgrátz rendőri körö­zőlevelet ad ki Petőfi ellen. 1849. július elseje. Napok­kal előbb Kossuth népgyű­lésre biztatja Petőfit, Aranyt, Egressyt, július 2-án azon­ban a kormány Szegedre tá­vozik. Petőfit megrázza Kossuth „szószegése”, habár Kossuth a biztos akasztófá­tól menti meg a 'kormány tagjait. Arany János már el­sején Szalontára megy, Pe­tőfi július 3-án indul Me- zőberénybe. Orlaiékhoz. Tel­jes a zűrzavar. Nyugatról Haynau, északról a cári ha­dakkal Paskievics, délről Jellasics nyomul előre. A honvédseregek helyzete két­ségbeejtő. Pestről az egyet­len szabad út: a békési vi­dék, Mezőberény. Ötödikén érkeznek ide, Petőfi, Júlia, Zoltán fia és annak szopta­tós dajkája... A menedék: az Orlai ház. A pihenő, a gondolatrendezö hely. A ki­várás ideje. De meddig? 1849. július 18-ig. Ezen a reggelen indul útnak Pető­A bejáró-kapu most is ugyanaz fi és családja Erdélybe, hogy a költő Bemhez csatlakoz­zék. Ennek a döntésnek is sora van azonban. Petőfi július 17-én Bony- hay Benjámin megyei fő­számvevő ekhós kocsiján Aradra készül Damjanics- hoz. Tájékozódni, felderíte- n1 a helyzetet. A lovak azon­ban megbokrosodnak, a ko­csirúd eltörik. Utazni csak másnap lehet. Július 18-án reggel megérkezik Berénybe Egressy Gábor és Kiss Sán­dor ezredes, Bem hadsegéde, a Petőfit hívó üzenettel. A kocka elvettetett. Petőfiék Arad helyett Nagyvárad fe­le indulnak. „A költőnek tá­voznia kellett — írja Irá­nyi István Mezőberény tör­ténetének 2. kötetében. — És Bonyhayék szekere Kiss Sán- dorékéval együtt rágördült a Kettős-Körös hatalmas desz- kakompjára, hogy Sziráczki György révész kezeirányítá- sával áthajóztassa utasait a másik partra. A költő ezután már nem látta többé a köz­séget. melyet örökre elfedett előle a magas gát és a parti akácerdő.” Milyen egyszerű is leírni így. ahogyan történt. De, hogy mi ment végbe a köl­tő lelkében, hogy mit várt az erdélyi úttól valójában: soha ki nem deríthető. Hőség, nyár, július. A Kö­rös egyre messzebb, a két szekér a kereki pusztán por­zik, aztán betérnek Vésztőre (vajon volt-e ott fogadó és ebédeltek-e ottan?) majd délután-időben már a bihari Ugra zömök-díszes tornya bukkan elő a távolból, ba­rátságosan integetve, mint­ha a nyári július a békes­séget is jelentené. Hogy várta-e Petőfiék érkezését az akkori ugrai református lel­kész, a már igencsak bete­ges Soltész János: nem tud­hatni. A két szekér megállt a négy ablakos, nádtetős pa­rókia előtt, utasai beléptek annak bejáró-kapuján Sol­tész János baráti otthoná­ba. (A fénykép, amelyet itt láthat az olvasó, erről a ré­gi parókiáról készült. Kin­cse a mostaninak, ahol Kal­már János lelkész adja át nekem, hogy közkincs le­gyen. Látható rajta az 1899- ben elhelyezett emléktábla, a bejáró-kapu, mely ma is ugyanaz. A régi parókiát 1902-ben lebontották, de a kapuk, kerítések megmarad­tak. „Valószínű, mondja.Kal­már János, hogy a torony építésekor (1800) kimaradt nagyméretű téglákból épült." Tehát... lenyűgöző a felfe­dezés: Petőfiék EZEN A BEJÁRÖ-KAPUN át léptek be Soltész János parókiájá­ba! Az 1899 körül, vagy egy­két évvel később készített fotográfián a mostani bejá­ró-kapu látható. És bejáró­kaput (általában) az épület­tel együtt építenek.) A költő családja és Eg- ressyék szállást kértek és kaptak éjszakára. Az utol­só út első éjszakájára. A közeli Szalontán Arany is várta őket, a váradi út azon­ban Ugrán át vezetett. így történt, hogy Petőfi megkér­te az ugrai papot: írna kö­szöntőt Arany Jánosnak, és azt, hogy Erdélybe indult, Bemhez. Soltész János telje­síti a kérést, Arany e levél­ből értesül Petőfi elhatáro­zásáról. „Sietett meghalni!” — írta később, pedig Petőfi nem meghalni igyekezett Bemhez. Az életet (talán a lehetséges túlélést?) kereste a lengyel tábornok mellett. A sors úgy hozta, hogy nem találhatta meg. Az Ugrán töltött éjszaka emlékét hirdeti ma is, az 1902-ben épült parókia falár}, a régin 1899-ben elhelyezett emléktábla. A véletlen hoz­ta, hogy a Vasárnapi Újság 1899. július 30-i számában rátaláltam egy hírre: „A bi- harmegyei Ugrán Bölöny Jó­zsef. a kolozsvári orsz. nem­Fotográfia az ugrai parókiáról, talán 1899-ből zeti színház intendánsa és ugrai nagybirtokos, emlék­táblával jelöli meg Ugra községének református pap­lakát, ahol Petőfi Sándor, Erdélybe vezető útjában 1849. július 19-ére virradó- lag meghált. Az emléktáb­lát július 30-án ünnepélye­sen leplezik le a kolozsvári nemzeti színház tagjainak részvétele mellett.” Az erős. tavaszt hozó nap­sütésben nehezen olvasható az egykor aranyozott szö­veg: „E helyen pihente ki fáradalmait a nemzet nagy lantosa, PETŐFI SÁNDOR, az 1849-ik év július 18-ának éjjelén. — Lerombolhatja egykor majd e házat a nyers erőszak, durva akarat, de emléke, hogy egykor itt pi­hentél, szívünkbe vésve mindig megmarad.” Az 1899-ben márványba írt sorok lényege ma is igaz. Az ugraiak őrzik Petőfi em­lékét. és sokan tudnak (tud­ni vélnek) emlékeket, száj- hagyományokat arról a ne­vezetes napról. Tóth Jenő, Tóth Imréné, Kis Ferenc. Bay Gizella mesélik, hogy a régi papiakban a bal oldali, legszélső ablak mögött volt a lelkészi hivatal, a másik kettő a vendégszoba ablakai, itt szálltak meg Petőfiék: Bay Gizella pedig azt a na­pot idézi, amikor első osztá­lyos korában verset szavalt, abban Petőfiről is szó volt. és ott volt azon a vizsgán Szabó Pál. . . Majd felkere­kedünk, és kimegyünk a ré­gi temetőbe, megtalálni Sol­tész János sírkövét, aki tíz évvel Petőfiék látogatása után halt meg. és került ug­rai földbe Dőlt sírkövek kö­zött kutatunk, és kerül elénk a keresett: „Itt nyugszik lelkész Soltész János, élt 80 évet...” Milyen kár, hogy lelkész Soltész János soha nem írta meg azt a nevezetes napot és éjszakát, az ugrai július 18—19-ét. Elvitte magával az ugrai földbe Petőfi arcát, szavait, kézszorítása mele­gét. . . . Még mindig süt a nap, Tóth Jenő bácsi odaáll a be­járó-kapuba, amelyen Petőfi is átlépett. Átléphetett, te­gyük még hozzá halkan, gon­dolatban, de a logika és' a szív ugyanazt súgja. A toronyból látni a vár.adi hegyeket. Arrafelé indult a két szekér, Petőfi, Júlia, Zol- tánka és a többiek. Petőfi­nek tizenkét napja volt még. Tizenkettő. Sass Ervin Lelkész Soltész János sírkö­ve a régi temetőben Fotó és reprodukció: Gál Edit Gyulai napok „A gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai” sorozat 1959- ben kezdődött, 1961-ben jelent meg 27. füzetként Czeglédi Imre: Petőfi Gyulán című tanulmánya. Ebből a tanulmány­ból közlünk részleteket, megidézve a költő egészen ifjúkori és későbbi. 1849 júliusi, gyulai látogatásait. tikus hajlamú, alig húszéves Petőfi gyulai látogatása mezőberényi tartózkodásával kapcsolatos. Berényben la­kott Petries Sámuel hat le­génnyel dolgozó, jómódú ci­pészmester, felesége, Salko- vics Krisztina, Petőfi apjá­nak unokahúga. Fiuk, Orlai Petries Sámuel — vagy aho­gyan ő nevezte magát, So­ma —, Pápán együtt diá- koskodott Petőfivel. Ez a ro­koni, baráti kapcsolat hozta Mezőberénvbe a hányatott életű poéta-diákot először 1842 szeptemberében, s kel­lemes heteket töltött a ven­dégszerető családnál. Debrecen—Dunavecse—Pest és még egy sereg du­nántúli helység jelzi Petőfi vándorlásának útját, míg vé­gül a székesfehérvári szín- társulatnál kap valameny- nyire tűrhető megélhetést a téli hónapokra. Nyáron for­dításaiból szerzett pénzt, de régi vágyát most sem adja fel: Erdélybe indul, hogy majdan híres színészként ke­rüljön vissza álmai tündér­várába, a pesti színtársulat­hoz. Útját Mezőberény felé irányította. „Én már vagy három hete lehettem Mező- berényben — írja Orlai —, midőn Petőfi, most az egy­szer fogadott kocsin, egy nagy újdonat-új ládával ná­lam megjelent. A láda tele volt tricot és más színpadi öltönnyel, könyvek és írott szerepekkel... Szívesen lá­tott vendégem egy hétig idő­zött nálam. Neve már akkor a lapokat olvasó vidéki kö­zönség előtt ismeretes volt, s így a mezőberényi lelkes jegyző is, költészete iránti becsülésből, megvendégelte." Ehhez az eseményhez fűző­dik első gyulai látogatása. Ekkor még csak az ódon vár vonzotta Gyulára a román­költőt. Orlai maga említi, hogy gyermekkorában Pető­fi arról ábrándozott, hogy „egy szép vidéken magának is lovagvárat építhessen.” ,.A várromok iránt kiváló szeretetet táplált— írja Or­lai —, s el-elmerengett múltjukon: máig is bírom egy kis füzetét, melyben a magyarországi várak neveit s rövid történetét saját ke­zűleg beírta.” Ez a múltba nézés nem­csak Petőfi lelkivilágát jel­lemezte, hanem a 20-as, 30- as évek szellemi irányzata is volt. A múlthoz vonzódó költő ezért rándult át a gyu­lai vár megtekintésére, ame­lyet alig tíz év múlva a gyermek Munkácsy örökít meg számunkra. * * * Hat év telt el életéből. Megjárta a felmagasztalás és bukás lélekpróbáló útját. A márciusi forradalom ve­zéralakja — Szabadszállá­son alig menekülhet a fel­bú jtott kortesektől; kardot köt a haza védelmére, Bem gyermekeként szereti — a többiekkel összekülönbözik, kétszer is lemond rangjáról. A szabadságharc utolsó óráit élte 1849 júliusában. Északon, s keleten Paskie- vics, nyugaton Haynau se­rege nyomul az ország bel­sejébe. Az alig visszafoglalt főváros ismét veszélyben van. Június 27-én a kormány általános felkelésre felszólí­tó 'kiáltványt bocsát ki. 30- án Kossuth magához kéreti Petőfit, Aranyt, Egressyt, Vas Gerebent, s másokat, s felszólítja őket, tartsanak népgyűléseket, szervezzék a népet a főváros védelmére, ahol ő maga is ott lesz, s ha Szakai Lajos kell. Pest romjai alá temet­kezik. Petőfiék július 1-én este 6 órára falragaszokon hirdettek népgyűlést a mú­zeum előtti téren. A költő képzeletében már a végsőkig való harc nagyszerűsége bontakozott ki, de a kor­mánynak ugyanekkor meg­jelenő falragasza arra hívta fel a főváros polgárainak fi­gyelmét, hogy „ ... ne le­gyen a fővárosnak váratlan esemény, ha ... a kormány némi időre székhelyét innen el s oda helyezné, hol ez a hadi munkálatoknak kellő fejlődését nem akadályoz­ná." A politikai életből kiáb­rándulva kocsira ül, de nem követi a kormányt, hanem családjával együtt Mezőbe- rénybe megy. Dienes András, a Petőfi- kérdés fáradhatatlan kutató­ja nagyszerű érzékkel vázol­ja Petőfi helyzetét 1849 jú­liusában. A fővárosból me­nekülnie kell, hiszen Kos­suth mellett őt keresi legin­kább Ausztria. Északon a cári, nyugaton a császári csapatok, Bácskából Jella­sics vonul előre, egyedül az Alföldre szabad az út. Leg­szívesebben Bemhez menne Erdélybe, de az V. cári had­test bizonytalanná teszi Er­délyt is. így marad a ro­konnál, és a régi barátnál Berényben, ahol feleségét, s alig 7 hónapos Zoltánkáját ltonyhuy Benjámin biztonságban tudhatja. Jú­lius 5-től 18-ig marad itt, s ekkor történt második gyulai látogatása is. Bonyhay Benjámin, a Me- zőberényben lakó megyei Számvevő, 1849. július 11-től főszámvevő írja „Petőfi Me- zőberényben" című cikké­ben (Vasárnapi Újság, 1881. február 27.): „Kedvező al­kuimul kínálkozott Petőfi szórakoztatására az én gya­kori berándulásom Gyulára, hová megyei számvevői hi­vatalom miatt be-be kellett rándulnom, s hova ő több ízben szívesen szegődött úti társamul. Itt nekem rendes szállásom lévén, miután ko­csimmal ott megállottám, Petőfi a megye főjegyzőjé­hez, a „Cimbalom” népszerű költője, Szakái Lajoshoz sietett, kinél akkoriban unokatestvére, Sárosi Gyula is gyakran időzött, s a lelkes és egymással költői és haza­fias érzelmekben rokon há­rom költő éjfélekig eltöltött barátságos beszélgetésben, s nyájas mulatozásban az időt egymással.” Valóban rokonok voltak: Sárosy radikális hangjával, Szakái költészetének népies irányával — dalai épp úgy bélevegyültek a népköltészet­be, mint a Petőfié —, s mindhárman egyek hazafias magatartásukban. A mulatozást nem kell a mai értelemben vett gond­talan iddogálásnak vennünk, inkább a régies jelentésben: időt tölteni, időzni értelem­ben. Farkas Ernőd még azt is tudni véli, hogy „egyre arról beszélgettek, hogy mi lesz a nemzettel, ha kicsa­varják kezéből a szabadság kardját. Petőfi azt mondta, hogy ha nagyon szorítják, ő Bem apóhoz megy, Erdély­be.” Ezt a baráti kört hangsú­lyozza Hatvány is, a költő gyulai látogatásával kapcso­latban: „Petőfinek, aki az élet gondjai ellen a feledsé- get tudvalevőleg írókollégái­nak körében kereste, ebben a vigasztalásban akkor volt utol szór része, amikor 1849 júliusában, Mezöberényböl Gyulára átrándulva, Sárosy Gyulával, és Szakái Lajos­sal elbeszélgetett, akiknek a társasélet gyönyöreit épp akkor köszönhette, amikor arra leginkább szüksége volt.” Dienes András 1960-ban megjelent könyvében helye­sen állapítja meg, hogy Pe­tőfi ezekben a napokban nem sokat tudhat az orszá­gos eseményekről. A legkö­zelebbi újság. a Szegedi Hírlap, hetenként kétszer je­lenik meg, tele „vicinális” hírekkel. A kormány hiva­talos lapja, a Közlöny, csak 13-án jelenik meg újra. A mindig jóleső baráti kört megtalálta Gyulán, az orszá­gos eseményekről azonban itt is alig hallhatott többet, mint Mezőberényben. Részt vett-e Petőfi vala­melyik megyegyűlésen? Ne­héz rá feleletet adni. A Bé­kés, 1899. aug. 6-i száma tar­talmazza Jeszenszky Károly mezőberényi lelkésznek a herényi Petőfi-ünnepségen mondott emlékbeszédét, melyben Jeszenszky Bony­hay hátrahagyott irataira hivatkozva közli a követke­zőket : „ .. . arra is tisztán emlékszem, hogy egykor Gyulán létünkkor éppen me­gyei bizottmányi gyűlést tartván, Petőfi is Szakái La­jossal, s velem együtt fel­jött a gyűlésterembe, ahol miután a zöld asztalnál neki is helyet csináltak, bizonyos — ha nem csalódom — az akkoriban a kultuszminiszter által megrendelt országos böjt feletti vitába ő is bele- ögyeledvén, hatásos nyilat­kozása által közfigyelem tárgya left — (majd így foly­tatja tovább, idézet nélkül) — s felismervén szájról száj­ra járt a hír az ő ottlétéről." Petőfi és a megye július 11-e előtti tájékozatlansága, a 9—10-i ülések tárgya és nyilvánossága, s végül egy Arany Jánoshoz írt, 11-i le­vél arra a következtetésre juttattak, hogy Petőfi csakis a 9-i, vagy 10-i gyűlésen vehetett részt, s mondhatta el sokáig emlékezetes felszó­lalását. Czeglédi Imre Gyula, Jókai u. 4. Ahol Petőfi Szakái Lajosnál vendégeske­dett Fotó és reprodukció: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom