Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-08 / 32. szám
1985. február 8., péntek {znünnüs Pro és kontra egy népcsoport megítélésében — Néni, mennyiért adja a krumplit? — kérdezte egy kamasz cigányfiú a piacon, majd lehajolt, hogy a portékát jobban szemügyre vegye. — Neked semennyiért, és a piszkos kezeddel ne merészelj hozzányúlni! Erre szót szó követett, amiből aztán elég nagy kalamajka keletkezett az elárusítóhelyen. Gyermekkori emlékeim közé tartozik viszont az a jelenet, amikor egy dunántúli kis falu boltjából a segédek seprűvel kiebrudal- ták a cigánylányokat, akikről később kiderült, hogy nem is loptak. Ha most az olvasó azt hiszi, hogy ez a cikk kizárólag e népcsoport „védelmében” Íródott, akkor máris el kell oszlatnom a kételyeket. Ugyanis e fenti két példával ellentétben bizony még napjainkban is akadnak negatív előjelű esetek, vagyis olyan szabálysértések, sőt, bűncselekmények, amelyeknek valóban cigányok voltak az elkövetői. Ilyenkor a közvélemény egy része — az előítéletektől' túlfűtve — hajlamos azonnal általánosítani, és a hatósági közegek keményebb fellépését kérni. Ingyenes óvodáztatás? Szükségtelen itt felsorolni azokat a párthatározatokot és kormányrendeleteket, amelyek a magyarországi cigányság helyzetének javításával kapcsolatos feladatokra vonatkoznak. E bonyolultnak és „kényesnek” tűnő problémakör végleges megoldása — amint ez köztudomású — nem megy máról holnapra. Mégis: az eltelt évtizedek kézzel fogható eredményei egyértelműen bizonyítják, hogy korántsem voltak hiábavalók az eddigi erőfeszítések. Például Békés megye mind több településén már felszámolták a putrikat, az egészségügyi és egyéb szempontból is erősen kifogásolható cigánytelepeket. Úgyszintén örvendetes az, hogy ha lassú ütemben is, de mind nagyobb számban járatják óvodába a szülők gyermekeiket, s hogy a felnőttek között egyre többen akadnak olyanok, akiknek már sokéves az állandó munka- viszonyuk. S itt a folyamatosságra, a helytállásra esik a fő hangsúly, ugyanis ezt a tendenciát kellene még tovább szélesíteni, erősíteni a nem dolgozók, illetve a csak alkalmi munkákat vállalók körében. Manapság már elég megbízható adatokkal rendelkeznek a megyei és helyi tanácsi, valamint társadalmi szervek. Eszerint megvan a lehetősége annak, hogy a legégetőbb teendők ellátásában maguk a hatóságok is még nagyobb haladást érjenek el. Az egyik városunk HNF- elnöksége nemrég a cigánylakosság élet- és munkakörülményeivel, az ezekhez fűződő célokkal, tennivalókkal kapcsolatos témát tűzött napirendre. A beszámoló elsősorban a szociálpolitikai problémákkal „terhelt” cigánylakosok helyzetét elemezte, és a korábban összeállított intézkedési terv végrehajtásának tapasztalatait ismertette. Kiderült, hogy ezen családokon belül nő a szaporulat, s ezáltal a gondok is tovább halmozódnak. Itt van mindjárt az óvodáztatás nehézsége, amely abból fakad, hogy a 3—6 év közötti cigánygyerekek 40— 50 százalékát szüleik ugyan beíratják, de a kicsiket ezután mégsem járatják ezekbe az intézményekbe. A HNF-testület tagjai abban látnák a megoldás kulcsát, ha ingyenessé, de egyúttal kötelezővé tennék — egy védő-óvó intézkedés keretében — részükre az óvodát. Nevezetesen, sok helyen az a tapasztalat, hogy a szülők nem fizetik a térítési díjakat, s ezért a gyermekek nem járhatnak óvodába. Ez viszont az ő további fejlődésükre hat hátrányosan. Rossz szomszédság Az ingyenes óvodáztatáshoz megfelelő feltételek szükségesek, vagyis meg kellene venni a felszereléseket. Nemcsak a pedagógusok, hanem a más munkakörben dolgozó szakemberek is egyre gyakrabban hangsúlyozzák: az általános iskolákban csökkenteni lehetne a túlkoros gyermekek számát, valamint a napközis, tanulószobás és diákotthoni ellátás fokozásával mérsékelni kellene a lemorzsolódás arányát. A cigányság jövőbeli szociális felemelkedésének és elfogadható viselkedéskultúrájának egyik záloga — a társadalmi segítségnyújtás mellett — a szülők szemléletformálásának eredményességében van. Hadd hozzam fel e megállapítás alátámasztására saját tanári gyakorlatomból származó tapasztalatomat, ugyanis felső tagozatos cigánygyerekeket egy bizonyos ideig magam is tanítottam. A korrekciós osztályba járók esetében — szellemi adottságuk, gyengébb felfogóképességük miatt — inkább tanulmányi eredményükkel, semmint magatartásukkal akad sok probléma. A „másik” tanulócsoporthoz tartozó néhány cigánygyereknek azonban már jobb volt az előmenetele. Sőt, olyan is akadt közöttük, aki csupa jó és jeles osztályzatot kapott dolgozatára, feleletére. Később 'megtudtam róla, hogy az otthon is feltűnő rendet tartó nagyanyja szigorúan neveli. Egyebek között ez meglátszott azon, hogy mindig szépen megfé- sülködve, tiszta ruhában jött az iskolába az unoka. Főként az óraközi szünetekben, de még hazafelé menet is megfigyeltem: semmiféle diszkriminációs jele sem bukkant fel annak, hogy a magyar tanulók mellőzik cigány társaikat. Ugyanakkor nem merném azt állítani, hogy ez mindenütt — különösen a felnőttek világában — így van. Nagyon sok ellenpéldát tudnának megemlíteni azok, akiknek a teljesen szabad, illetve szabados életformákhoz szokptt, az írott és íratlan erkölcsi és etikai normákat semmibe vevő cigány szomszédjaik vannak. Ezért jó néhányan igyekeznek minél előbb onnan elköltözni, még úgy is, hogy ingatlanukat, kertjüket áron alul értékesítik ... Politikai nevelő munka Az említett tanácskozáson szó esett arról, hogy bizonyos cigánycsaládokban szinte már hagyomány az oktatási intézmények mellőzése. Többnyire ez a magyarázata annak, hogy elég magas azoknak a 35 éven aluliaknak az aránya, akik az általános iskola egyetlen osztályát sem végezték el. A nők között is sok az analfabéta. A műveltség hiányával magyarázható: cigány lakos volt a feljelentetteknek 30 százaléka. Leggyakoribb szabálysértés a lótartással, a mezei lopással, a tankötelezettségi törvény be nem tartásával kapcsolatos. Sőt, előfordult már önkényes lakás- foglalás. Amint az egyik helyi vezető elmondotta, ehhez a népcsoporthoz tartozók közül többen kupeckodnak, és sokféle szabálysértésre hajlamosak. Nem lehet azonban minden rosszat a cigányok nyakába varrni. Például a településen a betöréssorozat elkövetői között nem volt cigány. Az állampolgárokat főként a cigányok nagy száma és utcai hangoskodása, randalírozása irritálja. Ennél viszont fölöttébb bosszantó, hogy a leszázalékolt, a rokkant és segélyből élő cigányfiatalok viszonylag sokan vannak. Kultúrálatlan körülmények között laknak, többnyire egészségtelen életmódot folytatnak, beleértve azt is, hogy rosszul táplálkoznak. Tulajdonképpen ezért sem képesek folyamatosan dolgozni. A cigány lakosok között akadnak viszont olyanok, akik az általános iskola elvégzése után szakmát tanulnak; vagy sportolnak; kulturálódnak; munkahelyükön hosszabb idő óta becsületesen dolgoznak, és igyekeznek rendben tartani lakásukat. Ám akad egy szűkebb réteg, amely jól él, már-már dúskál az anyagi javakban, s nem egyszer a tanácstörtvényt is megsérti. A cigányok között szintén vannak olyan típusok, akik a rendőrség nyilvántartása szerint „besurranásos” bűnözésre hajlamosak. Mindent egybevetve: igen összetett problémáról van szó. Már több fórumon követeltek határozottabb fellépést velük szemben, olykor még a túlzásokat, a meg nem engedett eszközök használatát is beleértve. Általában az a járható út, ha az illetékes szervek tovább tökéletesítenék a cigány lakossággal való foglalkozást, és még következetesebben végeznék a politikai-nevelő munkát’ körükben. Bukovinszky István Joggal lehelne mintázható... Annyit bosszankodik az ember a tömegközlekedés miatt, hogy kimondottan jólesik dicséretest is látni a sok fonákság után. Mert ugye bosszúság az, amikor a buszvezető látja, hogy a másik oldalról lihegve rohan az öregedő utas, hogy elérje még a járatot, de nincs annyi emberség benne, hogy megvárja őt. Szinte magában nevetve zárja le az ajtókat és indít. A szidást sem hallja meg. Jól is néznénk ki, ha a mi szoros járatidőnkkel megvárnánk minden későn érkező utast! — gondolja. Aztán a következő megállónál kiszáll a buszból, bemegy a szemközti ABC-be, vásárol magának 10 deka parizert meg negyed kiló kenyeret. Ha történetesen sokan állnak előtte, ötnyolc percet is várhatnak érkezésére a következő megállókon felszállók. Sajnos, éppen elég ehhez hasonló „jelenséggel” találkozni szerte a megyében, és egy részüket meg is írják az utasok. Ezért hat szinte üdítően a békéscsabai 8-as járat egyik buszvezetőjének magatartása, ami joggal lehetne mintázható. Békéscsabán, a Kazinczy úton, az építőipari vállalat előtti megállótól úgy este hét óra körül éppen hogy elindult a nyolcas, amikor a vezetője észrevette, hogy a bérházak felől nagy igyekezettel topogott és integetett a busz felé két idős asz- szony. Nemcsak megállt miattuk, hanem az ajtóhoz lépett és felsegítette a magas lépcsőkön a néniket. Hasonló emberséggel, figyelemmel viselkedik máskor is, amikor már mindenki „házon belül van”, de valaki még csak most tart sietve a buszhoz, s ki kell várni, míg odaér. Kivárja. Valahogyan tudja, hogy ő van az utasokért, s ha azok valami oknál fogva csak az utolsó percben érkeznek is a megállóhoz, az ő dolga, hogy munkahelyükre, a családjukhoz vagy egyéb céljaik rendeltetési helyére vigye őket* Pedig az ő járatideje is szoros. Mégsem késik soha a megállókhoz érkezéssel — vagy ha előfordul, az ilyen okok miatt van —, s a járat utasai szeretik, becsülik őt. Soha nincs okuk arra, hogy szidják és nyegle, figyelmetlen, embertelen magatartása miatt rajta keresztül kárhoztassák a tömegközlekedést is. Neve szerényen áll a busz műszerfalán: Me- dovarszki Pál. V. D. Az unokának, Gyöngyösre Ágnes és Zolika Megérkezett az újság Pusztaföldvári hétköznap — Mondjad csak, hogy szokták írni a születésnapra a köszöntést? — forgatja a pulton a képeslapot Cso- mány Imréné, Etuska néni, majd az elárusítónő segítségével a lapra kerül a sok jókívánság. — Az unokámnak lesz Gyöngyösre! — írja rá a címzést. — Aztán hogy került oda az unoka? — Hát rugdalózik. Focista. A fiam az Pesten lakik, vagy negyven éve, én meg itt Földváron. Négy éve, mióla szegény uram elment, egyedül. — Nem hívja a fia? — Hí az, de nem megyek. Pedig laktunk mink is tíz évet Pesten, a nyugdíjam is onnan kapom. — És miért jöttek vissza falura, Etuska néni? — Mer’ el se akartam menni innen. Innen, vagyis Pusztaföldvárról, az újfaluból, ami igen csendes ezen a napos, de hideg-szeles hétfő dél- előttön. Csak itt a boltban van egy kis mozgás. Éppen most érkezett a friss kenyér, megjött már a tej is. Amolyan mindenes központ ebben a falurészben ez a bolt: itt mérik a tüzelőolajat is, innen lehet telefonálni, ide érkezik minden délben a tanács kisautója, ami az ebédet hordja az idős embereknek. Ha elromlik a tv, a boltban lehet szólni, aztán a szerelő itt átveszi a címeket. Etuska néni neve is éppen most került föl a listára — antennát szeretne, mert nem tudja nézni a kettes műsort. Hogy ezzel is megvan, készséggel mesél tovább, árad belőle a szó. Olykor a szemét törli, aztán meg huncutul csippent, aszerint, miről beszélgetünk. — A múltkorában meg voltak a tanácstól összeírni az öregeket azzal, hogy lenne napközi otthon vagy mi, ott enni is adnak, meg le is lehet pihenni. Hát, nem tudom. Talán jó lesz, de állandóra nem mennék. Nem vagyok még olyan öreg, májusban lépek a nyolcvana- dikba, de elvesződök a kerttel. A szemem is jó, most is hoztam vagy hat könyvet a könyvtárból. * * * Az új falusi boltból Etuska néni nem túl pontos napközi otthonos hírével a tanácsházára visz bennünket a kíváncsiság. Kovács György vb-titkár bólogat: igen, felmérik az igényt, mert az elképzelések között szerepel az öregek napközije. A dolgok persze összefüggnek, ha őszre felépül öregfaluban az új négytantermes iskola, akkor átkerülne ide az újfalusi iskola, annak az épületébe az újfalusi óvoda, és az így megüresedő óvodaépület lehetne, az öregek napközije. S ezzel már az idei terveknél tartunk, ugyanis az új iskola befejezése és a gázbevezetés a legfontosabb most a faluban. A gerincvezeték már megvan — a nyomáscsökkentő és a fali gázkazán viszont hiánycikk. — Nagyon sok az új ház és zömmel a fiatalok építkeznek, többnyire persze szülői segítséggel.. Azt hallottuk, hogy még a közeli városból, Orosházáról is telepednek ide mostanában. Tényleg fiatalodik a falu? — váltunk témát. — A lélekszám-növekedés ugyan nem mutatható ki, de a nyolcvanas években megállt a csökkenés. Ez pedig, figyelembe véve az elhalálozásokat, valójában azt jelzi, hogy fiatalodik a falu. Nemcsak az építkezések szorgalmazásával, állami telkek kialakításával, hanem tanácsi- értékesítésű lakóházakkal is igyekszünk megtartani a lakosságot. * * * Takaros új ház a főutcán, a fiatal Zalai család otthona. Hiányzik még a kerítés, talán az emeleten is maradt belső munka, de a karácsonyt már itt ünnepelhették. A fiatalasszony varrónő. A műhelynek berendezett világos sarokszoba barátságos, akár Ágnes, a kislányos, okos szemű háziasszony, no és a „fiatalúr”, a féléves Zolika. — Már azt hittem, az SZTK-tól vannak — kínál hellyel bennünket Ágnes. — Havi 900 forintot szabtak ki rám, azt kérvényeztem, hogy csökkentsék, vagy kénytelen leszek szüneteltetni az ipart. Zolika mellett alig tudok vállalni, hát miből fizessek? A Zalai házaspár először Orosházán, egészen pontosan Gyopárosfürdőn, a férj édesanyjánál telepedett le. De Ágnes visszavágyott Földvárra, s végül nemcsak ők jöttek vissza, hanem a Zalai nagymama is itt vett magának házat. — Nem is vágyok a városba, higgyék el — lelköli a fiatalasszony. — Ha akarunk, innen is el lehet menni moziba, színházba. Hát nem?... * * * Itt az ebédidő, megélénkül a falu. Befut a busz is Orosházáról, s vele Szegedi Al- bertné gömbölyű, idősödő asszony. — Nekünk hozott-e valamit? — lép közelebb a biciklijére támaszkodó postáshoz, Gógán Jánosnéhoz, aki éppen egy divatlapot nyújt az ablakot nyitó Pacsika Pálnénak. — Ajtózárat kerestem, de nem kaptam — dohog Szegediné. — Azért nem jött haza üres kézzel — intek a csomagokra. — Hát, nem. Jó kis kartonanyagot kaptam, fehér falú, apró mintás, meg cipőt is. Ha már buszra ültem... — Bizony most már jobban meggondolja az ember, bemenjen-e a városba. Míg hat forint volt a jegy, kiló sóért is beutaztak, alig fértek föl a buszra — fűzi tovább a szót Pacsikáné. — És újság is kevesebb fogy az árváltozás óta? — Volt csökkenés — igazgatja a nagy táskát Gógán- né, vékony, de szívósnak látszó fiatalasszony —, de mostanra csak visszaigazodott, így szokott ez lenne ezzel is, mással is. Ha drágább is a tej, cukor, kávé, megvenni meg köll, akármennyi. Szerencsére a kertben sok minden megterem, van hízó is. Ahogy hallja az ember a rádiót, mi még csak hallgathatunk, ha drágul is, de minden van. * * * Aki először jár itt, nem egykönnyen találhat el a helyi Lenin Tsz központjába. Végighajtunk öregfalun, újfalun, aztán tovább az Orosháza—kaszaperi útra, majd onnan balra kacskaringé^ üzemi út vezet az egykori majorba, ahonnan ezt a jó hírű tsz-t igazgatják. Szász Lajos, az elnök éppen telefonál, dühösen vitatkozik valakivel. Befejezi, az elnöki irodába invitál, ahol lassan minden falat beborít az oklevél. — Hát mit csináljunk, ha még nincs kész a csirke, hiába héthetes, nem éri el a súlyt. Közben meg hoznák az új naposbaromfit, de hova tegyem? Bezzeg amikor az előző szállítmányt vártuk, egy hétig hitegettek, egy hétig fűtöttük az ólakat hiába — beszéli ki magából a bosszúságot. — Egyébként február 19-én lesz a közgyűlésünk, és nem állunk rosz- szul. A tervezettnél több, úgy 15,5 millió fölötti a nyereség, pedig 15 milliós árbevétel-kiesésünk volt kukoricából. Szerencsére a borsó, a búza és a cukorrépa is bejött, és az állattenyésztésnél is magasabb lett az árbevétel, mint .amit terveztünk. Á faluban többen is újságolták, hogy vezetőség- és elnökválasztás is lesz. — Igen, letelt, és nem volt olyan fekete ez az öt esztendő, még akkor se, ha két évben is sanyargatott az aszály. De hát a mezőgazdaság már csak ilyen ... Tóth Ibolya Fotó: Veress Erzsi
