Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
1985. február 16., szombat Látogatás Szereday Ilona műhelyében Január 24-én nyílt ipeg Szereday Ilona alkalmazott grafikai kiállítása a Munkácsy Múzeumban, Békéscsabán. Az élet sokféle területét érinti és legfőbb célja, hogy felhívja a figyelmet egves árukra, készítményekre, orientálja a közönséget a jó ízlés határán belül azok értékeire; jelzéseket tervez, melyek emblématikusan, röviden és frappánsan felhívják a nagyközönség figyelmét egy reklámozandó márkára, mely lehet egy használati cikk, de lehet egy gyár, vagy intézmény védjegye. A több funkciójú grafikai tevékenységében sokat számít az eredeti ötlet, mely szellemi izgalmat, vagy akár áramütést is képes mérni korunk emberére, ki a reklám- hadjáratok ráporozó baltacsapásainak súlya alatt szín- . te már apatikussá válik. Mint láthatjuk a kiállítás összképéből: Szereday Ilonától távol állnak a kiabáló, blikfangos-blöffös gesztusok, rám éppen halk szavú, szolid és decens, és éppen ezért behízelgő művészi és reklámfelfogásával tett meggyőző és figyélemébresz- tő hatást. A nemes és szolid orientális ugyanis mindig egyfajta biztonságot kell hogy jelentsen egy jó minőségű áruhoz való bizalmunkban. Még mielőtt elemeznénk a kiállítást, érdemes a rendezésről is beszélni, ami eléggé szokatlan kötöttséget mutat: Szereday Ilona kiállítására nem lehet közvetlenül bemenni, mert előbb a nemrégen nyílott, évenként szokásos gyermekrajz-kiállítás termein kell átmenni és csak úgy juthatunk a múzeum hátsó traktusában kialakított, elkerített helyre. Ez a kerített tér — bár szerény lehetőségeket kínál — mégis érdekes, inkább valami átriumra, kerengőre és a cirkuszok körbe való építkezésére emlékeztet, s így nekem még egy sajátos vásári, és komédia del arte hangulatot is idéz. Mindössze tizenöt lépés ez a tér körbejárva. A művésznő szellemesen kis fülkéket is kialakított e körben, afféle zsebkápolnák ezek, melyekben igen szerényen, de meggyőzően művészetéről vall nekünk. Végül is ebben az intim, játékosan közvetlen műhely-fészekben százötven alkotása kapott helyet: az utóbbi évek termése. Az alkotó 1952-ben született és 1980-ban szerzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán diplomát az alkalmazott grafikai szakon. Az itt bemutatott anyaga sokoldalú törekvéseiről győz meg annak ellenére, hogy sok alkotását nem tudta kiállítani. Akik azonban figyelemmel kísérték pályáját, meggyőződhettek arról, hogy Szereday Ilona rendszeresen részt vesz a jelentősebb nemzetközi, hazai és Békés megyei kiállításokon, munkáit díjakkal is honorálták. Karikázzunk körbe, de kedvessége folytán az átrium közepén is megállhatunk, úgyhogy minden művét jól láthatjuk, csupán a saját tengelyünk körül kell meglassan kimúlnak a közelmúlt monolitikus és eléggé egyféleségre kárhoztatott ideái, és ideáljai, és sikerül magyar vonatkozásban is egy sokoldalúbb, színesebb alkotói ideált megteremteni, és így közelebb kerülni európaiságunk jussához. Szereday Ilona ezen az úton jár, melyet a többszí- nűség, a többrétegűség jelfordulnunk, és így, ilyen kényelmesen, három méter távolságban mindent áttekinthetünk. Közelebbről szemlélve műveit kiemelkednek játékos bájukkal, csetlő-botló gyermeki, groteszk humorukkal a VII. nemzetközi bábfesztivál z'a készült plakáttervei, melyekkel 1984-ben találkozhattunk a fesztivál idején Békéscsaba hirdetőoszlopain. A 9 figurás tervből néhányat térben is kivitelezett és mint magasított félplasztikát ki is színezett. Ezek a játékos tervek a művész igazi örömélményéről és a gyermeklélekkel való azonosulásáról árulkodnak. Ügy hiszem munkásságának — mely napjainkban egyre virágzóbban bomlik ki —, fő irányvonalát jelöli ki. A kiállításán tükröződő többféleség azokat a lehetőséget feszegeti, melyek mint építőtéglák, majd szervesen illeszkedni fognak a már meglevő, de majd a jövőben létező törekvéseihez, útkereséséhez. Ilyen értelemben nagyon is rokonszenves ennek a megbízásokkal nem túlzottan ellátott alkotónak több irányú útkeresése. Remélve továbbá azt is, hogy lemez. Ez a nehezebb művészi út és a sorsuk is nehezebb a több rétegben kutatóknak. E tényeket meg kell említeni, mert nem szükségszerű a kereső-kutató művészek oly gyakori nehéz sorsa. Talán lehet még változtatni a régi szemléleten, és az olcsó, problémátlan művészet helyett, az újat és önmagát kutató alkotókat támogatni, és bízni jövőjük- ben. Szereday Ilona sokoldalú és tevékeny munkásságát látva, úgy ítélhetjük meg a kommentárokból, hogy kevés műve készült megbízásra. Pedig a megyének több nyomdája van, s ezek kulturális és reklámtevékenysége országos viszonylatban igen jelentős. A kiállításon bemutatott néhány filmplakátját eredetinek és sikeresnek találom, ilyen például a Vágtató huszárosztag című, a Néhány interjú magánügyben, a Variáció egy szerelemre. A Télapó és Mikulás, a szabadidő-eltöltést és kirándulást hirdető lapjai vidám színeikkel és lényegre törő rajzolatukkal, olykor tömör, a lényegeset szintetizáló szimbolikájukkal igen erős mintadarabjai az alkotó egy másik oldalának, mely már elvontabb és összevontabb kifejezése egy-egy témának. A legelvontabb, de nem kevésbé kifejező oldala a jelentések minimális sűrítését kifejező szférája, mely már a betűk alakjának tervezésével is utal magára a témára; néhány sikerült lettrista munkája arról árulkodik, hogy ezen a látszólag száraz, spekulatív területen is otthonosan mozog. Például a Rutex, a Texi és a Forum Hotel betűforma-kép- zései, vagy az Alkalmazott Grafika ’84. művésztelep plakátterve. Látunk a kiállításon ta- sakba csomagolt babákat is. Ezek Texi-babák: a kiállító-^ son részletesebben is megtudható, mit jelent a Texi rövidítés. Számomra még egy kicsit szokatlan a ta- sakolt játékbaba, mert én még fűrészporral kitömött fuszekliből készült babával játszottam 60 évvel ezelőtt. Ígérem, igyekezni fogok a korral haladni és a dobozokban adjusztált babák helyett megszokni a tasakol- tat — nem lesz nehéz. . . Mozgatható és fényre koncentrált plakát-film mobilja is a kereső művész egyik megnyilvánulása. A jelenlegi kiállításon nem láthatók az alkotó festményei, én azonban nem szeretném elhallgatni, hogy Szereday Ilona festményeivel is egyre gyakrabban találkozik a kiállításlátogató: így a dél-mggyarorsrági és a hódmezővásárhelyi tárlaton a közelmúltban. Utolsó összegző pillantást vetve az egészre, ezen írásomban végül is kollegális rokonszenvem szeretném kifejezni, szerénységében támogatni őt; a szakmai hibákat, nehézségeket, úgy gondolom, az alkotónak magának kell meglátni és magához mérni. Mint kolléga, azt is mondhatom, és elsősorban magamra vonatkoztatom, hogy a művészet nem egyébb, mint a hibák leküzdése, s hogy a művészi fejlődés csak a hibák meglátásán, kijavításán múlik, egyfajta tökéletesség megközelítése érdekében. Szívemből mondhatom tehát, hogy a békéscsabai Szereday Ilona kiállítása jelentős teljesítmény, és azt kívánom, hogy érdemes legyen a figyelemre és megbecsülésre. Schéner Mihály Balogh Ferenc: A polihisztor Jó sorsom ajándéka ez a mai nap, hogy itt lehetek Szeghalmon és találkozhatom gyermekkorom, ifjúságom emlékeivel. Valamikor tanyasi iskolába jártam, szüleim a békési határban éltek és 1931-ben (amikor én olyan nyolcéves lehettem), apám szánkóval vitt el az iskolába egy maihoz hasonló téli napon. A tanítónk mondta, hogy estére jöjjön vissza, mert vetített képes előadás lesz, olyan moziféle, csak állóképekkel, de az ám színesben lesz látható! Már délután szokatlan átalakítás történt a tanteremben, a falon függő táblára fehér lepedőt feszítettünk ki, a tanító úr titokzatos gépet vett elő egy ládából, sok-sok színes kis üveglappal, melyekhez nem volt szabad hozzányúlnunk (a titokzatos géphez, amelynek egyetlen nagy üvegszeme volt, nem is nagyon mertünk volna), csak figyeltük a készülődést. Villany akkoriban még az iskolában sem volt, s amikor a tanító úr begyújtotta a karbidlámpát, csodálkozva néztük a fehér lepedőn hirtelen megjelent hegyeket, ismeretlen városokat.. . Csak a karbid szagával nem tudtunk megbarátkozni. Akkor még nem tudhattam, hogy akkor találkoztam először Szeghalmi Gyula munkásságával, melynek gyermeki csodálata máig bennem él. De hát ki is volt Szeghalmi Gyula? Ma már bizonyossággal tudjuk, hogy olyan polihisztor pedagógus volt (vagyis nyelvezetünk szerint soktudomá- nyú tanár), akiben összesűrűsödött a történész, a földrajztudós, a régész, a muzeológus, az író, a festő, a fotográfus és nem utolsósorban a nép életét jobbító politikus. Szegeden született 1876. május. 1-én, Esztergomban tanítói oklevelet szerzett, 1902-ben került Szeghalomra néptanítóként. Részt vállal a közéleti munkában, előbb jegyzője a Földművelő Munkáskörnek, majd díszelnöke. Közben beutazza Európa nagy részét, fényképez, fest, hallgatja a pásztorok meséit; így született meg a „Végvidék mondaköre” című munkája, mely több kiadásban és öt nyelven is megjelent. Foglalkoztatta az iskolai szemléltetés és az iskolán kívüli népművelés, melynek eredményeként hasznosította 80 ezer diaképből álló gyűjteményét. Jelentős a fotó- szakírói tevékenysége, több könyvvel segítette elsősorban az amatőrök szakismeretét. Az első világháborúban haditudósító. Az 1918-as forradalom idején iskolai felügyeletet lát el, együtt dolgozik azzal a Zsila Gyulával, akinek a Tanácsköztársaság bukása után 1928-ig börtön, internálás, állásából való felfüggesztés a sorsa, amíg visszahelyezik igazgatói állásába. Történelmi könyvei a ’30-as években jelennek meg, megbecsült néprajzos, tagja volt a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaságnak, afrikai tanulmányútját a háború tette lehetetlenné. A felszabadulás Tatabányán éri, itt bányászmúzeumot szervez, rádióelőadásokat tart. Nyolcvanéves korában ment nyugdíjba, 1956-ban, az Elnöki Tanács a Munka Érdemérem arany fokozatával tüntette ki. Visszaköltözött Gyomára, medencecsonttörése miatt pesti kórházba került, itt halt meg 1963. szeptember 29-én. Jómagam, aki a könyvek őre és pásztora vagyok, bevallom, szelíd irigységgel szemlélem a jeles polihisztor, Szeghalmi Gyula könyveit, írásba rögzített szellemi hagyatékát. A történelmi, földrajzi, irodalmi művei mellett itt látható — korának világszínvonalán — fotográfusi ismereteket tartalmazó műve, nem is akárhol nyomva, mert 1906-ban a gyomai Kneréknél készült, gyönyörűszép szecessziós tipográfiával. A könyvet annak a duna- pentelei Rosty Pálnak ajánlotta — mint első magyar amatőrnek —, akit utazói, fotográfusi példaképének tartott. Rosty Pál emlékét a dunaújvárosi fotóbiennálé őrzi, Szeghalmi Gyulát pedig tanítványai, képeinek nézői és a haladó gondolkodás emberei nem felejtik. • Elhangzott a szeghalmi Sárréti Múzeumban, Szeghalmi Gyula fotográfiáinak, fényképezöeszközeinek, könyveinek és személyei tárgyainak kiállítás-megnyitóján, 1985. január 23-án. Bónus István: Eszti néném Dermedt, zúzmarái szívek között Mikor már bajos vígan élni, Jó a gondolat országútján Egy-egy emlékhez visszatérni. Kis faluban, kis fehér házban Élt szegényen anyám testvére. Mennyi terhet rakott a sorsa: Kendős vállára, gyenge testére! Mégis víg volt: tréfás, Eszti néném. Lényéből napsugár szállt felém. A barna, száraz kenyerét is Friss kalácsként eszegettem én. ö volt az adakozó jóság; Ragyogó, glóriás szeretet. Fáradt kezét most is látom, Nem felejtem, amit vele tett... Pedig rég néma, mozdulatlan; Virág nyit porló álma felett. Ám úgy érzem: langy szélben, néha Megsimítja árva fejemet... Dermedt, zúzmarás szívek között, Mikor már bajos vígan élni: Jó a gondolat országútján Eszti nénémhez visszatérni... Szeghalmi Gyula: Körös-part
