Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

1985. február 16., szombat IZHilUi-filtj KULTURÁLIS MELLÉKLET­A nyár allegóriája Múzeumi délelőtt Békésen, Nemes Dénessel A hetes szám nem különö­sebben érdekli Nemes Dé­nesi, a békési múzeum igaz­gatóját. Pedig a hetes sok­féle dologhoz kapcsolódik. Mondják, hogy az emberi test hétévenként szinte ki­cserélődik, van olyan, hogy hét szűk esztendő, meg „he­ten, mint a gonoszok” — Nemes Dénes a „bérház”-be- li iroda bőrfotelében csak mosolyog ezen. S hogy mi­ért a hetes szám emlegeté­se? Mert az igazgató hét éve, hogy Békésre jött, és valahogy most érkezett ide­je annak, hogy körbejárjuk kissé ezt a hét esztendőt. Mert azért a hét év már nagy idő. Annak már súlya van, lehet, kell is, hogy le­gyen. Hét év alatt meg lehet is­merni egy várost. Hét év alatt az itt lakóból békési lehet valaki. Ha múzeum­igazgatóról van szó, még az sem túlzás, ha azt mondom: patrióta. — Mennyire lettem béké­si? — fontolja a kérdést is­mételve. Lehetne erre egy- ' bői azt válaszolni, hogy tel­jesen. Igazából. És igaz is lenne. Csak sokkal bonyo­lultabb az egész, mint hogy ilyen fekete-fehér, igen-nem alapon elintézhessük. Kez­dem ott, hogy gyerekkorom­ban sok helyen laktunk. Szombathelyen születtem, aztán 10 éves koromban egy­szer csak Kecskeméten talál­tam magam. A legnyugatibb Dunántúl helyett a Duna— Tisza-közén. Az Alföldön. A kecskeméti Fürdő utca min­den gyereke engem, az ide­gent püfölt, aztán (mintha így lenne törvényszerű) be- # fogadtak. Akik bántottak, a legjobb barátaim lettek. Amikor Nagykőrösre men­tünk lakni, kezdődött min­den elölről. Amikor Angyal­földre (képzelheted), még inkább. Aztán angyalföldi srác lettem. A tanítóképző Pápán, az sem volt könnyű, mármint a beilleszkedés, ahogy mostanság mondjuk. Én bizony már gyerek- és kamaszkoromban rájöttem, hogy mindenütt vannak jó emberek, és olyanok, akik­kel nem szeretjük egymást. Tájtól, várostól függetlenül sok a jó, tisztességes ember, és az irigy, rosszindulatú, közönyös is. így kerek a vi­lág, mondhatnám a már szinte közhelyszavakkal. Bé­kés is a világ része. De amíg Békésre jöttem, történt ve­lem egy és más. Nem aka­rok ezekről sokat beszélni, de érdekes. Hallgasd meg, ha van időd. Amikor le­érettségiztem, felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szaká­ra. Meg a kollégiumba is, erről írásos értesítést kap­tam. Akkoriban már megint Vasban éltünk, egy kis fa­luban, beteg apámmal, aki alighogy megjött a hadifog­ságból, és nekem 30 forin­tot adott, a pesti útra. Az élethez. Pesten kiderült, hogy írás ide, írás oda: kollégiu- ^ mi hely nincs. Harminc fo­rintból albérlet? Képzelhe­ted! Aludtam (egy hasonló­képpen járt társammal) a Keletiben, meg a Keleti kül­ső falánál, a hordárkocsik alatt. Novemberig. Akkor kifagytam az időből, a rossz kis tavaszi kabátomból, meg a 30 forintomból is. Felad­tam. Hazamentem. Zsákol­tam a földművesszövetkezet gabonaraktárában, aztán „úgy adódott” (ez a két szó még sokszor visszatér), hogy körzeti ügyvezető elnök let­tem. Aztán kitettek, mert (állítólag) „kulákpártolás” bűnébe estem. Szóval, az öt­venes évek szele engem is megcsapott. - Aztán Pest, MTH intézeti nevelőnek, há­rom ilyenben is megfordul­tam. Jó iskola volt. ötven­egy ősz: katonaság, flotilla. Te, én valóban „örömkato­na” voltam! Gyönyörű két év volt. Függetlenített. DISZ- titkár lettem, 1952-ben meg­kaptam- az Aranykoszorús DISZ-jelvényt. íme! Régi újságkivágás, négy fiatal katona fényképe. Sor­ban a harmadik: Nemes Dé­nes matróz. — Tizedesként szereltem le. Víz, természet, napfény. Embert próbáló napok. Ne­kem szép volt, hiába is ta­gadnám. Aztán Kőszeg, MÁV-nevelőintézet. 1960- ban kaptam meg magyar— történelem szakos diplomá­mat. Onnan már a gimná­ziumban tanítottam, szintén Kőszegen. A múzeumi mun­ka? Ott kezdődött, fél állás­ban a kőszegi múzeumban. Szövényi Pista bácsi (hála neki) vezetett be a helytör­ténet rejtelmeibe. Sikeresen. Aztán megpályáztad Bé­kést. És hét év óta itt. A hét év alatt a Nagyházból igazibb múzeum lett. Meg­nyílt az iskolamúzeum első része, ha szabad így mon­dani, az iskolamesteri lakás. A földrengés után a „bér- ház"-ban a Békési Galéria. A Veress Endre-emlékszoba. (A Békésen született kiváló történettudósra, íróra emlé­kezve.) Időszaki kiállítások sora. A Nagyházban a „Bé­kési ünnepek és hétközna­pok’’, most készül a tarhosi emlékkiállítás. Lesz olyan is, hogy a „Körösvidék ma­darai”. Jeles sorozat! — Az, de ebben én úgy vagyok jelen (és ez most nem a kötelező szerénység), hogy amikor megpályáztam Békést, itt már régen elin­dult egy folyamat, hogy a város értékeit illő körülmé­nyek között felmutassák. Hogy legyen galéria, állan­dó kiállítás (persze ilyen, igazi állandó még nincs), meg egyebek. Például a ma­gyar tájház is megvolt már. És, hogy visszakanyarodjak a beszélgetésünk elejére: tu­dod, attól is békési lettem én (csak kimondom), hogy az elnökhelyettes, a város­nál, amikor először fogadott, azt mondta: „Azt kérjük, igyekezzen békési, jó ma­gyar ember lenni.” Most is hallom ezeket a szavakat, és becsülöm érte azt, aki ki­mondta. Szóval nem lettél filmren­dező, de lettél tanár és mu­zeológus. És (ezek szerint) békési is? Mennyiben? Mi­ből érzed ezt? — Abból, hogy tudok ha­ragudni, bosszankodni ezért a városért. Hogy mérges va­gyok, ha piszkosak az utcák, ha kilószámra szórják a sót télen, hogy nem tudok kö­zönyös lenni. Hogy azt sze­retném, ha szép fürdője ten­ne Békésnek, meg igazibb kisváros lenne. Hogy a hi­bák azért is bosszantanak, mert felteszem magamban: mit szólnak ehhez az ide­genek? A város vendégei? Én itthon vagyok, de aki nem itt van itthon? Nem mindegy, hogyan viszi hírét annak, amit itt lát... ... És következik a ven- déglátás elmaradhatatlan szertartása: a fekete. Amit ugyan a török időkben „fe­kete levesnek” tituláltak, és olyan összefüggésben lett „népi mondás”, hogy vala­mi jó után jön a „fekete le­ves”. Manapság már nincs ilyen hangulata a feketézés- nek, sőt. Hozzáteszünk még egy kis „szellemi nyújtózást” is, és sétálgatunk a galériá­ban. Csodálatos válogatás! A 19. század színe-java itt van. Nagy részük a békési táj, a Körösvidék szülötte, vagy ide kötődött valamiért, vagy barátja, művésztársa volt az innen indulóknak. Munká­csy, Jankó, Orlai, Jantyik . . . Hogy összevegyítve az idő­rendet, említsünk nagy ne­veket. . Aztán szobrok, a szá­zad reprezentánsai ezek is. Az üdítő séta után foly­tatjuk ott, ahol abbahagy­tuk. — A város. Látod, én is mennyit emlegetem. Hét év. .. Ügy látni a hely múltját, jelenét, jövőjét, ahogy az ős­honosok teszik.” igen a hét év, valóban nagy idő. Ha nem érezném köz­ben, hogy a város is elfoga­dott engem, nem is mertem volna mindazt elmondani, amit eddig feljegyeztél. Most az itt született, nagy törté­nettudós, író, Veress Endre foglalkoztat újból. Olvasom a korabeli lapokban (a bé­késiekben is) megjelent cik­keit Békésről. Egyre világo­sabb előttem, hogy jeles és nagy élet volt itt a múlt század végétől a harmincas évekig. Hozzátehetném, hogy: is. Veress Endre ezt az idő­szakot összegzi, láttatja, ér­ti. Nagyon érti! És érzi, ami azért a történetírásban is fontos. És az, hogy aki vala­hol arra adja a fejét, hogy a múlt emlékeit tárja fej a jelen számára (és őrzi a jö­vőnek), annak első dolga le­gyen: töviről hegyire megis­merkedni a hellyel, ahol dolgozik. Még inkább, ha idegenként érkezik. Szóval, hogy úgy lássa a hely múlt­ját, jelenét, jövőjét, ahogy a jól látó őshonosok teszik. Ez az, amire jövőt lehet építeni. És Nemes Dénes, hét év után, hogyan látja? Mi a dolga a békési múzeumnak? — Ami a többinek, habár alakultak közben múzeumok, nem mindig sok értelemmel. Ezzel nem azt mondom, hogy szükségtelenül alakultak. Csak lehet, hogy korán, ala­pok nélkül. Nálunk nincs ilyen baj. És el kell monda­nom (ez nagyon fontos), hogy én megmaradtam a múzeum­ban is pedagógusnak. En­gem állandóan az izgat, én állandóan azt kutatom, ho­gyan hasznosítható mindaz, amit egy múzeum össze­gyűjt, bemutat, az alsó és a középfokú oktatásban? Hogy olyat csináljunk, ami a közoktatás számára is hasznos. Persze ez csak a dolgok egyik oldala. A má­sik: megmutatni a várost az érkezőknek, az idegenforga­lom jeles helyévé lenni. De, hogy most nagyon „hivatalo­san” fogalmazzak: a múzeu­mok iskolai hasznosítása vé­leményem szerint a legfon­tosabb tennivaló. Hivatás. Ha mi nem segítjük a mű­vészetszeretet érzésének meg­alapozását, ha mi nem ad­juk hozzá lehetőségeinket ahhoz, hogy az ifjúság meg­értse, mi az, hogy a hely szelleme, mi az, hogy ma­gyarságtudat, akkor ki te­heti helyettünk? Tudod, én azt tartom, ha egy kisisko­lás a kezébe vehet egy bronzkori csákányt, egy szarmata edényt, vagy egy honfoglalás kori zablát, azt amíg él, el nem felejti! És azt sem, amit a tanárától (vagy a muzeológustól) ak­kor hall. Látszólag milyen egyszerű! De véghezvinni? Az már sokkal nehezebb. Elégedett vagy a hét bé­kési esztendőddel? Amit (munkatársaiddal, a város vezetőivel együtt) elértél? — Nem egészen. Sok min­dent nem tudtam úgy vég­hezvinni, ahogy szerettem volna. Ügy adódott (íme, a visszatérő két szó!), hogy a dolgok legjobb alakulása közben is csak aprókat le­het lépni, sőt a legszebb szárnyalás közben is meg kell állni. Tudomásul kell venni, hogy az ország gaz­dasági helyzete • a múzeum­ügy számára sem kedvező, talán a legkedvezőtlenebb. Az anyagi elismerés sincs az élvonalban, hogy úgy mond­jam. Nehéz. De hát: ez a dolgunk. Az irodában, a bőrfotelek felett Lotz Károly: A nyár allegóriája... A falon ti­zenkettőt üt egy régi inga­óra. Itt bent is, és odakint is a városban, dél van. In­dul a népvándorlás az étte­rembe. A Dübögőbé. Csípős még a levegő, de a Körös felől fűillat jön be a városba. Elmúlt egy délelőtt. Sass Ervin Szeghalmi Gyula: Pilisi táj Zelei Miklós: Az élet szebbik oldala kicsapódik egy április ajtaja kicsapódik mint egy biztosíték tódul be a sötét tódul a megfeketedett idő hívóban a fotók úsznak benne az egykori arcok mindegyikről azt hiszem hogy őt szeretem azóta is uramisten mi lesz így Szavak, szavak • • Üzenet Hosszas hallgatásnak kiáltás a vége. Sikoly, hörgés, dadogó csend. Pedig jó lenne szépen, tisztán, emberi hangon beszélni. Szót érteni a világgal — ha nem is mindenkivel, önmagámmal legalább, s a szellemileg egy- ívásúakkal. Remélni, hogy többen is vagyunk, hasonló húron pendülő'k, akik tisztességgel, alkotó módon sze­retnénk eltölteni a ránk szabott időt. Hagyni másokat is, kiteljesedésre, hiszen csak együtt tarthatjuk meg, s tán vihetjük előbbre az életet. Jókora felelősség! Le­gyűrni sok rossz féket, oda se figyelni egekig hallatszó ebcsaholásra, s tudni, hogy a jó utakon járó karaván­nal haladunk. Dolgozni, az értelmes munka gyümölcsét élvezni, és pihenni is mértékkel, okosan. Ügy gazdál­kodni önmagunkkal, a lehetőségekkel, hogy számvetés­kor ne kelljen megátkozni fogantatásunk pillanatát. Bi­zony, jó lenne! Parányi akvárium halacskáiban gyönyörködöm. Sze­mem előtt lebegnek a kecses lények, valamennyi külön csoda, meg nem ismételhető varázslat. Hamar kitanul­ták, hogy ha az üveg falát kocogtatom, olyankor finom­ságok hullanak a vízbe. Jönnek is szaporán, csipegetik a morzsánál kisebb falatokat. Szemlencse kérdése, ők bizonyára kerek sonkának látják a szárított vízi bolha darabkáit. Fura egyéniség a hím guppi: begyeskedve udvarol párjának, „teszi a szépet”, pedig az a színesebb, tarkább, pompázóbb. Négy üvegfal közti dévaj kergető­zéseiket látva arra gondolok, vajon nem kínzás-e, ami­kor néhány liter vízben próbálom pótolni tágas tavak, nyújtózó folyók szabadságát? Később megnyugtatom túl­finomult lelkiismeretem, hiszen ezeket a csöppségeket éppen azért válogatta, nemesítette a leleményes te­nyésztő, hogy szépséget, nyugalmat sugározzanak. Véd- telenségükkel pedig figyelmeztetnek: felelősséggel tar­tozunk egymásért. Azok is, akik kívül élünk az üveg­kalitkán. Nagy eseményeknek nézünk elébe, idén földközelben lesz a Halley üstökös. Láthatjuk ragyogását, sokáig em­lékezhetünk rá. Legközelebb 75 év múlva lesz véle ta­lálkozás, igaz, akkor már új nemzedékek csodálhatják. Persze, aki nagyon hosszúra tervezi az életét, akár ki­várhatja a következő randevút. A biztonság kedvéért értesítse embertársait, meg ne zavarják a köztes évtize­dekben. S ha lehet, maga se zaklasson másokat, hátha akadnak többen, vállalkozók. Égi jelenség adta az ötletet — csillagok különös állása ismétlődik majd kétszáz év múlva — üzenjek valamit kései utódoknak. Apáról fiúra szálljon a szó. Amikor a Vénusz, a Mars és a Sarkcsillag így meg így áll, tudják meg az unokák dédunokái, hogy élt 1985-ben egy em­ber, aki ... Megborzongtató! Neveik szerint három nem­zedékig ismerem az elődeimet. Találkozásom csak a nagyapámmal volt. -Minden előzmény „ősköd” számomra. Akik utánam következnek, velük sincs sokkal több esély. A hatalmas időfolyam röpke felvillanása csak az enyém — miénk! —, mégis minden jelen eggyéolvad valamennyi múlttal, s formálja a jövőt. Tevékeny éve­inkkel véshetünk néhány vonást a mintán. Rontót vagy építőt, tőlünk is függ. A többi nem a mi dolgunk. Andódy Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom