Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
1984. december 15., szombat o Új könyvek sorsváltozásainkról A Szépirodalmi három (Krúdy Gyula: Magyar tükör — Németh László: Irgalom — Sőtér István: Komoly ének), és a Kossuth egy (Tamás Aladár: Elveszett emberek) könyvéről szeretnék itt néhány érdeklődést felkeltő sort írni; ha lehet, a négy könyv egységes, egymás utáni, akár egyszerre történő tanulmányozását ajánlva a kedves olvasónak; holmi irodalmi „kvartett”-ként, melyben a hangszerek és hangváltások eltérősége mégis valami egységes „zenei-művészeti szövetet” ad: sorsváltozásaink tűnnek fel négy jeles magyar író remekműveinek fényénél; magyar éjszakák és nappalok, kegyetlen telek-tavaszok, füllesztő-iz- gatott nyarak, gyümölcsérlelő párás, meleg őszök; olyan ívfényizzással, hogy a pestbudai utcáktól és ismerősszép vidéki városoktól Moszkváig, Párizsig és La- tin-Amerikáig rengeteg mindent beláthatunk, igazságokkal, tévedésekkel, bűnökkel együtt; hogy aztán felfrissültén léphessünk tovább századvégi Magyarországunk reménykedő országútjain. A négy könyv témája lényegében egy: a magyarság (és a világ) sorsában lényeges fordulat következett be századunkban, olyan fordulat. melyet a négy író másmás módon és más-más társadalmi közegben vizsgál át, az írásművészet bonyolult röntgenképeivel. Krúdy 700 oldalas szocipgráfia-publicisz_ tikája az első világháború poklain át visz el a sorsdöntő forradalmakig — Snejder Fánitól az 1919-es margitszigeti szegénygyerekekig rengeteg mindent feltérképez. Nehéz a könyvet letenni, még nehezebb egyfolytában olvasni. Akárcsak Németh László „Irgalom”-ját, melyben látszólag az 1919 utáni továbbélés bonyolult anatómiája sejlik fel, valójában itt többről van szó: Kertész Ágnes, az elszegényedett polgárlány-orvostan- hallgató „szerelmi döntése” a jobbik énű polgárság finom átállását jelzi, s nemcsak ezt — korunk reális alternatíváját, az együttélés lehetőségét antagonisztikus ellentmondások között. Amit igazán egyfolytában lehet csak olvasni — s Kun Bélára emlékezve ez kivált ajánlható — az Tamás Aladár „Elvesztett emberek”-je, egy lenyűgöző portrévázlat Karikás Frigyesről, a hős forradalmárról, akit Kun Béla egyszer megkérdez: „Maga kommunista? Mert én nem tudom, az vagyok-e, korunkban, azt hiszem, igazán csak Lenin volt az ..Tamás Aladár százegynéhány oldalas kis remekműve nemcsak a századelő forradalmi világhangulatára, de az azt követő ellentmondásos világhelyzetre is rávilágít Karikás Frigyes tragikus sorsváltá- sain át, a szegedi Csillagbörtön komunista belvilágától az emigrációs élet kálváriáin át a fasizmus előestéjéig. Mindehhez szinte kísérteties hasonulással kapcsolódik Sőtér István novella- és ' esszékötete, mely kezdetben úgy tűnik, hogy mintha csak valamiféle humanista-antifasiszta szemle volna Szeged, Budapest, Párizs és még néhány más — tengerentúli — nagyváros tegnapi-mai világa felett, de aztán sorjáznak az emberi- írói kérdésfeltevések is a hogyanról, s a leglényegesebb dologról: marxista esz- mélésünkről, útkereséseinkről, egy mély elkötelezettség jegyében, s egy kiszéle- sülő érzelmi-eszmei-politi- kai szövetség jegyében — a tisztességért, emberi boldogulásért. Tamás Aladár és Sőtér István aránylag kis „betéteit” érzékelve ebben a bonyolult „kvartett”-ben nem lehet nem szó nélkül hagyni: olyan költők, olyan írók, alkotók ők (nem mintha Krúdy vagy Németh László életművének nem volnának csonka oldalai), akiket az élet el-elsodort az írástól, „nehéz régiókba” — ki tudja, mennyivel lettünk szegényebbek, hogy mással is foglalkoztak, mint csupán írással. (Műveik száma különben így is tetemes.) (Epilógusként legyen szabad itt egy merőben szubjektív vallomást tennem: a megyei lap olvasói megszokták talán már, hogy csökönyösen csak Krúdy írásaival foglalkoztam legtöbb írásomban, vagy olyanokkal, akik leírták valahol — mint Tamás Aladár is — hogy szeretik Krúdyt. Mint olyan író, akinek eddig csak egy könyve jelent meg, az is elég régen, a fel- szabadulás első könyvnapján, recenzióimban is egyfajta egysíkúság jellemzett — Krúdy magyarázása újra és újra. Szerintem ez életműnek is elég. De a véletlen olykor kifürkészhetetlen. Illés Endre maga is kiváló író, de egyben a Szépirodalmi igazgatója, Krúdy-recen- zióimat azzal jutalmazta, hogy más könyveket is megküldött nekem olvasásra. Ezek nagy része — egy verseskötet csak a kivétel — illeszkedett valahogy „krúdy- ságom”-hoz, miként itt kifejtettem. Mit mondhatok? Nem ismerek magamra? S hogy ez nem baj, mondhatnák frivol kritikusok? Ez van. Nem titkolom el, hogy gyarapodtam. És ezért itt is köszönetét szeretnék mondani Illés Endrének.) Bereez Miklós Kalcsó József: Vályogház Ihász-Kovács Éva: Égi Barbizonban In Memóriám Munkácsy Mibály Felleghintóján látom, ahogy Barbizonba igyekszik. Tetszik Neki a vágta, a lovak csodás magasokba repítik. , Emitt, balján a tejút-paletta, csillagból-kovácsolt létra fokán, ott fest, alkot napestig ... Otthonos mégis a táj. Örök szeme a hazára figyel, Pesten, Békéscsabán időzik, rejtőzik fényes magasokba s hasogat vásznat az Időből... Szíveinkben és csupa-színben köztünk élsz, nagy Kolorista, most is fested a Történelmet: kerekfejű Pilátust, latrot, tömeget, s festesz világnagy, égnyi keresztet, amelyre naponta felfeszülünk, modern Krisztus-modellnek. S egy-egy „izgága Jézus"-testre rá-meg-ráfested konok-szép, magyar fejed ... Kovács György: Azután pornak lenni Amikor régi házakon öreg esőcsatornák emlékeznek novemberi esőzésben Terhemre vagyok magamnak; hogy is ne lennék másnak. — Ideje már a hallgatásnak. Az elmúlásnak, a csöndnek, a semmirevárásnák. — Lehetni valakinek másnak. És sohasem átkozódni. Hinni: valahol várnak. Azután pornak lenni. Sárnak. Kalcsó József: Emlékkép Dér Endre: Ősz Most, hogy meg-megdöc- cen alattam a konflis, föl- idéződik bennem az a reggel, amikor életemben, először éreztem: nincs menekülés. Épp ilyen őszies napsütés volt azon a reggelen is, amikor átnyúltam fél fordulattal a férjem keze felé. ö ezúttal nem fogta meg a kezem — először, amióta együtt vagyunk —, s amikor simogató keresésemmel az arcát leltem meg, döbbenet ült az agyamra. Tudtam, hogy halott, ám roppant fürgeséggel még fölé hajoltam. Mint később az eltartóink elmondták, szokatlanul zaj nélküli volt a szobánk, reggelink a kisebb szobában érintetlen maradt, s ebből arra következtettek, hogy az utazással eltöltött hetek merítettek ki bennünket. Fásult zokogás, elernyedt ágykeresés, hosszas és moccanatlan üldögélés jellemezték a férjem halála után eltelt időszakot. Idő és érzés nélkül maradtam. „Nekem kellett volna előbb elmennem”, ismételtem újra és újra eltartóimnak. Ö egészségesen hagyott itt, engem, nagybeteget. A kihívott orvos eleinte megpróbált a lelkemre beszélni, megtanította az eltartóm feleségét, hogyan adja be nekem az Inzulin-injekciót, vigasztalgatott. — Eleinte. Később rám för- medt: „Tessék sétálni, élvezni az életet, maga nem beteg, maga egy szimuláns!” Nem jött ki többet hozzám. Az eltartóm felesége viszont annál többször keresett meg a szobában, tudta, hogy csak evéskor hagyom el az ágyat. Mindig mosolyogva közeledett felém, nem adott tanácsokat, de megsimogatta a könyveket, amelyeket magam mellé tettem az éjjeli- szekrényre, Egy Ady, a Hét évszázad magyar versei, meg Tolsztoj munkái. Ezeket a könyveket forgattam később, néha meghallgattam egy-egy Bach-művet, s egy-egy madrigált, vagy zsoltárrészletet lemezről. Később fürkészni kezdtem a körülöttem élőket. Eltartóm felesége továbbra is a régi, mosolygós, jóakaratú szépasszony maradt, épp, mint állandósuló lustaságom előtt. . . Néha ugyan megjegyezte: „Olga néni, maga régebben úgy tudta élvezni az életet!" Én bólogattam, de nem vallottam be, hogy most is élvezem az életet. Helyette inkább azt mondtam: — Okos asszony vagy te, Irénke! — Miért? — Mert szereted a férjed. — Meg a gyerekeimet. Mind a négyet. — A gyerekeidet együtt szereted a férjeddel^ — Ez természetes. Ez nem okosság. Talán lehet másképpen is? Ez a beszélgetésünk talán egy évvel ezelőtt hangzott el, amikor éppen Weöres Sándort olvasgattam: „Tao nem jó — a jó csak ölni tud / övéiért a gyöngét kínba hajtja / vagy gyöngét óv, s így korcsosul a fajta.” Ezeket a sorokat olvasva jutottak eszembe pedagógusélményeim, amikor egy-egy szülő fáradtságot nem ismerve zaklatott, virággal és csokoládéval halmozott el a jobb jegy reményében, s fölajánlotta szolgálatait külföldi útjaink lebonyolításában. — A nagylányod . már egyetemista, Irénke? — Igen — felelte kigyúlt arccal. — Annyi élménye van! S elmesélte a legnagyobb lány legújabb élményeit, holott én csak arra voltam kíváncsi: talán-tán az egyik szobámat szeretnék elvenni tőlem?! Hiszen négy gyereknél nem sok az a két szoba, amelyiket még a férjem — eltartásunk fejében — nekik juttatott. Férjem halála után há-' rom évvel a szüleim személyiségén gondolkodtam. Apám őszinte, tiszta ember volt, a fák iránti szenvedéllyel a szívében. Amikor anyám tíz hold földet örökölt a szülei után, apám beültette azt diófával, s mindenféle gyümölcs- és haszonfával.. Sok verejtékébe került, amíg a fák elérték nagykorúságukat, és termőre borultak. Szinte egyszerre virágzott minden fa a tíz hold földünkön, egyszerre hozott termést a sok fa, aztán haldokolni kezdett minden. „Nem kedvezett, az időjárás” — hajtogatta apám —, vagy: „Trágyázni fogom a földet”. Pedig sejtette, hogy mezőgazdász barátjának lesz majd igaza, aki óva intette annak a földnek a fásításától: „Mire termőre fordulnak a fák, a gyökerek olyan mélységbe ereszkednek, ahol már nincs számukra táplálék. Ez a föld veteményesnek, virágnak, búzának való. V Anyám jó kedélye és konyhaművészete sok barátot vonzott a házunkba. Páratlan, foszlós-puha kenyeret tudott anyám sütni, az 5 kertjében duzzadtak legbujábban a téglavörös muskátlik, és az illatos jácintok. Legújabban Manci nevű lovunkra gondolok. Apám vette még negyvenötben. Nem tudta, mért adják olyan olcsón Mancit, mivel nagyon szép, deres szőrű ló volt, engedelmes, ragaszkodó. Egyszer apám kocsi elé fogta, mi, gyerekek is a kocsin voltunk már, s Mancihoz beszéltünk, meg apámhoz. S amikor apám megrántotta az istrángot, Manci toporzé- kolni kezdett, s patája csapkodása nyomán a föld az arcunkba csapódott... Leszegett fejjel és fújva, elképesztő dühvei kezdett vágtába; majd szétesett a kocsi alattunk. Akkor jött rá apám, hogy „idegbeteg” a Manci: a háború kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkében. Egy alkalommal Manci nem arra ment, amerre apám hajtotta, hanem 'mint akit üldözőbe vettek, egy ismeretlen ösvényen csörtetett végig, s megállt egy idegen udvaron; leszegett fejjel várt. A kocsi éktelen zörgésére kijött a gazda, megveregette Manci szügyét, megsimogatta a sörényét, és közölte apámmal: — Ebben a házban lakott a ló gazdája a háború előtt, akit aztán elhurcoltak a nyilasok. Visszafelé már lépésben tette meg Manci az utat a mi tanyánkig. De attól kezdve egy hétig föl se kelt, nem evett és nem ivott. A hetedik napon szinte szökellve jött ki az istállóból, s lefeküdt a diófa alá. Ott nyúlt ki. Férjem halála után öt évre, telefonon egy konflist rendeltem, eltartóimnak azt mondtam, jól vagyok, ma én adtam 1 be magamnak az Inzulint, és kivitettem magamat apám valamikori „tündérkertjébe”. November volt, az ugar frissen feltörve, a földnek fűszeres illata volt, és én akkor lefeküdtem a feltört ugar melletti fűzfa alá, és elhatároztam: meghalok. Végrendeletemben mindent az eltartóimra hagytam. Mucsi József: A kidöntött fa Hátán a porhó jóízűt alszik. Gyökerét, gallyát rég feltüzelték. Hej! — holtában is késeli, sújtja nap sugara és a fekete ég. Szemében színek gálaruhában: mohazöld, katángszín meg fehér. Mintha most élné surján életét, amely egy toros világgal felér. Harkályok csőre koppan oldalán. Valahánynak megsúgja óhaját: Bárcsak zsendülne kifakult szívem, ha szelek hozzák a tavasz dalát!
