Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
1984. december 1., szombat Volt egyszer egy Kohán-műhely Akik nagypapa névnapjára készülnek... Gyermekkórus Eleken A Egy emlékezetes fellépésen I lletve van is. Merthogy nem szűnt meg. Senki sem mondta, hogy Kohán-műhely holnaptól nincs. Csak épp volt egy találkozó, s ott olyasmi történt, ami után senki nem volt, aki még egyszer ösz- szehívja a műhely tagjait. A Békés megye képzőművészeit tömöríteni igyekvő szervezet — melynek létrejöttét néhányan évtizedekig remélték, akarták — percek alatt széthullott. Persze, csak látszólag percek alatt. Mert az indulatok már rég ugrásra készen álltak. Nem vagyok hivatott a történet ismertetésére. Már csak azért sem, mert minél többet tudtam meg a Kohán- műhelyről, annál reménytelenebbnek éreztem az előzmények maradéktalan feltárását. Magam a műhely egyetlen rendezvényén sem voltam jelen; ez sem teszi könnyűvé a mozaikok összerakását. S talán legfőképpen az hajtott, hogy többen le akartak beszélni erről a témáról. Részben igazuk volt. Kár a történteken gyötrődni. Abból semmi sem jön ki, csak új vádak. Amit eddig leírtam, esetleg már abból is. Hiszen ebből kiderül, sok képzőművésszel beszéltem. De még többel nem. Ez már okot adhat a sértődésre az utóbbiaknak. Érzékenységben amúgy sem volt hiány egyik oldalon sem. Persze, ez természetes. A művészek — tudjuk jól —, túlérzékeny emberek. Érzékenységük szerves része tehetségüknek. Am eszembe sincs az érzékenységre rákenni mindent. Mert a Kohán-műhely csak nevében volt műhely. A tagok alkotói szemlélete — szerencsére! — semmilyen közös vonást nem mutatott, s a névfelvétel a Békés me- gyeiségnek és a végváréletnek jelentette egyfajta vállalását, s pillanatig sem kívánták a létrehozók a Ko- hán-életmű (újraértékelő) folytatását. A világ megközelítésének hasonlósága, vagy stiláris azonosságok nélkül, csupán általánosságokban lelni meg a közös célt, ugyancsak kevés ahhoz, hogy műhelyszerűen tudjalak a művészek együtt dolgozni, hatni egymásra, hogy legyen szívük, erejük, mer- szük bírálni a másikat, s legyen a másiknak egyénisége elviselni azt, s ereje nem megsértődni. Az egyre szaporodó Békés megyei képzőművészek tudni akartak egymásról, és tudatni akarták országgal-vi- lággal, hogy léteznek. Megismerni egymást, és együtt megismerni, amit lehet! Érezték, több van bennük, többre képesek, mint amit a megye határain túl tudnak róluk. Önnön fejlődésükhöz kevésnek tűntek a spontán találkozási lehetőségek. Ügy gondolták, hogy a szervezet rendezvényei, a műteremlátogatások, az utazások, a tapasztalatcserék, a viták, a véletlenszerű találkozási lehetőségek számát is szaporítják. Végül is kevés rendezvény valósult meg. A szakítás, bár heves volt, különösebb következmények nélkül maradt. Nem alakultak ki klikkek, a haraggal elválók A TIT gyulai városi szervezete segítséget szeretne nyújtani azoknak a fiataloknak, akik valamely felsőoktatási Intézménybe, főiskolára, egyetemre nyújtják be pályázatukat 1985- ben. A felvételi vizsgára való felkészülésben szükséges szakmai, módszertani útmutatást, a megszerzett tudás ellenőrzésének, önkontrolljának módját, a konzultációkat a TIT szakmai, egyetemi előkészítő tanfolyamai nyújtják. Kiváló szakemberek vezetik a tanfolyamot, amely 3 részből áll. Az első tanácskozás (2 óra) decemberben lesz. Ezt követi az ajánlott tankönyvek „klasszikus módszerekkel” történő áttanulmányozásának időszaka. A harmadik részben előkészítést, konnem kezdték „feljelentgetni" egymást. Sőt, hamarosan mindegyikükben feltámadt a hiányérzet a találkozási lehetőségek megszűnése miatt. Azóta is magányos farkasnak mondják magukat néhányan. Ha a megyei tanács utazást szervez egy más megyebeli kiállításra, többen jelentkeznek, mint régen, a Ko- ■ hán-műhely utazásaira. Újra éledt tehát az évekkel korábbi vágy az együtt- létre. Nem pont a Kohán- műhelyre. Valamire, bármire, alig körülirhatóra. Amibe bele lehet vinni a korábbi események tapasztalatait is. A kezdő lépést nincs ki megtegye. De erre a kezdő lépésre nem csupán a képzőművészek képtelenek, s nemcsak a Békés megyeiek. Mert minden vidéki városban hiányzik valami, ami megfelelne Budapest Fészek-klubjának. Ahol köny- nyedén találkozniuk lehet azoknak, akik ezekből a sokszor méltatlanul lebecsült kávéházi-éttermi ismeretségekből, majd rendszeressé váló beszélgetésekből fontos. impulziókat kaphatnak. Mert egy vidéki város kulturális kínálata semmiképp sem vetélkedhet a fővároséval. S egy vidéki Fészek-klub nemcsak a képzőművészek, színészek, írók, költők, zenészek, újságírók második vagy harmadik otthona lehetne, de a megye értelmiségének. Politikusok, építészek, iparművészek, tudósok, orvosok, pedagógusok, népművelők, közgazdászok, jogászok, akikben igény van az ismerkedésre, a szakmai és szakmán kívüli vitákra, és fogékonyak akarnak maradni még nyugdíj után is az újra, akár Budapesttől 200 kilométerre is. Mert ebbe a földrajzi helyzetben, és sok ebből következő hátrányos körülménybe bele kell nyugodnunk. De a belső elszigeteltségbe aligha. Ebben a Fészek-klubban természetesen lennének rendezvények is, amelyek nem feltétlenül lennének unalmasak. Ám minden, ami ott zajlana, tulajdonképpen a véletlenszerű, majd az ebből kinövő törvényszerű találkozások esélyét növelné. Persze jelenleg is van a felsorolt értelmiségiek némelyikének klubja, ám ezek belterjesek, s oda a másik terület képviselői nem szívesen látogatnak el. S ha létfejönne ez a Fészek-klub, az azonosan gondolkodók és alkotni akarók alapíthatnának emellett műhelyeket, köröket, legyenek bár ők festékcsorgatásra esküdt képzőművészek, akupunktúrát gyakorló orvosok, az automatikus írásban önnön arcukat meglelő irodalmárok, vagy a biokertészet nagyüzemi kiterjesztésén fáradozó tudósok ... ■ messzire kanyarodtam, s mégis bízok bénít I ne, hogy célegyenesben vagyok, mert égető hiányról beszéltem. Ha ez a klub létrejönne, áldásos hatását nemcsak az említettek érezhetnék, hanem mindazok, akik az ő munkájukat „használják” és élvezik. Vagyis mindenki. Ungár Tamás zultációt 1985 januárjától áprilisig hetenként egy-egy alkalommal tartanak. Az egyetemi előkészítő tanfolyamra jelentkezhetnek mindazok, akik jövőre érettségiznek, illetve akik már érettségi bizonyítvánnyal rendelkeznek és valamilyen üzemben vagy Intézményben dolgoznak, s nappali vagy levelező tagozatra készülnek. Egyetemi felvételi vizsga- előkészítőt indítanak biológia, matematika, fizika, földrajz, kémia, történelem, idegen nyelv, magyar tantárgyakból, szaktan- tárgyanként 52 órában. Jelentkezni december 10-lg lehet a TIT gyulai városi szervezete, Gyula, 48-as u. II. szám címén. Most aztán feladták a leckét Eleken! Tanácstalan vagyok. Ülök a fehér lap előtt, és töröm a fejem. Mire helyezzem inkább a hangsúlyt? Törzsök Attila lelkesedésére, aki oly sok éve egyengeti — többek között — az iskolai kórus sorsát? Vagy inkább azt a pezsgő zenei életet méltassam, mely már csak azért is dicséretes, mert Eleken se zeneiskola, se zenei általános? És akkor még mindig nem szóltam erről a mindenre elszánt kis csapatról, az iskola kórusáról, amely méltán vívott ki jó hírnevet megyeszerte ... Persze, ez a jobbik eset — biztatom magam —, mikor azt nem tudja az ember, hogy a sok jó közül melyik a legjobb ... Vágjunk hát bele ... „Egy szép kis csokrot szedtünk” Ilyenkor, kedd délután mindig ebben a tanteremben gyűlnek össze, szólampróbára. Sokan, úgy hatan, nyolcán még ebédelni sem mentek, hiszen akkor elkésnének, s ez itt, a kórus próbáin nem szokás. „Gyertek mind, no gyertek hát, gyűljön össze a család ...” kezdik énekelni. Zuckmayer Nagypapa névnapja című gyermekoperáját próbálják. Ülnek a padokban, s még a szövegkivonat fölé hajolva zengik; „Egy szép kis csokrot szedtünk” — közben a kicsik önfeledten harangoznak a lábukkal a zene ritmusára. Sajti Adrienn húgocskáját is elhozta a próbára. A kicsi tágra nyílt szemekkel hallgatja az áradó dallamot, aztán együtt indulnak haza . . . Törzsök Attila, a kórus vezetője ezúttal a zongoránál ül, onnan kísér, irányít, énekel... Nincs pihenés, újra és újra próbálnak mindent, hol a levegővételre, hol másra ügyelve. Aztán lassan véget ér a próba, csak néhányan maradunk a teremben beszélgetni. „Koncert" a fürdőkádban Bereczki Kati már negyedik éve tagja a kórusnak. Sőt... — Már harmadikos korunkban bejártunk a nagyok próbájára, akkor még csak mint hallgatóság. Aztán mikor lehetett, magunk is jelentkeztünk. — Ide nem jár senki muszájból — mondja Kapocsán Zoli is*1—, azt mondták, ha van kedvünk, jöjjünk, és nekünk volt, hogyne lett volna ... Püspöki Helga „felelőssége teljes tudatában nyilatkozik”, ő a kórustitkár-helyet- tes: — A szólamvezetők és a mi feladatunk az összetartás elősegítése és a fegyelmezés. — Ez utóbbi persze már nehezebb — kottyantja közbe Zsóri Erika —, a hátsó fertállyal, a nagyfiúkkal baj van néha. Lassan a legkisebb, Kovács Mariann megilletődött- sége is szertefoszlik. A nagyok társaságában szemmel láthatóan jól érzi magát: — Itt végre énekelhetek. Otthon csak a fürdőkádban tudom gyakorolni a Nagypapa névnapját, mert a testvérem, a Jani, állandóan magnózik. Hogy mit szólnak ehhez anyuék? ök az előadásokra sem jönnek el. Biztos sok a dolguk ... A nyolcadikos Brandt Szilvia az imént még csengő hangon énekelte a szólót, most a maguk között csak „őszinteségi rohamnak” nevezett összpróbák utáni megbeszélésekről mondja: — A- nyolcadikosok és a kórusvezetők ilyenkor beszélik meg a próba tanulságait. Ott aztán jókat szoktunk vitatkozni, mert sokszor engem, mint szólistát hibáztatnak, ha valami nem sikerül. Hagyományok Ez a megbeszélés már hagyomány a kórus életében, mint annyi minden egyéb. Törzsök Attilával — mikor minden gyerektől elbúcsúzunk — most e hagyományokról beszélgetünk. — A megyében, s úgy hiszem, országosan nagy gond, hogy kevés a gyermekkórusok fellépési lehetősége. Nos, ezért kell nekünk, magunknak gondoskodni arról, hogy rendszeresen közönség elé léphessünk. Az Éneklő Elek rendezvénysorozatról szól, melyet immár 10. alkalommal rendeztek meg áprilisban. Ilyenkor mindig valami újjal, nagyobb művel mutatkoznak be. Gyulán, a Kohán Múzeumban tartják évzáró hangversenyeiket. Részt vesznek az Éneklő Ifjúság rendezvényein ... Az anyák napi hangversenyt máig is emlegetik, olyan jól sikerült... Mindezek mellett természetesen az iskolai ünnepségek színvonalát is emelik műsorukkal ... — Természetesen szívesen töltjük együtt a szabad időt is. A fiúk már alig várják a Télapó-ünnepséget. Ilyenkor, és persze nőnapkor, mindig meglepik a lányokat valamivel. December 27-től rendezzük meg már ugyancsak hagyománnyá vált téli táborunkat ... Ilyenkor a feje tetejére állítják az iskolát. Minden szólam feldíszíti a maga „búvóhelyét”, ott próbálnak. Reggelente közösen fogyasztják el a dalosok „ajzószereit”, a mézet, a reszelt almát, a mustárt és társait. A tábor idején aztán a próba mellett jut idő a közös sportolásra és a szórakozásra is. Szilveszter napján, a záráskor, még pezsgőt is bontanak, melyet utána ünnepélyesen kiöntenek. — Mindennek nagy jelentősége van a kórus szervezeti életében. Ezek az együttlétek kovácsolják ösz- sze a közösséget, no meg a kemény munka. Mert abból nem engedünk. Ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy kell, vagy lemarad a tanulásban, csak annyit mondok, „nyissátok ki az ajtót, ilyen gyerek nem való közénk”. Volt már, aki bukásból tornászta fel magát néhány hét alatt a mi kedvünkért. Sok mindenről szó esik még: így arról, hogy kevés a jó tömegdal. Hogy szegényes a gyermekzene-irodalom. A régi, nagy mesterek alkotásai között nehéz „e korosztályra szabottat” találni. A mai alkotások között is igen kevés a színvonalas, jó gyermekdarab . . . Patrónusok Akadnak egyéb gondok is, hogy sok a gyerekek elfoglaltsága, s péntekre fáradtak. Hogy a szülők gyakran azzal büntetik őket, hogy nem jöhetnek próbára, s ezzel komoly gondot okoznak a többieknek is. És így tovább, és így tovább ... Szerencsére patrónusuk is akadt. Egy-egy nagyobb esemény alkalmával az egész tantestület melléjük áll. Csonka Barna immár 10 éve a lehető legönzetlenebbül kíséri a próbákat zongorán — ma éppen nem ért rá. — A legnagyobb pártfogónk azért talán mégis Gulyás Lajos zeneszerző. Az „Éneklő Elek”-en nem egyszer részt vett tanácsaival, rendszeresen segíti a kórust. Október 1-én, az idős mester születésnapján a kórus telefonon köszönti, mi mással, mint valamelyik szerzeményének eléneklésével... Vége a napnak, már sötétedik. Ám a gyerekek még otthon eldúdolják néhányszor az ismerős dallamokat. Talán többször is. A kórus vezetője is nyugodt lehet, nem csupán azért, mert emlékezetes perceket szerzett a kis dalosoknak, hanem mert így gondoskodnak Eleken a felnőtt-vegyesknrus utánpótlásáról is. És ők is szép eredményeket mondhatnak magukénak. De ez már egy másik riport témája lehet... Nagy Ágnes MOZI Széplány ajándékba Befűztem a papírt az írógépbe, megnéztem néhány kirakati fotót a filmből, hogy még egyszer és visszavonhatatlanul kijelenthessem: igazi Boccaccio-hősnő lehetne Clio Goldsmith (képünk), aki a világrészről világrészre röppenő „szuperhivatásos” széplányt alakítja Michel Lang legújabb olasz —francia filmjében, aztán nem jutott eszembe semmi. Mármint azon kívül, hogy Clio, hát szóval: rendezői telitalálat. Bocsánat, talán pontosabb úgy mondani, hogy „szereposztási telitalálat”. Aztán, hogy nem csak ezt kötelességem megállapítani, hanem némi tájékoztatást is nyújtani az olvasónak arról, hogy a megye- központ (egyetlen igazi) mozijának e heti premierfilmjétől mit várhat, ha megnézi, hogy a szépséges Clio bájain kívül kap-e még valamit, amit mozinak nevez a köztudat, nos, tehát erről is valamit. Kap. Ha nem zavarják a nézőtérre mindig befurakodó (kifizették a jegy árát, joguk van hozzá) barbár röhögök, akkor élvezheti a habnál könnyebb, de azért fordulatos és előre kitalálható történetet; jókat derülhet a nélkülözhetetlen félreértéseken, a helyzetkomikum sziporkázóan szellemes pillanatain, és néha még a jellemekből kikerekedő komikumon is: tehát nemcsak a széplányok (mert több is felvonul belőlük Clio mellett) köthetik le a figyelmét. Amikor pedig kicsit lelassul az egész, mert ez a „rém” egyetlen, hasonló mozifilmet sem kerül el, akkor következnek az úgynevezett „idegenforgalmi” részletek, ezúttal Velence fentről, Velence lentről, a Szent Márk tér, a harangokat döngető bronzemberek, a Doge-palo- ta, a gondolák, hidak: mintha csak ott lennél te is (bocsánat a tegezésért) kedves néző, és részese lennél a varázslatnak, melyet az ódon kövek, a gyönyörű paloták, a romantikus hangulat áraszt. „Egy éj Velencében" jut (furfangos ötletből) ajándékul a filmbeli, nyugdíjba önként búcsúzó Gré- goirenak, akit lephetnének-e * meg szebb ajándékkal vicces kollégái, mint azzal, hogy az összedobott pénzből megveszik neki Clio-t, azaz a filmbeli Barbarát, vele a Velencébe szóló vasúti jegyet és a legelőkelőbb szálloda legelőkelőbb apartmanját. Hősünk semmit sem sejt, semmit nem tud, azt hiszi, ellenállhatatlan férfiassága a hódítás egyetlen magyarázata, de legalább (kacsint le onnan fentről a láthatatlan rendező) egy velencei éjszakára királyian érzi magát... Most, ahogy visszanézek jegyzetem első soraira, és látom, hogy azt írtam: Clion kívül nem jut eszembe semmi, nos: be kell vallanom, hogy tévedtem. Persze Os- cart soha nem kap a Széplány ajándékba, de még Oszkárkát sem, a közönség azonban kap egy frivol kis mesét, és elnézheti, hogyan fodrozódik a tenger Velence előtt, és hogyan csetlik-bot- lik (de azért a talpán marad) a párizsi kishivatalnok a nagy tréfa közepette. Clio elrepül, mert New York-ba szólítja a „kötelesség”, Gré- goire marad, és marad An- tonella is (Claudia Cardina- le), aki kilép az anya- és feleségszerepből, és kivirágzik, mint nyáron a piros leander a tengerparton. Ezzel vége a vetítésnek, el is felejthetjük az egészet... De az a Velence, az valóban megejtően szép. , . Egyetemi előkészítő Gyulán