Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

1984. december 1., szombat Volt egyszer egy Kohán-műhely Akik nagypapa névnapjára készülnek... Gyermekkórus Eleken A Egy emlékezetes fellépésen I lletve van is. Mert­hogy nem szűnt meg. Senki sem mondta, hogy Kohán-műhely holnap­tól nincs. Csak épp volt egy találkozó, s ott olyasmi tör­tént, ami után senki nem volt, aki még egyszer ösz- szehívja a műhely tagjait. A Békés megye képzőművé­szeit tömöríteni igyekvő szervezet — melynek létre­jöttét néhányan évtizedekig remélték, akarták — percek alatt széthullott. Persze, csak látszólag percek alatt. Mert az indulatok már rég ugrásra készen álltak. Nem vagyok hivatott a történet ismertetésére. Már csak azért sem, mert minél többet tudtam meg a Kohán- műhelyről, annál reményte­lenebbnek éreztem az előz­mények maradéktalan fel­tárását. Magam a műhely egyetlen rendezvényén sem voltam jelen; ez sem teszi könnyűvé a mozaikok össze­rakását. S talán legfőképpen az hajtott, hogy többen le akartak beszélni erről a té­máról. Részben igazuk volt. Kár a történteken gyötrődni. Ab­ból semmi sem jön ki, csak új vádak. Amit eddig leír­tam, esetleg már abból is. Hiszen ebből kiderül, sok képzőművésszel beszéltem. De még többel nem. Ez már okot adhat a sértődésre az utóbbiaknak. Érzékenység­ben amúgy sem volt hiány egyik oldalon sem. Persze, ez természetes. A művészek — tudjuk jól —, túlérzékeny emberek. Érzékenységük szerves része tehetségüknek. Am eszembe sincs az érzé­kenységre rákenni mindent. Mert a Kohán-műhely csak nevében volt műhely. A tagok alkotói szemlélete — szerencsére! — semmilyen közös vonást nem mutatott, s a névfelvétel a Békés me- gyeiségnek és a végvárélet­nek jelentette egyfajta vál­lalását, s pillanatig sem kí­vánták a létrehozók a Ko- hán-életmű (újraértékelő) folytatását. A világ megkö­zelítésének hasonlósága, vagy stiláris azonosságok nélkül, csupán általánosságokban lelni meg a közös célt, ugyancsak kevés ahhoz, hogy műhelyszerűen tudja­lak a művészek együtt dol­gozni, hatni egymásra, hogy legyen szívük, erejük, mer- szük bírálni a másikat, s le­gyen a másiknak egyénisége elviselni azt, s ereje nem megsértődni. Az egyre szaporodó Békés megyei képzőművészek tud­ni akartak egymásról, és tu­datni akarták országgal-vi- lággal, hogy léteznek. Meg­ismerni egymást, és együtt megismerni, amit lehet! Érezték, több van bennük, többre képesek, mint amit a megye határain túl tudnak róluk. Önnön fejlődésükhöz kevésnek tűntek a spontán találkozási lehetőségek. Ügy gondolták, hogy a szervezet rendezvényei, a műteremlá­togatások, az utazások, a ta­pasztalatcserék, a viták, a véletlenszerű találkozási le­hetőségek számát is szapo­rítják. Végül is kevés rendez­vény valósult meg. A szakí­tás, bár heves volt, különö­sebb következmények nélkül maradt. Nem alakultak ki klikkek, a haraggal elválók A TIT gyulai városi szerve­zete segítséget szeretne nyújta­ni azoknak a fiataloknak, akik valamely felsőoktatási Intéz­ménybe, főiskolára, egyetemre nyújtják be pályázatukat 1985- ben. A felvételi vizsgára való felkészülésben szükséges szak­mai, módszertani útmutatást, a megszerzett tudás ellenőrzésé­nek, önkontrolljának módját, a konzultációkat a TIT szakmai, egyetemi előkészítő tanfolyamai nyújtják. Kiváló szakemberek vezetik a tanfolyamot, amely 3 részből áll. Az első tanácskozás (2 óra) de­cemberben lesz. Ezt követi az ajánlott tankönyvek „klasszikus módszerekkel” történő áttanul­mányozásának időszaka. A har­madik részben előkészítést, kon­nem kezdték „feljelentgetni" egymást. Sőt, hamarosan mindegyikükben feltámadt a hiányérzet a találkozási le­hetőségek megszűnése miatt. Azóta is magányos farkasnak mondják magukat néhányan. Ha a megyei tanács utazást szervez egy más megyebeli kiállításra, többen jelent­keznek, mint régen, a Ko- ■ hán-műhely utazásaira. Újra éledt tehát az évek­kel korábbi vágy az együtt- létre. Nem pont a Kohán- műhelyre. Valamire, bármi­re, alig körülirhatóra. Amibe bele lehet vinni a korábbi események tapasztalatait is. A kezdő lépést nincs ki meg­tegye. De erre a kezdő lé­pésre nem csupán a képző­művészek képtelenek, s nemcsak a Békés megyeiek. Mert minden vidéki város­ban hiányzik valami, ami megfelelne Budapest Fé­szek-klubjának. Ahol köny- nyedén találkozniuk lehet azoknak, akik ezekből a sok­szor méltatlanul lebecsült kávéházi-éttermi ismeret­ségekből, majd rendszeressé váló beszélgetésekből fon­tos. impulziókat kaphatnak. Mert egy vidéki város kulturális kínálata semmi­képp sem vetélkedhet a fő­városéval. S egy vidéki Fé­szek-klub nemcsak a kép­zőművészek, színészek, írók, költők, zenészek, újságírók második vagy harmadik ott­hona lehetne, de a megye ér­telmiségének. Politikusok, építészek, iparművészek, tu­dósok, orvosok, pedagógusok, népművelők, közgazdászok, jogászok, akikben igény van az ismerkedésre, a szakmai és szakmán kívüli vitákra, és fogékonyak akarnak marad­ni még nyugdíj után is az újra, akár Budapesttől 200 kilométerre is. Mert ebbe a földrajzi helyzetben, és sok ebből következő hátrányos körülménybe bele kell nyu­godnunk. De a belső elszige­teltségbe aligha. Ebben a Fészek-klubban természetesen lennének ren­dezvények is, amelyek nem feltétlenül lennének unalma­sak. Ám minden, ami ott zajlana, tulajdonképpen a véletlenszerű, majd az ebből kinövő törvényszerű találko­zások esélyét növelné. Per­sze jelenleg is van a felso­rolt értelmiségiek némelyi­kének klubja, ám ezek bel­terjesek, s oda a másik te­rület képviselői nem szíve­sen látogatnak el. S ha létfejönne ez a Fé­szek-klub, az azonosan gon­dolkodók és alkotni akarók alapíthatnának emellett mű­helyeket, köröket, legyenek bár ők festékcsorgatásra es­küdt képzőművészek, aku­punktúrát gyakorló orvo­sok, az automatikus írásban önnön arcukat meglelő iro­dalmárok, vagy a biokerté­szet nagyüzemi kiterjeszté­sén fáradozó tudósok ... ■ messzire kanyarodtam, s mégis bízok bén­ít I ne, hogy célegyenes­ben vagyok, mert égető hi­ányról beszéltem. Ha ez a klub létrejönne, áldásos ha­tását nemcsak az említettek érezhetnék, hanem mind­azok, akik az ő munkájukat „használják” és élvezik. Vagyis mindenki. Ungár Tamás zultációt 1985 januárjától ápri­lisig hetenként egy-egy alka­lommal tartanak. Az egyetemi előkészítő tanfo­lyamra jelentkezhetnek mind­azok, akik jövőre érettségiznek, illetve akik már érettségi bizo­nyítvánnyal rendelkeznek és va­lamilyen üzemben vagy Intéz­ményben dolgoznak, s nappali vagy levelező tagozatra készül­nek. Egyetemi felvételi vizsga- előkészítőt indítanak biológia, matematika, fizika, földrajz, ké­mia, történelem, idegen nyelv, magyar tantárgyakból, szaktan- tárgyanként 52 órában. Jelentkezni december 10-lg le­het a TIT gyulai városi szer­vezete, Gyula, 48-as u. II. szám címén. Most aztán feladták a lec­két Eleken! Tanácstalan va­gyok. Ülök a fehér lap előtt, és töröm a fejem. Mire he­lyezzem inkább a hangsúlyt? Törzsök Attila lelkesedésére, aki oly sok éve egyengeti — többek között — az iskolai kórus sorsát? Vagy inkább azt a pezsgő zenei életet méltassam, mely már csak azért is dicséretes, mert Eleken se zeneiskola, se ze­nei általános? És akkor még mindig nem szóltam erről a mindenre elszánt kis csapat­ról, az iskola kórusáról, amely méltán vívott ki jó hírnevet megyeszerte ... Persze, ez a jobbik eset — biztatom magam —, mikor azt nem tudja az ember, hogy a sok jó közül melyik a legjobb ... Vágjunk hát be­le ... „Egy szép kis csokrot szedtünk” Ilyenkor, kedd délután mindig ebben a tanterem­ben gyűlnek össze, szólam­próbára. Sokan, úgy hatan, nyolcán még ebédelni sem mentek, hiszen akkor elkés­nének, s ez itt, a kórus pró­báin nem szokás. „Gyertek mind, no gyer­tek hát, gyűljön össze a csa­lád ...” kezdik énekelni. Zuckmayer Nagypapa név­napja című gyermekoperáját próbálják. Ülnek a padok­ban, s még a szövegkivonat fölé hajolva zengik; „Egy szép kis csokrot szedtünk” — közben a kicsik önfeled­ten harangoznak a lábukkal a zene ritmusára. Sajti Ad­rienn húgocskáját is elhozta a próbára. A kicsi tágra nyílt szemekkel hallgatja az áradó dallamot, aztán együtt indulnak haza . . . Törzsök Attila, a kórus vezetője ezúttal a zongorá­nál ül, onnan kísér, irányít, énekel... Nincs pihenés, új­ra és újra próbálnak min­dent, hol a levegővételre, hol másra ügyelve. Aztán las­san véget ér a próba, csak néhányan maradunk a te­remben beszélgetni. „Koncert" a fürdőkádban Bereczki Kati már negye­dik éve tagja a kórusnak. Sőt... — Már harmadikos ko­runkban bejártunk a nagyok próbájára, akkor még csak mint hallgatóság. Aztán mi­kor lehetett, magunk is je­lentkeztünk. — Ide nem jár senki mu­szájból — mondja Kapocsán Zoli is*1—, azt mondták, ha van kedvünk, jöjjünk, és nekünk volt, hogyne lett vol­na ... Püspöki Helga „felelőssége teljes tudatában nyilatko­zik”, ő a kórustitkár-helyet- tes: — A szólamvezetők és a mi feladatunk az összetartás elősegítése és a fegyelmezés. — Ez utóbbi persze már nehezebb — kottyantja köz­be Zsóri Erika —, a hátsó fertállyal, a nagyfiúkkal baj van néha. Lassan a legkisebb, Ko­vács Mariann megilletődött- sége is szertefoszlik. A na­gyok társaságában szemmel láthatóan jól érzi magát: — Itt végre énekelhetek. Otthon csak a fürdőkádban tudom gyakorolni a Nagy­papa névnapját, mert a test­vérem, a Jani, állandóan magnózik. Hogy mit szólnak ehhez anyuék? ök az elő­adásokra sem jönnek el. Biztos sok a dolguk ... A nyolcadikos Brandt Szilvia az imént még csengő hangon énekelte a szólót, most a maguk között csak „őszinteségi rohamnak” ne­vezett összpróbák utáni meg­beszélésekről mondja: — A- nyolcadikosok és a kórusvezetők ilyenkor be­szélik meg a próba tanulsá­gait. Ott aztán jókat szok­tunk vitatkozni, mert sok­szor engem, mint szólistát hibáztatnak, ha valami nem sikerül. Hagyományok Ez a megbeszélés már ha­gyomány a kórus életében, mint annyi minden egyéb. Törzsök Attilával — mikor minden gyerektől elbúcsú­zunk — most e hagyomá­nyokról beszélgetünk. — A megyében, s úgy hi­szem, országosan nagy gond, hogy kevés a gyermekkóru­sok fellépési lehetősége. Nos, ezért kell nekünk, magunk­nak gondoskodni arról, hogy rendszeresen közönség elé léphessünk. Az Éneklő Elek rendez­vénysorozatról szól, melyet immár 10. alkalommal ren­deztek meg áprilisban. Ilyen­kor mindig valami újjal, na­gyobb művel mutatkoznak be. Gyulán, a Kohán Múze­umban tartják évzáró hang­versenyeiket. Részt vesznek az Éneklő Ifjúság rendezvé­nyein ... Az anyák napi hangversenyt máig is emle­getik, olyan jól sikerült... Mindezek mellett természe­tesen az iskolai ünnepségek színvonalát is emelik műso­rukkal ... — Természetesen szívesen töltjük együtt a szabad időt is. A fiúk már alig várják a Télapó-ünnepséget. Ilyenkor, és persze nőnapkor, mindig meglepik a lányokat vala­mivel. December 27-től ren­dezzük meg már ugyancsak hagyománnyá vált téli tábo­runkat ... Ilyenkor a feje tetejére ál­lítják az iskolát. Minden szólam feldíszíti a maga „búvóhelyét”, ott próbálnak. Reggelente közösen fo­gyasztják el a dalosok „ajzó­szereit”, a mézet, a reszelt almát, a mustárt és társait. A tábor idején aztán a pró­ba mellett jut idő a közös sportolásra és a szórakozás­ra is. Szilveszter napján, a záráskor, még pezsgőt is bontanak, melyet utána ün­nepélyesen kiöntenek. — Mindennek nagy jelen­tősége van a kórus szerve­zeti életében. Ezek az együttlétek kovácsolják ösz- sze a közösséget, no meg a kemény munka. Mert abból nem engedünk. Ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy kell, vagy lemarad a tanu­lásban, csak annyit mondok, „nyissátok ki az ajtót, ilyen gyerek nem való közénk”. Volt már, aki bukásból tor­nászta fel magát néhány hét alatt a mi kedvünkért. Sok mindenről szó esik még: így arról, hogy kevés a jó tömegdal. Hogy szegényes a gyermekzene-irodalom. A régi, nagy mesterek alkotá­sai között nehéz „e korosz­tályra szabottat” találni. A mai alkotások között is igen kevés a színvonalas, jó gyermekdarab . . . Patrónusok Akadnak egyéb gondok is, hogy sok a gyerekek elfog­laltsága, s péntekre fárad­tak. Hogy a szülők gyakran azzal büntetik őket, hogy nem jöhetnek próbára, s ez­zel komoly gondot okoznak a többieknek is. És így to­vább, és így tovább ... Szerencsére patrónusuk is akadt. Egy-egy nagyobb ese­mény alkalmával az egész tantestület melléjük áll. Csonka Barna immár 10 éve a lehető legönzetlenebbül kí­séri a próbákat zongorán — ma éppen nem ért rá. — A legnagyobb pártfo­gónk azért talán mégis Gu­lyás Lajos zeneszerző. Az „Éneklő Elek”-en nem egy­szer részt vett tanácsaival, rendszeresen segíti a kórust. Október 1-én, az idős mes­ter születésnapján a kórus telefonon köszönti, mi más­sal, mint valamelyik szerze­ményének eléneklésével... Vége a napnak, már söté­tedik. Ám a gyerekek még otthon eldúdolják néhány­szor az ismerős dallamokat. Talán többször is. A kórus vezetője is nyugodt lehet, nem csupán azért, mert em­lékezetes perceket szerzett a kis dalosoknak, hanem mert így gondoskodnak Eleken a felnőtt-vegyesknrus után­pótlásáról is. És ők is szép eredményeket mondhatnak magukénak. De ez már egy másik riport témája lehet... Nagy Ágnes MOZI Széplány ajándékba Befűztem a papírt az író­gépbe, megnéztem néhány kirakati fotót a filmből, hogy még egyszer és vissza­vonhatatlanul kijelenthes­sem: igazi Boccaccio-hősnő lehetne Clio Goldsmith (ké­pünk), aki a világrészről vi­lágrészre röppenő „szuperhi­vatásos” széplányt alakítja Michel Lang legújabb olasz —francia filmjében, aztán nem jutott eszembe semmi. Mármint azon kívül, hogy Clio, hát szóval: rendezői telitalálat. Bocsánat, talán pontosabb úgy mondani, hogy „szereposztási telitalá­lat”. Aztán, hogy nem csak ezt kötelességem megállapí­tani, hanem némi tájékozta­tást is nyújtani az olvasó­nak arról, hogy a megye- központ (egyetlen igazi) mo­zijának e heti premierfilm­jétől mit várhat, ha megné­zi, hogy a szépséges Clio bájain kívül kap-e még va­lamit, amit mozinak nevez a köztudat, nos, tehát erről is valamit. Kap. Ha nem zavarják a nézőtérre mindig befurako­dó (kifizették a jegy árát, joguk van hozzá) barbár rö­högök, akkor élvezheti a habnál könnyebb, de azért fordulatos és előre kitalál­ható történetet; jókat derül­het a nélkülözhetetlen fél­reértéseken, a helyzetkomi­kum sziporkázóan szellemes pillanatain, és néha még a jellemekből kikerekedő ko­mikumon is: tehát nemcsak a széplányok (mert több is felvonul belőlük Clio mel­lett) köthetik le a figyelmét. Amikor pedig kicsit lelassul az egész, mert ez a „rém” egyetlen, hasonló mozifilmet sem kerül el, akkor követ­keznek az úgynevezett „ide­genforgalmi” részletek, ez­úttal Velence fentről, Velen­ce lentről, a Szent Márk tér, a harangokat döngető bronzemberek, a Doge-palo- ta, a gondolák, hidak: mint­ha csak ott lennél te is (bo­csánat a tegezésért) kedves néző, és részese lennél a va­rázslatnak, melyet az ódon kövek, a gyönyörű paloták, a romantikus hangulat áraszt. „Egy éj Velencében" jut (furfangos ötletből) ajándékul a filmbeli, nyug­díjba önként búcsúzó Gré- goirenak, akit lephetnének-e * meg szebb ajándékkal vic­ces kollégái, mint azzal, hogy az összedobott pénzből megveszik neki Clio-t, azaz a filmbeli Barbarát, vele a Velencébe szóló vasúti je­gyet és a legelőkelőbb szál­loda legelőkelőbb apartman­ját. Hősünk semmit sem sejt, semmit nem tud, azt hiszi, ellenállhatatlan férfi­assága a hódítás egyetlen magyarázata, de legalább (kacsint le onnan fentről a láthatatlan rendező) egy ve­lencei éjszakára királyian érzi magát... Most, ahogy visszanézek jegyzetem első soraira, és látom, hogy azt írtam: Clion kívül nem jut eszembe sem­mi, nos: be kell vallanom, hogy tévedtem. Persze Os- cart soha nem kap a Szép­lány ajándékba, de még Oszkárkát sem, a közönség azonban kap egy frivol kis mesét, és elnézheti, hogyan fodrozódik a tenger Velence előtt, és hogyan csetlik-bot- lik (de azért a talpán ma­rad) a párizsi kishivatalnok a nagy tréfa közepette. Clio elrepül, mert New York-ba szólítja a „kötelesség”, Gré- goire marad, és marad An- tonella is (Claudia Cardina- le), aki kilép az anya- és fe­leségszerepből, és kivirág­zik, mint nyáron a piros leander a tengerparton. Ezzel vége a vetítésnek, el is felejthetjük az egészet... De az a Velence, az valóban megejtően szép. , . Egyetemi előkészítő Gyulán

Next

/
Oldalképek
Tartalom